KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Almási Tamással

Az ózdi dosszié

Dárdai Zsuzsa

A Miénk a gyár, a Filmszemle nagydíjas dokumentumfilmje igazi „antifilm”, nincs belső dramatikus történés; az Ózdi Kohászati Művek privatizálása kerettörténetében az emberek elmondják bajaikat.

 

– Látták-e és hogyan fogadták az ózdiak?

– Látták. Féltem a bemutatótól, nem gondoltam, hogy objektíven fogják megítélni. Azt hittem tíz perc után mindenki elmegy. De csak jöttek és jöttek a „szereplők”. A film végén vastaps, majd beszélgetés. Döbbenetes, katartikus élmény volt, ahogyan a különböző végzettségű és beállítottságú emberek rájöttek, hogy az egyes ember felelősségét senki nem vállalhatja át.

– Az egyes ember felelősségéről szól a film?

– Egyáltalán nem így gondolom. Ózdon a munkások megszokták, hogy negyven évig az állam gondoskodott róluk, erőszakosan. Elégtek a Vasműben, cserébe a Rákosi-féle, majd kádári jólétért. A rendszerváltás után is hasonlóra vártak, mígnem megtörtek és rájöttek, ez nem járható út.

– Vagyis elfogadták, hogy a piacgazdálkodás ára a munkanélküliség?

– Ez úgy, ahogy van, hazugság! Ózdon a mai napig nem akadt egyetlen ember sem, aki kijelentette volna, hogy vége a kohászatnak. Miközben a szemük előtt szétrobbantották. Ezek az emberek nem munkanélküliek. Sehol nincsenek így nyilvántartva. Papíron Ózdon csak húsz százalékos a munkanélküliség, de ha hozzászámolom azokat, akik nem dolgoznak, csak kapják a pénzt, gyakorlatilag hatvan százalékos. Az ötszáz-ezer irodista kiválóan megél ebből! Időnként beadják a gumicumit, hogy legyen mit szopogatni a melósnak: Indul a gyár! Frászt, egy várost tartanak hazugságban.

– A filmben azt mondja egy munkás: „Nem tudom, meddig lehet munka nélkül élni”.

– Ez az igazi helyrehozhatatlan bűn. Egy gyárat újra lehet építeni, mint ahogy le lehet buldózerezni is, de az emberekben okozott kárt jóvátenni szinte lehetetlen.

– Az egyik munkásasszony egyértelműen fogalmaz: „legalább azt mondják meg, ki, mikor és miért hazudott?” Mit gondol a felelősségről, felelősségrevonásról, bűnről, bűnhődésről?

– Azt gondolom, nem lehet másként megoldani, mint ahogy Spanyolországban és más európainak nevezhető országokban tették. Nem hiszek az igazságos igazságtételben. A sebeket újra és újra föl lehet szaggatni... ez minden. Természetesen azokat az embereket, akik jogilag büntethetők valami törvénytelenségért, meg kell büntetni.

– Ezzel a filmmel véget ért az ózdi sorozat? Lenne tippem a folytatásra...

– Igen? Mondja!

– A film nem deríti ki, kinek állt érdekében az ózdi privatizációról szóló dosszié titkosítása?...

– Ezt 1993. január 15-én tudtam meg, még nem volt módom rá, hogy utánajárjak. Egyébként sem szeretem a kvázi bombasztikus anyagokat, azokat meghagyom az újságírásnak. Amit most mondok, feltételezés, nem tudom bizonyítani, de kezd világossá válni, hogy a titkosításnak igencsak köze van a baden-württemberg-i tartomány volt elnöke, Lothar Spät és a magyar kormány közötti kapcsolathoz, amely több mint hitvesi... Valószínűleg sok állami, gazdasági vezető érintett ebben az ügyben. De ennél nagyobb ökörséget nem is követhettek el! Első dolguk az kellett volna legyen, hogy elhatárolódnak ettől a szélhámostól...

– A gyár többi vezetőjéhez hogyan vitt az út?

– Elindult a privatizáció. Először Petrenkó személyisége fogott meg, aztán azt is tudtam, hogy a gyárigazgató, Lotz Ernő, aki előző filmemben, a Szorításban még a friss vér, az új erő, a Lassításban egyértelműen kerékkötője a fejlődésnek. Tragikus történelmi tévedés áldozata...

– A Petrenkó Művek most is működik?

– Négyszáz emberrel. Az más kérdés, hogy veszteséges, de Petrenkónak vannak még kft.-i, rt.-i, benzinkútjai, étterme, most akarja megvenni a Centrum Áruházat. Ez a nyolc általánost végzett ember ösztönösen érzi, mi felé kell menni, nagyvonalú, nagyléptékű. Kevés ilyen tehetségű, ilyen kvalitású embert ismerek, csak mélységes tisztelettel tudok beszélni róla...

– Szerintem, a személyes kockázatvállalással nyer.

– Petrenkó Ózdért akarta csinálni, amit csinált. Hogy aztán ebben mennyire dominál a saját siker utáni vágy, az más kérdés, és nem is érdekes.

– Mit jelent Önnek Ózd?

– Szeretve gyűlölöm, gyűlölve szeretem. Ha csúnyább várost el akarnék képzelni magamnak, nem tudnék – ha szebb vidéket, hazudnék. A világon már sokfelé jártam, de ózd a hét dombjával, világcsoda! Nem tudok már érzelmek nélkül beszélni róla.

– Hogyan talált oda?

– Teljesen véletlenül, 1986 végén... A Kölyköd voltam című filmemmel részt vettem Miskolcon, a tévéfesztiválon. A díjkiosztást követő fogadáson Fejti György, akkori megyei első titkár megkérdezte tőlem, miért foglalkoznak a művészek olyan előszeretettel a marginális témákkal? Javaslatot is tett Itt vannak a munkások, Ózdon és Diósgyőrben, két éven belül tízezrek kerülnek az utcára, mert ha nem, mi lesz a magyar gazdasággal és a kohászattal? Amiről én azt sem tudtam, eszik vagy isszák.

Elmentem egyszer Ózdra körülnézni, és amikor megláttam ezeket a díszleteket, a kelet-bolgár 50-es évekre emlékeztető helyszínt, a várost és a gyárat, a kohászat fantasztikumát, úgy éreztem, nincs olyan játékfilm, ami ezt felülmúlhatná. Naplót is írtam. Megvannak benne az első ózdi élményeim: a Kohász Szálló, az étterem, a pincér-asszonyok, nézik a tévében a Nők a pult mögött című cseh sorozatot. Én voltam az egyetlen vendég. Fantasztikus volt!

– Ilyen erős hatás alól nem fog könnyen szabadulni...

– Találtam két szereplőt, egy volt munkásnőt, aki a kereskedelemmel próbálkozik, és a gyár átadásán őrködő munkást – már önmagában görög sorstragédia hőse –, aki védi a gyárat azért, hogy lebontsák és máshol felállítsák. Ennek a két embernek a sorsát követem a városban.

– A város ritkán látszik a filmben, szándékosan?

– Nincs külön város. A város a gyár.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 17-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1231