Magyar MűhelyA nagy füzet„Nem félni semmitől”Pályi András
A civilizáción túl a senkiföldje vár. Szász János, akár a Wittman fiúkban most is egy ikerpár sorsában ragadja meg a végzetes határátlépést. A
nagy füzet, az Agota Kristofé, az ezredvég
európai irodalmának egyik legnehezebben megfejthető, mégis ritka népszerű műve,
még ha idehaza nem is örvend túl nagy ismertségnek és elismertségnek, merthogy
magyar származású szerzőről, akár úgy is mondhatnánk, franciául író magyar
íróról van szó, akit amúgy a halála előtt, az utolsó pillanatban még egy
Kossuth-díjjal is megajándékoztunk. E kisregény, amely a megjelenése óta eltelt
nem egészen három évtized alatt mintegy negyven nyelven napvilágot látott már,
titokzatos, mégis érthető, sokakhoz szóló, mindent végtelenül egyszerű nyelven,
jelzőtlen, jelen idejű tőmondatokban közlő, mágikus hatású alkotás, akár
Beckett Godotja vagy Ionescótól A kopasz énekesnő. A franciák
előszeretettel emlegetik is őket együtt ama belső nyelvi autoritás híja
kapcsán, ami a tanult nyelven alkotó író jellemzője, és ami együtt jár egyfelől
a nyelvtani, stilisztikai, lexikai eszközök minimalizálásával, másfelől paradox
módon a kifejezés intenzitásával. Kristof utólag egy helyütt el is árulja, hogy
tizenkét esztendős fia házi feladataiból merítette e „szinte gyermekien
egyszerű mondatszerkezeteket”, utóvégre A
nagy füzetben végig gyerekek beszélnek, egy ikerpár,akiket a háború alatt
anyjuk otthagyott boszorka-nagyanyjuknál, és önerejükből kell e végső kitaszítottságban
életben maradniuk. Idézhetném itt akár a Szász
János-filmszórólapját is, már azért is, mert egy szórólaptól elvárható, hogy
közhelyekkel éljen, utóvégre nemcsak a filmet, hanem az eredeti regényt is
többnyire úgy szokás méltatni, hogy „nagyhatású
parabola arról, milyen pusztító hatással van a háború a gyermeki pszichére”.
Ami természetesen igaz, hisz az adott történet végül mi egyebet regélne el,
mint a totális anyátlanságba vetett fiúk csínyeit, élni akarását, elszánását,
megkeményedését, vasmarokszerű saját erkölcsük kialakulását, a korábban felvett
társadalmi etikett szertefoszlását; merem állítani mégis, A nagy füzet nem erről, vagy inkább elsősorban nem erről szól, hanem valami mélyebb, elementárisabb
tudati, sőt tudattalan határról, válaszútról, döntésről. Szász János ráadásul
úgy tesz, mint akinek semmi gondja az irodalmi mű sajátos nyelvi műviségével,
azzal a kreáltsággal, ami végül az író fantáziáját és alkotóerejét felszabadította,
s ami így a poétikai minimalizmusból egyfajta totalitást teremtett. Persze egy
sajátos, retardált világ totalitásáról van itt szó, amely csupa sztereotípiából
épül, nem is épülhet másból; a valahol Európában dúló háború, a mesés gonosz
boszorkány, az anyai szeretet édesded frázisai, a magukat fizikai gyötréssel
edző fiúk legkülönbözőbb akciói mindmerő közhely, azaz olyan nyelvi lefokozás,
ami utat nyit az ikrekben valami végsőnek és mélyről jövőnek. Azt hihettük
volna, a filmrendezőnek egyik fő problémája épp az lesz, hogyan fordítsa le a
fikció e kristofi verbális truváját a képek és a vásznon mozgó húsvér emberek
nyelvére; ehelyett Szász egyszerűen adottságnak veszi, amit a magyar olvasó
kimondatlanul is megsejt vagy eleve tud, hogy ez a semmikor idő és sehol ország
– Kőszeg, a nyugati határ mentén, a második
világháború alatt és azt követően, ahol és amikor Kristóf Ágota gyerekként élt.
