KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/július
SIDNEY LUMET
• Takács Ferenc: A rutin varázslója [RÉSZLET] Sidney Lumet 1924-2011
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Filmrendszerváltás Filmesek az új filmgyártási struktúráról
• Pápai Zsolt: Fűzfapoéták és háztáji zombik Kísérleti és kisjátékfilmek
• Gorácz Anikó: Rabszolgasors Csicska
SIDNEY LUMET
• Orosdy Dániel: Árnyékvonal Gyöngyszemek a Lumet-életműben
• Pápai Zsolt: Sötétség és köd Harlemben Sidney Lumet: A zálogos
CIRKUSZFILMEK
• Szabó Noémi: Sátor-ponyva Cirkuszfilmek
• Sepsi László: Teleapokrif Carnivale – A vándorcirkusz
LATIN MOZI: MEXIKÓI ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Két golyót a tábornok úrnak! Mexikói vadnyugat
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Varró Attila: Homo Luchador Mexikói szuperhősök
• Nevelős Zoltán: Embervadászat Vagyunk, akik vagyunk
DIGITÁLIA
• Szabó Z. Pál: A filmidő A 3D-mozi és a negyedik dimenzió keresése
ŐSESZTÉTIKA
• Bárdos Judit: A filmszem többet lát A korai filmelméletek
• Szíjártó Imre: A tizedik múzsa születése Karol Irzykowski
• Margitházi Beja: Ismeretlen ismerős A tizedik múzsa
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Gaga Horror Picture Show Sztár-imázs
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Árral szemben Udine
• Varga Balázs: Társadalmi térben Wiesbaden – goEast
KRITIKA
• Horváth Eszter: A lélek antropológiája Attenberg
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Magányos és gyanakvó Saverio Costanzo: A prímszámok magánya
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Fair Game
• Pálos Máté: Amador
DVD
• Varga Zoltán: Wallace és Gromit: A teljes gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Francia szépség
• Sepsi László: Állj mellém!
• Tosoki Gyula: Veronika meg akar halni
• Alföldi Nóra: Tigrisek földjén
• Vincze Árpád: Manolete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nashville

Háttérkatasztrófa

Barna Imre

 

Amikor 1975-ben az amerikai mozikba került Robert Altman Nashville-je, minálunk – Szörényi Levente, majd a megalakuló Fonográf együttes jóvoltából – épp elkezdődött a countryzene divatja. A progresszív rock és a táncházasdi első kifulladásának ideje volt ez. Annak, aki továbbra is „hamisítatlan” szórakozásra vágyott, kapóra jött a country, mint megnyugtatóan népi műfaj. Az eltelt kilenc év alatt aztán az amerikai Közép-Nyugat zenéjének ez az „eastern”-változata szép karriert futott be. Nemrég épp Nashville-ben nyert fesztiváldíjat a Bojtorján együttes; most pedig íme, itt az újabb bizonyíték: „megvettük” a Nashville-t. Nem tudom ugyanis, mi máshoz igazodhatott a forgalmazás, mint a könnyűzenei divatok itteni alakulásához; a M.A.S.H. kivételével az itthoni Altman-bemutatók (A hosszú búcsú, Buffalo Bill és az indiánok, Az esküvő), ha egy-két év késéssel is, de nagyjából követték az eredetieket.

Csakhogy a Nashville nem „zenés film”. Vagy ha igen, akkor a M.A.S.H. háborúért lelkendező burleszk, a Buffalo Bill piff-puff western, Az esküvő pedig könnyű kis limonádé.

A Nashville-t a New York Magazin kritikusa annak idején Az aranypolgár óta legfontosabb amerikai filmnek nevezte. Folyton szól benne a zene. Hol azért, mert egy stúdió, hol mert egy koncertterem a színhely; szól a zene élőben, rádióból, magnóról. Fülbemászó, jó zene (annak, aki szereti). Altman azonban a kulisszák mögé pillant, szólván sokkal inkább azokról az amerikaiakról, akik a countryt, ezt a nagyon amerikai zenét csinálják. És még csak nem is ezért nem „zenés film” a Nashville. Hanem azért, mert éppenséggel róla, a zenéről is szól. (Kár, hogy az angolul nem tudó magyar néző mit sem sejthet arról, hogy mikor ócska, és mikor „pozitívan” sokatmondó a dalok szövege: vagy hiányzanak, vagy – és ez a rosszabb – botrányosan rossz „műfordításokkal” ingerlik őt a feliratok.)

Robert Altman azzal hozott fordulatot az amerikai filmbe, hogy előre hozta a backgroundot, a háttért. A Nashville-hen folyton szól a zene – hiszen Nashville-ben csakugyan mindig zene szól –; de például a filmbeli (láthatatlan) elnökjelölt kortesdumáját is egyvégtében harsogja egy fel-felbukkanó hangszóró, és semmi sem sugallja, melyik a fontosabb: a nagy szavak-e vagy a dalok. A dalok nem zsongítanak, és nem buzdítanak tettekre a szavak.

