KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/szeptember
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Molnár Gál Péter (1936-2011)
MAGYAR MŰHELY
• Pintér Judit: Palackposta-bontás Szőts István Röpirata ma
BŰNADAPTÁCIÓK
• Gelencsér Gábor: A közélet magánosítása A film noirtól a melodrámáig
• Ardai Zoltán: Egy családregény mélye Karamazov-mozgóképek
• Tüske Zsuzsanna: Anya noir Mildred Pierce
HŐSÖK 2.0
• Benke Attila: Szuperhősök 2.0 Batman, Robin Hood, James Bond
• Kovács Marcell: Mindenki kapitánya Joe Johnston: Amerika Kapitány
• Varró Attila: Káosz és karizma Conan, a barbár
• Kolozsi László: Hollywoodi sorsjáték Joseph Campbell: Az ezerarcú hős
LATIN MOZI: BRAZÍLIA
• Kóbori Sarolta: Pauliwood fényei és árnyai Brazil mozi
• Sepsi László: A nyomor sikertörténetei Favela-mozi
DARDENNE
• Báron György: Apák és fiúk Dardenne
FILMISKOLA
• Varga Zoltán: Száműzött szavak, beszédes zörejek A hangsáv lehetőségei
• Lukács Péter Benjámin: A fantasztikum hangjai Hangdramaturgia
DIGITÁLIA
• Gerdelics Miklós: Játékhack Videójáték és politikai aktivizmus
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Keresztapák reneszánsza Borgiák
FESZTIVÁL
• Kovács Kata: Megkésett kamaszkor Edinburgh
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A nagy Fény-tér kalkulátor Moholy-Nagy László: A fény művészete
KÖNYV
• Pálos Máté: Képrobbanás Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Bőrbörtön Thierry Jonquet: Tarantula
• Horváth Eszter: Pygmalion szikével A bőr, amelyben élek
KRITIKA
• Varga Balázs: Nyári fagy Így ért véget a nyaram
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: A hódkóros
• Varró Attila: Biutiful
• Baski Sándor: Talán egy másik életben
• Kolozsi László: Talán egy másik életben
• Vajda Judit: Született feleség
• Roboz Gábor: Happy Happy
• Baski Sándor: Ismeretlen föld
• Kovács Kata: Hétköznapi pár
• Alföldi Nóra: Barátság extrákkal
• Lovas Anna: Hupikék törpikék
• Nevelős Zoltán: Cowboyok és űrlények
• Kovács Marcell: A majmok bolygója: Lázadás
DVD
• Pápai Zsolt: Senna
• Nagy V. Gergő: Ketten az úton
• Alföldi Nóra: Az éjszaka országai
• Sepsi László: A zátony
• Tosoki Gyula: Kóser játszma
• Varga Zoltán: A szobatárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Természetfilmek

A természetfilm természetrajza

Vér, veríték, gyötrelem

Győrffy Iván

A természetfilmezés kezdeteitől a túlélésért folytatott játszmák álltak a filmesek és a látványba beleszédülő közönség érdeklődésének homlokterében.

A darwinizmus egyik legveszekedettebb híve, Richard Dawkins angol etológus, szkeptikus és tudományos ismeretterjesztõ szakmunkás szerint a természet „nem kegyetlen, csak könyörtelenül közömbös. Ez egyike a legkeményebb leckéknek, ami az emberekre vár. Sehogyan sem akarózik beismernünk, hogy a dolgok se nem jók, se nem gonoszak, se nem kegyetlenek, se nem nyájasak, egyszerûen csak érzéketlenek – közömbösek minden szenvedésre, híján vannak minden célszerûségnek”. A természet bizonyos szörnyûségei és az értelmes elrendezettség vélt hiánya – a szemgolyót belülrõl felfaló féreg, a ragadozók és táplálékuk állandó élethalálharca, a fejlõdési rendellenességek és evolúciós zsákutcák – mind ugyanarra mutatnak: Isten vagy szadista, vagy nem is létezik. Dawkins álláspontja tehát homlokegyenest ellenkezik Albert Einsteinével. Õ ugyanis hitt a ravaszkodástól, rosszindulattól mentes Isten létezésében – ezen állítása ma is olvasható a Princeton Egyetem matematikai fakultásán. A fortélyoktól tartózkodó Teremtõ persze nem szükségszerûen jelenti a teremtett világ egyszerûségét – Francis Bacon például a 16-17. század fordulóján a megismerést új alapokra helyezve az emberi értelmet is gyakran kijátszó természeti jelenségekrõl beszélt, amelyeket alig egy évszázaddal késõbb Isaac Newton már érteni vélt –: a teremtett világ kígyómozgása kõbe vésett biofizikai törvényeknek engedelmeskedhet.

