Latin lidércnyomás

Carlos Enrique Taboada

Tündérmérgek

Hegedüs Márk Sebestyén

A hatvanas évek Mexikójában gombamód szaporodtak el az őrültebbnél őrültebb fantasztikus horrorfilmek.

Vízbe fojtott gyermekeik után kutató vérszomjas kísértetek, mindenre elszánt őrült tudósok, melodrámai hőstettekre képes szörnyetegek, azték múmiák és hősies pankrátorok… Habár a nagyvilág előszeretettel tesz egyenlőségjelet a Guillermo del Toro név és a mexikói horror szókapcsolat közé, az ország valójában különösen gazdag és nagymúltú horror-hagyományokkal rendelkezik. Már az 1930-as években megkezdték a rémfilmek gyártását. Ahogy a hangosfilmváltás után (nagyban a helyi közönség írástudatlanságának köszönhetően) lassú fellendülésnek indult a mexikói filmipar, és az Egyesült Államokban beköszöntött a hollywoodi horrorfilm első aranykora, a határtól délre máris saját ciklusba kezdtek a mexikóvárosi stúdiók – a hollywoodi klasszikus elbeszélésmódot sikerrel adaptálva, helyi fűszerezésű, körülbelül egy tucatnyi filmjükkel talán az évtized második legjelentősebb horrorfilmes kánonját megalkotva. S habár a műfaj pihenőpályára került a mexikói mozi virágzását hozó negyvenes évekkel, az ötvenes évek közepén, az aranykor végével újult erővel tért vissza. Mikor a mexikói filmipar lassú hanyatlásnak indult, a filmkészítők a spanyolajkú területeken addig nagy népszerűségnek örvendő zenés filmek és melodrámák helyett olyan alacsonyabb presztízsű, de tömegeket vonzó műfajok felé fordultak, mint a western vagy a horrorfilm.

Egyes producerek – mint például a korábban színészként nagy népszerűségre szert tevő Abel Salazar – behatóan ismerték a harmincas és negyvenes évek amerikai horrorfilmjeit, és valódi üzletemberként tudatosan kezdtek saját franchise-ok építésébe. A Salazar által vezetett Cinematográfica ABSA nevezetű produkciós cég például a Universal klasszikusait idéző, rendkívül gyorsan és alacsony költségvetésen forgatott, de a lehetőségekhez mérten gyakran meglepően igényes kiállítású régimódi rémmesékkel ért el sikereket, melyekben a legnagyobb természetességgel keveredtek az amerikai és európai hagyományok a rendkívül gazdag mexikói folklór elemeivel, miközben bátran merítettek konkrét művekből is. A filmek legfőbb vonzerejét azonban bizarr megoldásaik, képtelen speciális effektjeik, és abszurditásig fokozott cselekményük jelenti mind a mai napig.

A hatvanas évek Mexikójában gombamód szaporodtak el az őrültebbnél őrültebb fantasztikus filmek: a kartondíszleteket és olcsó gumimaszkos rémeket felvonultató gótikus horror mellett ekkorra lépett fel népszerű műfajként a híres-hírhedt luchador film, melyben szuperhős-státuszú pankrátorok és pankrátornők küzdöttek meg az egyetemes horror-történet panoptikumának majd’ összes szörnyetegével, de ekkoriban még a gyermekfilmek is okozhattak meglepetéseket, mint például a Roberto Rodríguez-féle Piroska-trilógia esetében, melynek záródarabja, a Piroska és Hüvelyk Matyi a szörnyek ellen című Óz, a csodák csodája-hatást mutató LSD-trip mexikói kiskölkök ezreinek szerzett álmatlan éjszakákat és okozott feldolgozhatatlan traumákat.

