KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/október
A GYILKOS LELKE
• Mezei Sarolta: „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET] A slasher pszichológiája
NEKROLÓG
• Gazdag Gyula: Romvári József 1926–1911
MALICK
• Varga Dénes: A felperzselt Éden Terrence Malick: táj és természet
• Hubai Gergely: Mozart, Wagner, Zimmer Malick filmzenéi
IZLAND
• Tornai Szabolcs: Retrómorál Baltasar Kormákur
• Géczi Zoltán: Észak-déli átjáró Lélegezz!
• Pintér Judit Nóra: Sorsvesztők Izlandi vérvonal
A GYILKOS LELKE
• Szabó Ádám: Hideg, sötét csendben Bérgyilkosballadák
• Varró Attila: Öreg gyilkos Harry Brown
APOKALIPSZIS ÉS MELANKÓLIA
• Pintér Judit Nóra: A magányos bolygó Melankólia
• Baski Sándor: Az apokalipszis melankóliája Határhelyzetek
VALÓSÁGMÁSOLATOK
• Jankovics Márton: Megkettőzve Hasonmás-filmek
• Király Hajnal: A hely szelleme Utazások Itáliába
HATÁRSÁV
• K. Horváth Zsolt: Dada és humor A.E. Bizottság: Jégkrémbalett
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Az informáltság illúziója Gazdasági hírek
FILMHÉT
• Buglya Zsófia: Globálkolorit Osztrák Filmhét
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Ford Scorpio James Sallis: Drive
• Sepsi László: Amerikai kelepce Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!
KRITIKA
• Vajda Judit: Négy évszak meséi Mike Leigh: Még egy év
• Kovács Kata: Hideg sör, gyönyörű lányok Sofia Coppola: Made in Hollywood
• Gorácz Anikó: Iskolapéldák Iskolák és rendszerek
• Palotai János: Művészettörténet-írás kamerával A Nyolcak nyomában; Átrajzolt film
• Pápai Zsolt: Fertelmes felvilág A vizsga
MOZI
• Zalán Márk: Egy fehér, fehér világ
• Nevelős Zoltán: Animal Kingdom
• Alföldi Nóra: Őrült, dilis, szerelem
• Pápai Zsolt: Submarine
• Baski Sándor: Pótpasi
• Forgács Nóra Kinga: Angèle és Tony
• Roboz Gábor: Néma csönd
• Varga Zoltán: Végső állomás 5 – 3D
• Sepsi László: Végső állomás 5 – 3D
• Szabó Noémi: Jane Eyre
• Kovács Marcell: Cápák éjszakája 3D
• Tüske Zsuzsanna: Colombiana
• Varró Attila: Fertőzés
• Vajda Judit: A guardista
• Sepsi László: Johnny English újratöltve
DVD
• Varga Zoltán: Szex a neten
• Pápai Zsolt: Közös titkunk
• Sepsi László: Pokolba az élettel

• Vincze Árpád: Kutyahideg
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Verzió: Húsz év demokrácia

Langyosabb napok

Schreiber András

Ironikus, de nem felhőtlen szekciót szentelt a közép-európai demokráciának a hatodik alkalommal megrendezett Verzió Fesztivál.

Húsz éve olvad, de még mindig bokáig járunk a latyakban – ez a kelet-közép-európai rendszerváltozások komorabb (pesszimista, de nem semmiképp sem demokrácia-szkeptikus) olvasata. És bár a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál minden bizonnyal nem szándékozott efféle mérleget vonni, Húsz év demokrácia elnevezésű szekciójának zömével mégis a szürkés-fekete képet erősítette. Nem mintha egy deklaráltan az emberi jogok iránt elkötelezett dokumentumfilm-fesztiváltól csupa örömódára számítottunk volna – a program szimpatikus vállalása az volt, hogy felvázolja „a totalitárius rezsimek alkonyát követő demokratizálódási folyamat erőfeszítéseinek eredményeit, kihívásait és útvesztőit”. A hét filmet tömörítő blokk mindemellett – ha ez nem is volt kitűzött célja – felzárkóztató jelleggel is bírt. „2009-ben a kommunizmus összeomlásának 20. évfordulóját ünnepeljük Közép-Európa-szerte” – áll a szekció ismertetőjében, és bár a folytatásban erről nem esik szó, a mondat mégis folytatható lenne: felnőtt egy generáció, amelynek nincsenek személyes emlékei a pártállamok széthullását megelőző időszakról. Igaz, a programból éppenséggel hiányzott egy olyan riportázs, amely a mostani huszonéveseket szólaltatja meg, és teszteli totalitarizmus- és demokrácia-ismereteiket. Helyette többségében a kilencvenes években befejezett darabok, kor-mementók kerültek egymás mellé – és együtt, egymásra válaszolva adtak képet a rendszerváltásokról, az előzményektől az eredményekig.

