Beszélgetés Erdély Miklóssal

A film és képzőművészt kapcsolatáról

Antal István

Antal István: Eszembe jutott egy régi kijelentésed, mely szerint megközelítőleg nem kerül annyi szellemi erőfeszítésedbe egy filmet összehozni, mint mondjuk egy képzőművészeti alkotást. Miért van ez így?

Erdély Miklós: Rengeteg oka van. A képzőművészeti jelrendszer sokkal ezoterikusabb. Azt évszázadok, évezredek dolgozták ki egyre finomabbá. Ott a jelentések egész másképp és sokkal rejtettebben működnek. Ha a vonalat így húzom, akkor az azt jelenti, legfeljebb egy kicsit reszketegebben. Egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy az jó, ott maga az esztétikum a kontroll. És ugyanúgy benne van rengeteg jelentésréteg. Azt is már nagyon ismerjük, és már mindent megcsináltak benne, direkt és indirekt módon. A képzőművészeti alkotásnál le kell szállni egy olyan mélyrétegbe, ahol abszolút nem segít a tudat. Ott aztán tényleg patyolattiszta lélek kell, olyan, mint a papír.

A filmben ezerszeres kontrollom van a jelentésben, ott nagyon könnyen kezelhető a matéria, és rendkívül könnyen egyensúlyban tudom tartani. De ha én lehúztam egy vonalat – ami nagy tett – egy fehér papírra, azt nem kezdhetem radírozni. Kezdhetem, de akkor már belekerült egy másik jel. Egy kiradírozott vagy eltüntetett folt soha nem olyan nyomtalan, mint ha kivágok egy filmből egy darabot. Ezért tartom nagyon erkölcstelennek a nyolcszoros-tízszeres túlforgatást. Hát hol dolgozik egy képzőművész ilyen nyolcszoros-tízszeres túlforgatással? Ha egy rossz vonalat húz, eldobhatja az egészet. Különben ebben azért sok a képzőművészeti előítélet. Az Indigó egyik gyakorlatának éppen azt a témát adtam, hogy elkínzott rajz. Hogy ezt a bizonyos egyszerűséget merjük túllépni, és merjünk javítani a végtelenségig. És az elkínzottságban is megjelenhet a minőség, ez kiderült. Ezt a gátlást akartam kioltani. A képzőművészetben nagyon erős a tett, a visszavonhatatlan tett vállalása.

Régen, húsz-huszonöt éve folyik a küzdelem az undergroundból származó indíttatással, úgy hogy a filmet, vagy legalábbis egyes darabokat, emeljünk olyan nemes szintre, ahol a hagyományos művészetek vannak, mint például a zene vagy a képzőművészet. Az irodalomnak a filmben való jelenléte, az itt a nagy kérdés. Először is magát az irodalmat kell előbb tisztázni. Szerintem ez ügyben semmi sem történt. Egyszerűen semmi. Az irodalomnak a direktebb kifejezési módja, a költészetet is beleértve, egy évszázaddal kullog a másik két művészet után. Elméletileg. Elsősorban azért, mert az irodalmi művekhez is így közelítünk. Ott a fogalmi jelentés olyan durva, hogy annak a szuggesztiója alól nem tudja magát kivonni senki. Mallarmé tanácsolta, hogy vonjuk ki magunkat, és teljesen adjuk át a terepet maguknak a szavaknak. Az anyagszerű költeményeknél a szavak döntenek mint nyersanyag. S azok szervezése. Ugyanúgy, mint a festménynél a festék szervezése. (…)

Részlet Antal István interjújából, amely Galántai György Aktuális levél (10) című művészeti munkájában jelent meg.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1987/09 48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5202

Cikk értékelése:

szavazat: 1221 átlag: 5.49