Ezzel agyon is üti a fikciót? Vagy nem? És miért nem? Adódik
a párhuzam a Csáth Géza Anyagyilkosságából
készült Witman fiúkkal, nemcsak
azért, mert Szásznak ott is két gyerekszereplőt kellett találnia, hanem
dramaturgiailag is.Egyébként mindkét esetben kivételes érzékenységről
tanúskodik mind a szereplők kiválasztása, mind a velük végzett munka, ráadásul
ettől a munkától nem is vonatkoztathatók el a mű adaptálásával kapcsolatban felmerülő
kérdések. Ha Szászt az élet sötét oldala érdekli, mint írni szokták róla, vagy
valamivel pontosabban, „a lélek benső
fenyegetéseitől és a külvilág agresszivitásától satuba fogott ember szorongása”,
ahogy Reményi József Tamás fogalmazott az Ópium kapcsán, akkor Csáth is,
Kristof is a maga minden erkölcsi konvenciót felrúgó gyerekhőseivel bőven kínál
alkalmat a filmvásznon hálás témának ígérkező brutális-perverz-morbid képsorokra.
Ám a rendező, miközben A nagy füzet ikreinek viselt dolgait jó ideig
már-már betűhíven követi, a szex, a kínzás, a szenvedés megjelenítését tekintve
ezúttal is tartózkodó, akár a Csáth-novella esetében. Nyilvánvalóan nem vonzza
a lidérces és idegborzoló hatások fokozása, noha végig érezhetően sokkolni
kívánja a nézőt, hogy azt ne mondjam, rendesen satuba fogni, de nem ezzel.
Valami mással. Miféle mással? Ez A nagy füzet, a Szász Jánosé, világvégi
tájon, végső kietlenségben játszódik, ami lehet akár Kőszeg, akár bármely más
település kültelke, minden prózai, hétköznapi, szegényes itt, nincs erre semmi
egzotikus vagy bizarr.Az urát egykor megmérgező, a kincseit, pénzét, krumpliját
fösvényen dugdosó nagyanya tanyája ugyanolyan istenverte zug, mint a szomszédos
lepusztult viskó, ahol bolond anyjával a lopásból-cafkaságból élő Nyúlszáj
tengeti napjait. Christian Berger kamerája mindent józanul, szárazon,
szenvtelenül rögzít, bára tárgyaknak nála időnként súlya lesz, de minden tárgyi
súly emberi viszonylat. A rendező mondja is egy nyilatkozatában, hogy „jó
színészek nélkül nem is érdemes hozzáfogni semmihez”, ami annyit tesz, hogy
szándéka szerint afilm elsősorban színészi impulzusokból épül. Ha a két
főszereplő amatőr, akik láthatóan nem játsszák, hanem élik a figurát, akkor
ennek külön jelentése, sőt kockázata van, noha e kockázatnak itt még az árnya
se tűnik fel. Szívesen mondanám, hogy az ikreket alakító Gyémánt András és
Gyémánt László pontosan érti a lényeget, de a jelek szerint ennél lényegesen
több közük van a történethez: zsigeri alapon dolgoznak. Az, hogy természetesek,
oldottak, fesztelenek stb., már ebből adódik. Az ikrek, e két konszolidált, polgári miliőben nevelkedett
fiú abban a pillanatban, ahogy az anyjuk otthagyja őket a nagyanyánál, és
távozik, végtelenül kiszolgáltatottnak, sőt kitaszítottnak tudja magát. Egyik
percről a másikra, nincs menekvés. Elég életerő van bennük mégis, és elég jó az
ösztönük, hogy felfogják, a végzetes szerencsétlenségből, ami rájuk szakadt,létezik
egy lehetséges egérút: ha felvállalják a sorsukat. Ezzel a lépéssel azonban a
poklot vállalják fel. Ha tudnák, mi mellett döntenek, talán nem is tennék, de
az ilyen döntések többnyire ösztönösek. Agota Kristof ezt a rejtett folyamatot
ragadta meg, megsejtve azt a senki földjét, ahova egy ilyen határátlépés veti
az embert. A gyerekembert is, őt mindennél inkább. Mert erről van szó, bizonyos
civilizációs határ áthágásáról, az emberi lény végső árvaságáról és magára
hagyottságáról. Itt nincs többé fogódzó, se iránytű, se morál. Csak az a
bizonyos belsőmből vezérlő, az viszont hideglelősen szubjektív, ha nincs,
amivel kontrolláljam magam. Ez az a kondíció, ami lehet, hogy életben tart, de