A Verzió történelmi kirakósában szimbolikus mű Gazdag Gyula 1991-es alkotása, a Magyar krónikák, amely négy ember sorsán keresztül ábrázolja az 1956 és 1989 közötti időszakot. Négy sors egymásra rímeltetéséből (munkás, tiszt-feleség, titkosrendőrből lett vidéki tanító, internált értelmiségi) éppen olyan kihívás minden megszólaltatott számára elfogadható (mégis objektív) elbeszélést kerekíteni, mint öt ország hét filmjével (ha nem is egységes, de átfogó) portrét rajzolni a demokratikus átalakulásról. Négy krónikának is lehet közös csomópontja – ahogy az eltérő történelmi eseményekben is van azonosság (vagy legalábbis: hasonlóság). A demokrácia-portré kiindulópontját Gazdag filmje és a szlovák Duąan Hanák rendezte Papírfejek adja – utóbbi ironikus tabló, rendkívül jó érzékkel szerkesztett doku-szatíra a szocialista Csehszlovákiáról. Hanák archív felvételeket (híradó- és propagandafilm-részleteket) vegyít személyes riportokkal, ezekből kerekedik ki a csehszlovák szocializmus kegyetlen és barbár arcképe (és általánosságban: a kommunista és poszt-szocialista társadalom kor- és kórrajza). Munkaverseny és internálótábor, május elseje és mezőgazdasági válság, politikai agitprop-beszédek és koncepciós perek – az eszközök és eredmények az egykori szocialista keleti blokk minden társadalmában emlékezetesen hasonlatosak; beleértve a rendszerváltás örömét viszonylag hamar felváltó kiábrándultságot, Hanák 1995-ben készült filmje emellett sem megy el szó nélkül.

Pedig a nép egyszerű gyermeke nem vágyik sokra: szeretne boldog lenni. Ezt az – életkor- és rendszerfüggetlen – evidenciát erősíti meg a cseh Jan ©páta riportfilmje. A Legnagyobb kívánság (1990) rendezője 1964-ben és 1989-ben teszi fel ugyanazt a kérdést járókelőknek, munkásoknak, hivatali dolgozóknak, szórakozóhelyek fiataljainak, beat- és rockkoncertek közönségének: „mi a legnagyobb kívánságod?”. Nem éppen a legeredetibb munkamódszer, mégis, a válaszokból nem csak az egyéni boldogulás, az anyagi jólét, az érvényesülés igényét ismerhetjük meg. A hatvanas évek elején, amikor ©páta először tette fel egyszerű kérdését, Csehszlovákiában éppen viszonylagos enyhülés ment végbe – legalábbis eltávolították a sztálinista Gottwald bebalzsamozott testét a nemzeti Pantheonból, eltüntették a prágai Sztálin-szobrot, felülvizsgálták az ötvenes évek kirakatpereit –, nem csoda, hogy a megszólaltatottak némelyike még finoman bírálni is merte a szocializmust. És az sem csoda, hogy a filmet kisvártatva betiltották – egy huszonöt évvel későbbi újabb enyhülés („bársonyos forradalom”) szolgáltatott apropót ©pátának, hogy újból kérdezzen, és így kerekedett a Legnagyobb kívánság a boldogságra vágyó csehszlovák kisember generációs krónikájává.