Eltekintve a morálteológiai alaptézistõl, a két említett szélsõség között egy harmadik út is lehetséges, legalábbis Dawkins szerint: az tudniillik, hogy az ökológiai anomáliákkal Isten valójában David Attenborough mûsorainak nézettségi indexét óhajtja feltornászni…

A természetfilmek világméretû terjesztésére berendezkedett tematikus csatornák csak hellyel-közzel foglalkoznak Isten létével vagy nemlétével – például akkor, ha olyan túlélõkkel készítenek extravagáns, már-már perverz módon naturalista riportmûsort, akik valamely csúcsragadozóval kerültek életveszélyes ismeretségbe (Discovery Channel:A támadás után). Máskülönben megmaradnak a felsõbbrendû emberek, valóságos félistenek – hõsök, altruisták, a médiavilág sztárjai, nyughatatlan világvándorok, hivatásos életmûvészek – tetteinek dokumentálásánál, akiket követve a tûhegyes kontúrokat produkáló HD-kamera vagy a reszketeg home videó idõnként az élõvilág más szereplõihez is elvezet. De sohasem a természet rejtélyes törvényeit, a bioszféra pusztításának eszmei-pénzügyi összefüggéseit, vagy a turisták és nagybani természetjárók által okozott károkat kutatják: az extremitásra, a képernyõ iránti fogékonyságra, s a hátborzongató összecsapásokra fókuszálnak.

Ebben persze nincs semmi új: már a (dokumentum)filmezés kezdeteitõl a túlélésért folytatott játszmák álltak a filmesek és a látványba beleszédülõ közönség érdeklõdésének homlokterében. Flaherty 1922-es remekében, a Nanuk, az eszkimóban az egzotikusan primitív, mégis általános emberi jegyekkel felruházott fõhõs minden bevetõ falatért megküzdött a jégtáblákon, s közben véres fókaszüretet rendezett. A vadászexpedíciókat és merész felfedezéseket – gyakran mesterségesen konstruált díszletekkel, szereplõkkel és állatkertbõl bérelt, kiérdemesült oroszlánokkal – rögzítõ, szórakoztató etnográfiai látleletek sem éppen a széles perspektívájukról voltak híresek a 20. század elsõ évtizedeiben. A kolonializmus fölénye mellett az izgalmak hajszolása és a halál árnyéka lengte be a legtöbb mozgóképet – Thomas Edison például népszerû filmben rögzítette saját ötletének végrehajtását, Topsy, az elefánt halálos elektrosokkját; a szelídített vadállat ugyanis korábban három emberrel végzett, köztük az õt cigarettával kínáló szadista gondozóval (Electrocuting an Elephant, 1903). A Johnson-házaspár szakmányban – és részben az Amerikai Természettudományi Múzeum támogatásával – készített expedíciós drámáit, majd a Disney Stúdió (nevében is kétszínû) True-Life Adventures-sorozatát, s az ezredvéghez közeledve elszaporodó antropomorf animációkat aligha ellensúlyozhatták a szûk felvevõbázisú, földhöz- és mélytengerhez ragadtabb szellemiségû brit, francia, svéd alkotógárdák olykor líraian szép oktatófilmjei.

A nagy áttörést (a gyakran öntudatlan manipuláció és az elkötelezett hivatástudat nászát) kétségkívül Cousteau kapitány és – Isten szándékaitól függetlenül, vagy sem – David Attenborough televíziós sorozatai, az NBC és a BBC, majd a koncra ráharapó egyre több televíziós csatorna érte el: A kék bolygó vagy a Bolygónk, a Föld sugárzása világszerte csúcsokat döntött az új évezred elején, a mozifilmes verziókért és a DVD-extrákért sorba álltak a rajongók, és a sok éven át készült, több mint 100 országban felvett epizódok ismétlései még napjainkban is komoly érdeklõdést generálnak.

A nagyközönség a televíziós megaprodukciók segítségével vetett számot elõször számos, egymásnak is ellentmondó ténnyel: a korábban sosem látott élõhelyekkel, állatfajokkal, természeti csodákkal és technikai újdonságokkal, vizuális leleményekkel felszerelt sorozatok kellõ dramaturgiával akár órákra, hetekre leigázzák látó- és hallószerveinket, s bár a természet játszva gyönyörködtet, sebezhetõbb, mint valaha. Horizontunk tehát a tematikus adók és a természetfilm-sorozatok révén egyszerre szûkült és tágult: mind többet tudunk meg arról a „külvilágról”, amely az emberiség hormonzavaros növekedési kényszere miatt egyre csak szegényedik. A hátrányból persze a Discovery Channel és társadója, az Animal Planet, a National Geographic Channel és Wild, a Viasat Explorer és Nature, a magyar-cseh Spektrum Televízió, s a bolygót behálózó megannyi tematikus csatorna elõnyt kovácsol: a világ fennállásáért, s benne az ember túléléséért folytatott harc minden csatája náluk élményszámba megy. Az apokalipszis lovasai szabadon kószálnak a Szaharában, ahol Bear Gryllis skorpiókkal és más, emberi léptékkel gusztustalan teremtményekkel táplálkozva mutogatja túlélési technikáit nézõk millióinak, hosszú évadokon keresztül (Discovery Channel: A túlélés törvényei).

