KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/szeptember
NEKROLÓG
• Schubert Gusztáv: Molnár Gál Péter (1936-2011)
MAGYAR MŰHELY
• Pintér Judit: Palackposta-bontás Szőts István Röpirata ma
BŰNADAPTÁCIÓK
• Gelencsér Gábor: A közélet magánosítása A film noirtól a melodrámáig
• Ardai Zoltán: Egy családregény mélye Karamazov-mozgóképek
• Tüske Zsuzsanna: Anya noir Mildred Pierce
HŐSÖK 2.0
• Benke Attila: Szuperhősök 2.0 Batman, Robin Hood, James Bond
• Kovács Marcell: Mindenki kapitánya Joe Johnston: Amerika Kapitány
• Varró Attila: Káosz és karizma Conan, a barbár
• Kolozsi László: Hollywoodi sorsjáték Joseph Campbell: Az ezerarcú hős
LATIN MOZI: BRAZÍLIA
• Kóbori Sarolta: Pauliwood fényei és árnyai Brazil mozi
• Sepsi László: A nyomor sikertörténetei Favela-mozi
DARDENNE
• Báron György: Apák és fiúk Dardenne
FILMISKOLA
• Varga Zoltán: Száműzött szavak, beszédes zörejek A hangsáv lehetőségei
• Lukács Péter Benjámin: A fantasztikum hangjai Hangdramaturgia
DIGITÁLIA
• Gerdelics Miklós: Játékhack Videójáték és politikai aktivizmus
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Keresztapák reneszánsza Borgiák
FESZTIVÁL
• Kovács Kata: Megkésett kamaszkor Edinburgh
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A nagy Fény-tér kalkulátor Moholy-Nagy László: A fény művészete
KÖNYV
• Pálos Máté: Képrobbanás Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Bőrbörtön Thierry Jonquet: Tarantula
• Horváth Eszter: Pygmalion szikével A bőr, amelyben élek
KRITIKA
• Varga Balázs: Nyári fagy Így ért véget a nyaram
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: A hódkóros
• Varró Attila: Biutiful
• Baski Sándor: Talán egy másik életben
• Kolozsi László: Talán egy másik életben
• Vajda Judit: Született feleség
• Roboz Gábor: Happy Happy
• Baski Sándor: Ismeretlen föld
• Kovács Kata: Hétköznapi pár
• Alföldi Nóra: Barátság extrákkal
• Lovas Anna: Hupikék törpikék
• Nevelős Zoltán: Cowboyok és űrlények
• Kovács Marcell: A majmok bolygója: Lázadás
DVD
• Pápai Zsolt: Senna
• Nagy V. Gergő: Ketten az úton
• Alföldi Nóra: Az éjszaka országai
• Sepsi László: A zátony
• Tosoki Gyula: Kóser játszma
• Varga Zoltán: A szobatárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Jacques Demy halálára

Esernyők és óceánok

Bikácsy Gergely

 

Jacques Demy halálával most már végleg klasszikus filmmé vált a Cherbourgi esernyők. Sós-könnyes arcú mosolygós sírás, felejtés, boldog-boldogtalan szerelmi nosztalgia, a szívszorító bánatok mozi-közhelyei találtak otthonra az ő mozivásznán.

Nantes, a legóceánibb francia kikötőváros mellett született 1931-ben. Szülei, nagyszülei mind kézművesek és kiskereskedők, akár filmjeinek legtöbb hőse. A tájhoz is ragaszkodott: Nantes, Cherbourg, Rochefort..., itt játszódnak legismertebb filmjei. Demy is az „új hullám”-nemzedékkel érkezett a francia filmművészetbe, de kicsit mindig a nouvelle vague peremvidékén maradt, akár ünnepelték, akár kifütyülték. Egész pályáján óriás-ambíció fűtötte: meg akarta teremteni az amerikai musical európai, francia-ízlésű változatát.

Több filmje is fenn fog maradni, műfaj-teremtővé azonban nem vált. Ezt azonban talán csak a filmtörténészek sajnálják, nem a nézők. Halála után most az ő életműve is, gyengébb műveivel együtt megnemesül, s talán kerekké válik, egésszé. Merész, kísérletező társutasa volt az új hullám vasutának, vagy egy mellékvágányon veszteglő egykor vidám cirkuszkocsi reménytvesztetten fütyörésző gazdája? Utolsó éveinek kínos kudarcai inkább az utóbbi képzetet keltik: szerencsére ezek elhalványodnak majd a jövőben. Demy valóban külön utakon járt, de a nouvelle vague újító szemléletéhez sohasem lett hűtlen. Nemzedék-társai közül talán Deville és Louis Malle hangja rokon az övével. Felesége, Agnès Varda hetvenes évekbeli filmjének volt a címe: Az egyik énekel, a másik nem. Demynek a művei voltak ilyenek: a legismertebbekben végig énekeltek a szereplők, még azt sem prózában mondták, hogy „ki szeretném fújni az orrom”, vagy „add ide a franciakulcsot”. Michel Legrand zenéje is kellett ahhoz, hogy mindez sikerüljön. Azóta sincs olyan hét, hogy valamelyik rádióállomáson föl ne hangzana a Cherbourgi esernyők valamelyik dallama.