Az íróként és rendezőként is számos műfajt megjárt, később saját rendezéseivel népszerűvé váló Carlos Enrique Taboada ebben a közegben debütált társíróként olyan rémfilmekkel, mint a Nostradamus-sorozat, vagy a szintén Salazar produceri felügyelete alatt készült A boszorkány tükre (1962). Utóbbi a mexikói gótika programadó darabja is lehetne, és máig kitüntetett helyen szerepel a műfaj rajongóinak szívében, köszönhetően a 15 percenként sebességet és irányt váltó, így örökösen kiszámíthatatlan, különböző alműfajok kliséivel roskadásig halmozott cselekményének és szappanoperákat idéző latinos temperamentumának.

Ám míg az ötvenes-hatvanas évek horrorfilmjeinek rendezői többnyire a mexikói film aranykorának veteránjai voltak, akik kevéssé viselték szívükön az alacsony költségvetésű, bizarr rémfilmek sorsát, a Mexikóban az ország talán legfontosabb horror-rendezőjeként tisztelt Carlos Enrique Taboada már egy másik generáció szülötte, akinek műveit a műfaj iránti feltétlen tisztelet és a mexikói horrorban addig (legalábbis a harmincas évek eleje óta biztosan) ismeretlen visszafogottság jellemzi. Taboada nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy korszerűsítse a mexikói horrorfilmet; nem egyszerűen a történetek kortárs közegbe emelésével (a luchador-filmek, valamint számos gótikus horror is a jelen Mexikójában játszódott), hanem azáltal, hogy végre képes volt elszakadni az ódivatú Universal- és Hammer-horrorok hatásától, illetve a nemzeti horrorfilm-gyártás maszkfetisizmusától is. Szintén újdonságnak számított, hogy több filmjében gyermekprotagonistákat használt, vagy őket helyezte a szörnyeteg szerepébe – több mexikói alkotót, köztük Guillermo del Torót is megihletve, akinek költői tündér(rém)meséi számos ponton párhuzamba állíthatóak a legsikerültebb Taboada-filmekkel.

A Még a szél is fél (1968), az első horrorfilm, melyet íróként és rendezőként is Taboada jegyez, máig az egyik legkedveltebb horrorfilm Mexikóban, ahol halottak napján rendszeresen visszatér a tévéképernyőkre. A klasszikus gótikus hagyományokat követő, de hatvanas évekbeli leányiskolába helyezett kísértethistória ugyan mai szemmel nézve kissé nyikorog, átüt rajta az olcsóság, a legtöbb fiatal színésznő játéka is megmosolyogtatóan gyenge, de amint az egyszeri néző kiszórakozza magát az elavultabb jeleneteken, meg fog lepődni, mennyire hozzáértően összerakott kísértetfilmmel van dolga. Nem véletlen, hiszen a film ijesztgetésben a Lewton-iskolát követi, vagyis a „kevesebb több” elvét vallja, teret hagyva a rejtély kibontakozásának, s így legjobb pillanataiban a kortárs európai gótikus horror legnagyobbjaival veszi fel a versenyt. A lányiskola kegyetlen igazgatónőjén sérelmeit megtorló bosszúálló kísértet története olyan mértéktartással kerül bemutatásra, amely Taboada addigi munkásságában és a korabeli mexikói horrorfilmben is ismeretlen nívóra emeli a filmet. Egy kortárs párhuzamot felállítva a cselekménybeli hasonlóságok miatt a film akár az Ördöggerinc előképeként, párdarabjaként is értelmezhető – noha del Toro spanyol filmje tősgyökeresen európai történetet mesél el, Taboada is az előképek közé sorolandó.