Hogy a boldogság, vagyis inkább a boldogulás sokak számára éppoly elérhetetlen demokráciában, mint autoriter rendszerben, arra a Verzió demokrácia-szekciója két filmes példát hozott. A lengyel A kecskesétáltatóban (Bartek Konopka, 2003) a rendszerváltással padlóra került egykori téesz-munkások megsegítésére a wroclawi egyetem különös-groteszk programot dolgoz ki. Társadalmi kísérlet keretében egy évszázados lengyel agrár-hagyományt igyekszenek feléleszteni: segély helyett a rászorulóknak kecskét adnak, hogy a családok így jussanak élelemhez. Bartek Konopka filmje – hiába a kedves humor, az egyébként jó stílusérzék – túlságosan könnyedén (majdhogynem könnyelműen) dolgoz fel egy meglehetősen komoly témát. A kifejezetten vidám A kecskesétáltatónál jóval komorabb (tegyük hozzá: realista) képet fest a rendszerváltással talajvesztett emberekről Schiffer Pál klasszikusa, A Videoton-sztori (1993). A székesfehérvári Videoton gyár, a magyar elektronika fellegvára, a szocialista ipar csúcsüzeme a rendszerváltást követő piacvesztés miatt csődbe ment, a munkásokat méltatlan körülmények között néhány óra alatt szélnek eresztették. A címmel ellentétben Schiffert nem a Videoton-sztori, nem a nagyvállalat sorsa, hanem a munkanélkülivé vált, magára hagyott egykori dolgozók életének váratlan fordulata érdekli. A munkanélküliség és a bizonytalanság drámája. A totális csőd: az állami beruházásokkal elhalmozott csúcsüzemből kiesni a semmibe – egy olyan történelmi pillanatban, amikor az emberek még nem sajátították el az önállóság tudományát, híján vannak a versenyszellemnek, elvárva az állam gondoskodását, egyik pillanatról a másikra „senki gyermekeivé” lenni.

Schiffer hősei értetlenül állnak – az értetlenkedő, megdöbbent arcok a legemlékezetesebbek Thomas Heise Az anyag című, 1988 és 2009 között, a berlini falomlás előtti és az egyesítés utáni Kelet-Berlin életéről forgatott filmnaplójából. A szabadon, lazán egymáshoz illesztett epizódokból álló, finom narrációval összekötött dolgozat legerőteljesebb jelenete egy skinheadek által szabotált mozielőadáson játszódik – a közönség jobb érzésű része a ruhatárhoz húzódik, döbbenten nézi a kopaszok tombolását, majd néhányan számonkérik az eseményeket rögzítő stábot, hogy jönnek ahhoz, hogy ilyesmit felvegyenek. Az agresszió erőszakot szül, csak éppen mindig új áldozatokat keres magának.

A programban némiképp műfajidegennek tűnő (de éppenséggel Heise avantgard filmnaplója miatt is több szempontból helyet követelő) animációs mini-szatíra, A sztálinizmus vége Csehországban (1990) a hagymázas politikai ideológiák folytonosságára emlékeztet, egyszersmind választ ad arra is, mit keresnek példának okáért Kelet-Berlinben a rasszista skinheadek. Jan ©vankmajer történelmi relikviák, korabeli poszterek, újságfotók újrafelhasználásával néhány percben ragadja meg a populizmus körforgását az 1945-ös „felszabadítástól” az 1989-es bársonyos forradalomig. Szimbolikus és szürreális ©vankmajer filmje: egy felmetszett Sztálin-mellszobor belsejéből mindenható sebészkezek kiemelik Klement Gottwald büsztjét, majd sorban jön Novotny, Dubček... és a politikai eszme-sebészet 1989-cel sem ér véget. A régi kacat kiemelkedik a szemétből, Sztálin gipsz-mellszobrára a korábbi kezek a cseh trikolórt mázolják, hogy kisvártatva újabb császármetszéssel egy új – 1990-ben még homályos arcvonású – gyermeknek adjanak életet. A történelem a szürreális, mert a történelem újrahasznosítja magát – egyszerű, frappáns üzenet.

A Verzió demokrácia-szekciójának nagy erénye volt, hogy a politikát történelmi távlatba helyezte; olyan alkotás nem akadt, amely a parlamentáris demokrácia kurrens betegségeit vette volna számba. A történelmi tények így maradhattak evidenciák – húsz év keserű tapasztalata, hogy lassan már az evidenciák is belevesznek a közélet kollektív monológjainak sűrűjébe. Hogy a demokratizálódás „eredményeit, kihívásait és útvesztőit” számbavevő válogatás összességében borús képet fest az elmúlt húsz évről az azért is van, mert a dokumentumfilmesek alapvetően elfogultak: elkötelezetten a vesztesek mellett állnak. Az eredmények felsorolása politikai feladat – a dokufilmesé (többek között) pedig az, hogy a fejünket a csillagok felől a talaj irányába nyomja. A sarat akkor lehet a lábtörlőn hagyni, ha észrevesszük, hogy koszos a cipőnk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10049