Demy évekig próbálkozott a Karenina Anna szovjet-francia filmmusicaljének megrendezésével, de a terv terv maradt. Megvalósult késői filmjei sem sikerültek, túlságosan látszott rajtuk a becsvágy, sőt némi erőlködés is. Megint Nantes-ot választotta Albérlet a városban című zenés filmjéhez. Egy sztrájkoló hajógyári munkás, egy gazdag és impotens férje mellett unatkozó úrinő... – hiába dicsérte a Demyt szerető kritika, az ellentétek most nem erősítették, kioltották a feszültséget és a szépséget. Még kevesebb jót lehet elmondani az 1985-ös Parkingről, az Orpheusz-legenda modernizált változatáról. A film olyan, mintha Cocteau Orpheuszát parodizálná valaki roppant ügyetlenül (itt Jean Marais játssza a Halált).

Most majd egy ideig „purgatóriumba kerül” Demy egész életműve. Korai filmjei bizonyára maradandóak, a későbbiekről majd döntenek a kései nézők. Catherine Deneuve arca merül fel bennem. Ez az arc, ez a színésznő valamiképp rendezőjének tehetségét is kifejezte a hatvanas években. Ó volt Jacques Demy tükre. Üres tekintetű játékbaba? Hideg, érzelmekre képtelen, ravasz szépség? Eszes és racionális intellektuel? Talán mind egyszerre. S ugyanakkor maga a vágyott, finom nőiesség, melyet csak egy nagyon kifinomult és mély kultúra „nevelhet föl” – egy játékos és bizarr szavazáson a Nouvel Observateur olvasói hatalmas többséggel a színésznő képmását szerették volna látni az ötszáz frankos pénzjegyen... A zenés musicalhez, Hollywood a példa, kell azért valami elsöprően erős naivság, valami tehetséges gátlástalanság, s nemcsak a zenében. Demy tehetsége híján volt ilyesminek, mint ahogy nemcsak az értelmiségi-nagypolgár Deneuve, de a vadóc-vamp szerepre kitalált Brigitte Bardot sem tudta, amit a fél-analfabéta Marilyn Monroe. A kulturális hagyományoknak nemcsak ereje, korlátai is vannak.

Szerencsére azok a nézők, akik közé magam is tartoztam itt Pesten a hatvanas évek elején-közepén, e hagyományból csak a szépséget éreztük. Bár Szerb Antal híve vagyok és voltam, s bár ő is ezt vallja, a szép giccsek értékét én azért „tapasztalatból”, a „két szememmel”, a Cherbourgi esernyőkön álmélkodva fedeztem fel. Szép nőt bizonyára többet lehetett látni a magyar mozivásznon – vagy akár az utcán – mint francia filmben, de a polgári létnek, a kultúrának azt a női arcon természetesen tündöklő szépségét sehol, csak az effajta filmekben. Több is volt ez, s persze kevesebb is, mint amit a Nő mifelénk jelent. Ezért volt érdekes.

Sors és végzet, szerelem és bánat. Kicsit a Carné-i filmhagyomány (amit az új hullám tagadott, de Demy alig titkoltan folytatott). Sors-kuszálta kereszteződő szerelmi románcok és fél-tragédiák. Végére kell hagynom, hogy a rendező egyetlen igazi remekművét – természetesen élete első filmjét – a magyar néző nem láthatta, se akkor, se azóta. A Loláról van szó, melynek történetét a Cherbourgi esernyők egyik szereplője majd el is mondja, s mely ezért kicsit a későbbi film előzménye is.

A Lola Nantes filme. Drámai helyszíne a Passage de Pommeray, ez a páratlan lépcső- és üvegfolyosós átjáró-rendszer, egyszerre reneszánsz- és romantikus, egyszerre középkori- és kora-kapitalista képzeteket keltő üzlet-központ. Azóta lebontott párizsi hasonmásáról a húszas években még tehetséges Aragon írt szürrealista prózát. S itt szaladnak, átkozódnak, nevetnek és zokognak a film hősei, saját sorsukat reménytelenül üldözve. Lolát Anouk Aimée játszotta. Ha láthattuk volna, kicsit másképpen növünk ki a kamaszkorból... De hisz – Mándy-tól is tudjuk – a film éppen erre való. Jacques Demyt is ezért nem szabad elfelednünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4057