A szereplők nem sztárok. Még azok sem, akik sztárt játszanak. (A legtöbbre talán Ronee Blakley, a filmbeli Barbara Jean vitte: Bob Dylan 1976-os, nagyszabású koncertturnéjának egyik főszereplője volt; ezt azonban épp a Nashville-lel szerzett hírének köszönhette.) A háttérben, mely a főszereplőtlenített Altman-filmnek főszereplőjévé vált, nem sztárok nyüzsögnek. Altman ezzel kapcsolatban még azt a tréfát is megengedi magának, hogy a film egy-egy jelenetébe belécsöppenti a „civil” Julie Christie-t, illetve Elliot Gouldot; sőt, ez utóbbi – paradox módon – megjegyzi: „most nem forgatok”. Figurák járnak-kelnek, bukdácsolnak, mesterkednek a Nashville-ben. Viselkednek; és Altman mintha nem is tenne egyebet, mint hogy – jó adag iróniával – tudomásul veszi a viselkedésüket. Egy francia kritikus hasonlatával: mintha Christo, az avantgarde csomagolóművész példáját követve, egyszerűen becsomagolta volna a Nashville nevű várost, lakóival együtt. Az önálló színészi munka, a rögtönzések rendszere Altmannál nem pusztán stílussajátosság; a külön életre kelt figurák olyasmit is meg kell hogy mutassanak, amit ő maga nem tudhat róluk.

A sztárok és főszereplők hiánya is hangsúlyozza, hogy ezen a hiperrealista tablón nincs különbség lényeges és lényegtelen között, mert minden egyformán lényeges. Vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves, érdekes és kevésbé érdekes szereplők. Haven Hamilton (Henry Gibson), a házias-hazafias, mézízű slágereket zengő helyi nótafa úrhatnámságánál persze jobban tetszik a süketnéma gyerekeivel kommunikáló Linnea (Lily Tomlin) meleg embersége; a minden lében kanál, ám annál értetlenebb kékharisnya Opal (Geraldine Chaplin) sokkal bosszantóbb, mint a Mr. Green nevű, meghatóan ostoba öregúr (Keenan Wynn). Csakhogy Altman cinizmusa ugyanoly igazságos, mint amennyire mértéktartó.

Mindig van egy pillanat, amikor visszájára fordul a jó vagy a rossz, a röhögnivaló vagy a fennkölt; és ilyenkor válik egészen nyilvánvalóvá az is, hogy nem ezekről az emberekről szól ez a film. Hanem arról a szürke, romos vigasztalanságról, ami köztük, körülöttük van (minél több a harsogó zene és szín, annál inkább): vagyis arról, ami nincs. A Nashville – Wim Wenders szavait idézve – „az emberek közti kapcsolatok katasztrófájáról” szól. Katasztrófafilm.

Joan Tewkesbury, a forgatókönyv-író egy interjúban elmondta; hogy Altmannek eredetileg egyetlen kikötése volt csupán a film történetét illetően: végződjék gyilkossággal. Hogy miért? Kurt Vonnegut, akinek Breakfast for Champions (Bajnokok reggelije) című regényéből Altman egy ideig filmet készült csinálni, így ír: „Az amerikaiak nagyon szeretnének úgy élni, mint a regényhősök. Ezért lövik le egymást olyan gyakran. Ezzel az irodalmi klisével remekül lehet befejezni egy-egy könyvet.” A konspirációs elméleteknél sivárabb, de nagyon is indokolt nézet nyomorult, magányos, feltűnni vágyó kisembereket, amolyan nagyhatalmú sündisznócskákat látni, mondjuk, a két Kennedy gyilkosaiban, hogy a John Lennont vigyorogva lepuffantó Mark David Chapmanról ne is beszéljünk.

A Nashville végén is elsül tehát egy pisztoly; és fontos, hogy a legjelentéktelenebbnek, legszolídabbnak látszó figura húzza el a ravaszt. Hogy kit talál el, vagy hogy kire gondol, miközben lelövi Barbara Jeant, már nem olyan fontos. Az elnökjelöltre, akinek „új nemzeti gyökereket” hirdető emblémája ott pompázik Barbara Jean feje fölött? Magára az énekesnőre, amiért – lám – eladta magát a politikának? Vagy a tulajdon mamájára, aki – egy telefonjelenet tanúsága szerint – még itt, távol az otthontól sem hagyja élni a szeretetével? Mindegy. Ez a gyilkosság érthetetlen és értelmetlen. Csak azt tudjuk, hogy mire ad inadekvát választ: a katasztrófára, önnön embertelen elszigeteltségére. De Linnea süketnéma gyerekeinek a csöndjét még a pisztoly dörrenése sem töri meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 23-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6327