Hasonló utakon jár az 1975-ös Feketébb az éjszakánál, Taboada legkonvencionálisabb horrorfilmje, ami Poe novellája, a Fekete macska fordulatait emeli át egy modern közegbe helyezett, de menthetetlenül régivágású kísértetházas történetbe. Ez a film a Még a szél is fél legközelebbi rokona az életműben, mely mintegy megfordítva elődje képletét, idős asszonyra támadó serdülőkorú szellem helyett egy sírból visszatérő, fiatalokat terrorizáló öregasszonyt szerepeltet, aki egykori kiskedvence, a még az éjszakánál is feketébb macskája miatt áll bosszút; teljes joggal, hiszen – mint egy fordulatból kiderül – hálátlan örökösei agyonverték a szerencsétlen állatot. A butuska, de élvezetes horrorfilm legnagyobb erényei ismét Taboada atmoszférikus rendezésében rejlenek: a kísértetjárás Bavát idéző csúcspontjait látva elgondolkozik az ember, vajon mire lett volna képes a rendező, ha nagyobb költségvetést biztosítanak neki horrorfilmjeihez.

Taboada 1969-ben készítette el a Márványkönyv című rémmesét, melyben sokáig nem egyértelmű, hogy kísértetfilmmel van-e dolguk, vagy csak egy tündérmeséken nevelkedett, az átlagosnál nagyobb képzelőerővel bíró kislány, Silvia járatja a bolondját az új dadával. Filmtörténeti előképként A macskaemberek átka (1944), és legfőképpen Jack Clayton 1961-es klasszikusa, Az ártatlanok című Henry James-feldolgozás említendő, de Taboadánál nemcsak a kislány, hanem a fenyegetést jelentő kísértet is gyermekkorú, és a képzeletében megelevenedő kőszobor, Hugo mellett maga Silvia is potenciális veszélyforrásként lép fel, amennyiben a felnőttek számára láthatatlan kísértettel karöltve törne a dada, a keresztapa és az újdonsült mostohaanya életére, sátánista praktikák segítségével. Taboada ebben a filmjében fordul először a gyermeki fantázia felé, és itt jelenik meg elsőként a gyermek a misztikumot elutasító felnőttvilágot is megrengető erőként.

A rendező ezután még egyszer tért vissza a horrorfilm világához, az 1984-es Tündérméreggel, mely legegyedibb hangvételű és talán legsikerültebb horror-tematikájú filmje, ugyanakkor ez áll a legtávolabb a szabályos műfajiságtól. A Tündérméreg két magányos kislány különös kapcsolatáról mesél: a magatehetetlen nagymamával élő, s a bejárónő babonás történetein nevelkedő Verónica elhiteti újdonsült barátnőjével, a dúsgazdag szülők által nevelt, de kissé elhanyagolt Flaviával, hogy valójában vénséges vén boszorkány. Ami játéknak indul, hamarosan a hiszékeny Flavia terrorizálásába fordul, mikor a figyelemre vágyó Verónica különféle boszorkányátkok fenyegetésével kezdi érvényesíteni akaratát. A Tündérméreg olyan felnőtteknek szóló meseként írható le, amelyből kivonódnak, illetve egyértelműen a gyermeki képzelet szintjére redukálódnak a fantasztikus elemek, éppen ezzel adva egyre nyugtalanítóbb színezetet a történetnek. Taboada ragaszkodik hozzá, hogy mindent a gyermekek szemszögéből meséljen el, ezért a felnőttek arca – kissé a Charlie Brown-rajzfilmeket idéző megoldással – állandóan a képkivágaton kívül marad; ezen formai megoldása kissé öncélúnak tetszhet, de a film végül őt igazolja: a gyermeki szempont felvétele olyannyira sikeresnek bizonyul, hogy a film befejezésében teljesen természetesnek hat, amikor szinte átmenet nélkül, gyermeklogika szerint torkollik tragédiába a történet.

Taboada búcsúja a horrorfilmtől olyan alkotásokkal rokonítható, mint A méhkas szelleme, vagy A faun labirintusa. Nem rossz ajánlólevél ez egy hazáján kívül jóformán teljesen ismeretlen mexikói rendezőnek: Taboada filmjei ékesen bizonyítják, hogy a mexikói horrorfilm igenis többre érdemes annál, minthogy a Mystery Science Theater 3000 bábfigurái űzzenek gúnyt belőle időről időre.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 41-42. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11734

Cikk értékelése:

szavazat: 322 átlag: 5.51