menthetetlenül magában hordja a bukást. Nem is írható le másképp, csak a
kárhozat szavaival; már ha valaki egyáltalán odáig merészkedne, hogy
megpróbálja leírni. Az író nem megy ilyen messzire, csak rányitja a szemünket,
hadd pillantsunk bele a kristálygömbbe. Kortársai közül még erre is kevesen
vállalkoztak, holott amiről beszél, az a kor égető dilemmája. Megmenthetem-e
magamat másképp, mint kiszakítva a civilizáció fojtogatóöleléséből – és miféle
megmenekülés az, amellyel elutasítom a civilizációt, amely a lételemem? Ez a felismerés A nagy füzet igazi titka, és
ez az az ütőér, amelyet Szász kitapint a Kristof-műben, és amelyen rajta tartja
a kezét. Minden más ehhez képest mellékes. Azt is mondhatnám, ez a kristofi
látlelet maga az élet sötét oldala. Mindenesetre lenyűgöző, ahogy a rendező az
írói diagnózist lefordítja a színészi impulzusok nyelvére, kezdve a
Gyémánt-fiúk megtalálásával, akik abból a mélyszegénységből jönnek, ahol ez a kórisme
a mindennapok része. És folytatva azzal, ahogy a fiúk megélik a maguk
infernóját, a világ álszent, hamis maszkjainak elutasításától a mind
idegborzolóbb epizódokon át az elhurcolt zsidókat állatoknak tekintő
szolgálólány (Kiss Diána megejtően karakteres alakítása) meggyilkolásáig. Két igazi
profi színészi alakítás ad szakmai támpillért és koordinátát a Gyémánt-fiúk
amúgy imponálóan szabatos szabad intuíciójához: Molnár Piroska mikrorealista
precizitással kidolgozott, minden ízében hiteles, sötét indulatokkal élő
boszorka-nagyanyafigurája már rég átlépte a kárhozat ama fentebb említett határát,
valamit mégis tud az életbe vetett bűnös hit metafizikájáról, akár egy
Tarkovszkij-hős, és ennek megvan a szerepe a történet végén, amikor az ikrek a
– Bognár Gyöngyvér által esendő, sodródó szépléleknek rajzolt – anyjuk hívó
szava helyett immár a nagyanyai végső kietlenség mellett döntenek. Az az
otthonuk, amelyet mondhatnánk, Tóth Orsi Nyúlszája, e dokumentumfilmes
attitűddel felskiccelt véglény által kezükbe adott kulcs nyit. Mert persze
Nyúlszáj a kulcs az ikrek eszmélődésében, az ő léte ébreszti ráőket ama utolsó,
egyetlen esélyre. Ez a döntés pillanata, ki is mondják. „Nem félni semmitől”, ahogy
ez a szerencsétlen mindenki cafkája, ez az eleve kitaszítottként világra jött
lány nem fél, nem is ismeri a félszet, ami végül a veszte lesz, de így
természetes. És persze meg kell említenünk még Ulrich Matthest, akinek néhány
filmkocka is elég, hogy az Apa figurájából drámai sorsot teremtsen, valamint az
Ópiumból már jól ismert, itt is mindenekelőtt beszédes mimikájával megragadó
Ulrich Thomsent a nagyanyához beszállásolt náci tiszt bőrében. Szász európai koprodukcióban készült filmje a hazai
premier előtt Karlovy Varyban már elnyerte a Kristály Glóbuszt, a magyar
filmgyártás vele indul az Oscarért, és e sorok írása közben jött a hír, hogy beválogatták
a torontói filmfesztiválra is, amely sokak szerint az Oscar egyik előszobája.
Nem csodálkoznék, ha erről az első pillantásra szerény, közelebbről szemügyre
véve azonban igen gazdag és mély filmről, nemzetközi fogadtatásáról még jó
néhányszor hallanánk. A NAGY FÜZET – magyar-német, 2013.
Rendezte: Szász János. Írta: Kristóf Ágota művéből Szekér András. Kép:
Christian Berger. Vágó: Ruszev Szilvia. Szereplők: Gyémánt András (Egyik),
Gyémánt László (Másik), Molnár Piroska (Nagymama), Bognár Gyöngyvér (Anya),
Tóth Orsolya (Nyúlszáj), Ulrich Matthes (Apa), Ulrich Thomsen (Tiszt). Gyártó:
Hunnia Filmstudió / Intuit Pictures / Amour Fou / Dolce Vita Films. Forgalmazó:
Budapest Film. 109 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1461 átlag: 5.5 |
 |
|