A természetfilmekre specializálódott televíziók mai kínálata azonban nem csupán az ember apoteózisát, s az élõvilág Noé bárkájára illõ mustráját és szelekcióját mutatja fel. Svédasztaláról bátran csipegethetnek a mély- és sekélyökológia hívei (azaz a bioszférát önmagában és minden életformát megkülönböztetés nélkül, vagy csupán egy kiválasztott réteget az emberiség fennmaradása érdekében védeni szándékozók), de még a „wild resistance”-t hirdetõ, a kisközösségeket „elvadulásra” buzdító öko-anarchisták is. Hiszen még egyazon adón (az Animal Planeten) is megférnek a fauna-diverzitáson õrködõ, az állatok természetes életviszonyaiba vélt vagy valós indokok alapján beavatkozó, a fennálló társadalmi-gazdasági berendezkedéssel azonban kiegyezõ, (zömében varkocsos és fülbevalós) állatvédõk (Echo és az Amboseli elefántjai, Gepárdkirályság), valamint a japán bálnavadászokat ironikusan öngyilkosságra buzdító, életüket és vérüket szó szerint a bálnáknak felajánló ökokalózok (Bálnák háborúja).

E dokumentumfilmeknek álcázott, gyakran remek színházi koreográfiával és néhány valóban értékes ismeretmorzsával ellátott kompozíciók az ember-természet viszony igazi lélektani kirakatai és szimbolikus archetípusai. Kivétel nélkül néhány kidolgozott alapsémát követnek: olyan magtartásformákat szemléltetnek, amelyek a bioszférában mozogva szerintük érvényesek, hitelesek, üdvözlendõk, ráadásul alaposan felnyomják az adrenalint. Így a mûsorfolyamban látunk hõsöket, akik életüket vagy épségüket teszik kockára (Animal Planet: Krokodilvadász; Discovery Channel: Piszkos munkák), csodálatunkra méltó sztárokat (Animal Planet: Szafarikalandok Karinával, Elképesztõ ebek; National Geographic Channel:Farkasok völgye), örök túlélõket, akik miatt már nem muszáj csak a feltámadásban reménykednünk (Animal Planet: Túléltem; Discovery Channel: A támadás után, A túlélés törvényei), idealistákat, a természet önzetlen és empatikus szerelmeseit (Spektrum: Kölyökjövõ; National Geographic Channel: Halmentõk) vagy éppen gonoszkodó karikaturistáit (Spektrum: A hangyák mindent tudnak, Állati rekorderek), felvilágosítókat (Spektrum: Sorsfordító állatok, A Föld legforróbb pontja; National Geographic Channel: Földi édenkertek), mediátorokat (Spektrum:A póráz két végén), rejtélyeket boncolgató detektíveket (Spektrum: Miért haltak ki a mammutok?; Animal Planet:Állatrendõrség; National Geographic Channel:Õslény-nyomozók), taszítóan negédes állatnemesítõket (Animal Planet: Kutyák kontra macskák, Imádjuk a macskákat, 101 nagykutya,Amerika legédibb kedvencei), megrögzött idõutazókat (National Geographic Channel:Merülés a kék labirintusba; Spektrum: Tiszta tudomány), dúvadakat és kegyetlen ijesztgetõket (Animal Planet: Nigel Marven és a patkányok; Discovery Channel:Amikor az állatok támadnak). Legyenek állatok vagy emberek, fenevadak vagy házi kedvencek: mindannyian a még mindig alig-alig ismert bioszféra ember általi totális leigázásának pszichés lenyomatai.

„A természet lassan kihal; / nincs többé nagyszerû csoda” – foglalja szavakba Arany János a változás és elmúlás mindig megújuló döbbenetét. A tematikus televízió-csatornákon túlburjánzó természetfilm-sorozatoknak errõl is, arról is a végtelenségig ragozható mondanivalója van. Ám a színpompás látvány, merész beállítások, dermesztõen felkavaró történetek révén – minden ismeretbõvítõ és valóságos információs üvegházhatással fenyegetõ buzgalom ellenére – többet tudunk meg saját magunkról, vágyainkról és félelmeinkrõl, lélektani motívumainkról és ösztöneinkrõl, mint az elefántokról, a hangyákról vagy a szörfdeszkákat majszoló cápákról együttvéve. Mozgóképeikbe belemerülni – felér egy regressziós hipnózissal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10721