Lengyel filmBeszélgetés Robert GlińskivelHattyúdalokPálfalvi Lajos
Robert Gliński a lengyelfilm ifjabb generációjához tartozik. Nálunk eddig debütáns munkáját, a Vasárnapi játékokat vetítették, legújabb filmje a lengyel filmnapok programjában szerepelt.
– Ön Wojciech Has tanítványa volt a łódĽi Filmművészeti Főiskolán a hetvenes évek második felében. Ma is gyakran hivatkozik Has Bruno Schulz prózájából készített emlékezetes filmjére. A Szanatórium a homokórához különös mű, távol áll a közéleti szerepekre nevelt alkotónemzedék új filmjeitől, melyeket a „morális nyugtalanság” irányzatába sorol a filmtörténet. Melyik volt vonzóbb, a kibontakozó új tendencia, vagy az aktualitásokhoz nem kötődő, esztetizáló hagyomány?
– A hetvenes évek második felében – lódzi barátaimhoz hasonlóan – engem is az a fajta filmművészet érdekelt, amely távol áll a mindennapi élettől. Has műve is ilyen volt, őrületesen költői, festői, nagyon látványos. Nagy divatját élte akkoriban a latin-amerikai irodalom, ott is azt láttuk, hogy a hétköznapi életből induló történetek valamiféle mesés, mágikus világba lépnek át. Évfolyamtársaim Cortazárt, Marquezt olvasták, és a húszas-harmincas évek lengyel irodalmát, Schulzot, Witkiewiczet, Gombrowiczot.
Ugyanakkor indult a katowicei iskola, melynek képviselői a realizmus hívei voltak, elsősorban az érdekelte őket, mi történik az átlagemberekkel Lengyelországban, a munkásokkal, vagy az öregasszonyokkal, akiknek nem telik szénre. Ott tanított Kie¶lowski, aki akkor még dokumentarista volt. A mindennapi életben átélt konfliktusokat középpontba állító új szemlélet hozta létre a „morális nyugtalanság” filmjeit. Munkások, igazgatók szerepeltek bennük, a legfőbb témájuk a társadalmi és erkölcsi felelősség. Nem szerettük ezeket a filmeket, laposak, egysíkúak voltak, leegyszerűsített, publicisztikai képet adtak a világról. Túlságosan kötődtek a konkrétumokhoz, nem találtunk bennük mélyebb jelentésrétegeket. Mindezzel együtt az irányzat igen jelentős, fontos szerepet töltött be az elmúlt másfél-két évtizedben.
– Be lehet-e sorolni korai filmjeit valamelyik irányzatba vagy csoportba?
– Nem. Készítettem néhány rövidebb dokumentumfilmet, aztán következett az első játékfilm, a Vasárnapi játékok. Aztán megint dokumentumfilmeket forgattam, színházban és a televízióban is dolgoztam. 1987-ben rendeztem újra játékfilmet Hattyúdal címmel. Az egyik legjobb lengyel filmkritikus, Bronislaw Michalek írta a forgatókönyvet. Autotematikus mű, filmes közegben játszódik, főszereplője a forgatókönyvíró (Michalek alteregója), aki nem tudja megírni a forgatókönyvet, mint alkotó, és mint magánember is válságba kerül. Ma is aktuálisnak tartom a filmet, ugyanezek a dilemmák foglalkoztatják a szakmabelieket, nem tudják, miről és hogyan írjanak, intim, és hangsúlyozottan eredeti, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is kommersz témákkal forduljanak-e a közönséghez. Magyar kollégáimmal beszélgettem ezekről a kérdésekről, tőlük is ugyanezt hallottam.
A Hattyúdal után egy tudományos-fantasztikus film (Szupervízió) következett. A szupervízió a televízió tovább fejlesztett változata, minden érzékünkre hat, ezért megváltozik a néző szerepe, a történet résztvevőjének érezheti magát. A szupervízió keltette illúzió hatása olyan erős, hogy narkotizál, teljes azonosulásra késztet, ezért az emberek elhanyagolják mindennapi tevékenységeiket, kivonulnak a társadalmi térből. Végül teljesen leépülnek a hagyományos társadalmi struktúrák, beleértve az államot is. Hasonló életmód van kialakulóban Lengyelországban is. Szinte teljesen kitölti az életet a munka és a televízió, nem marad hely a természet vagy a kultúra számára. Amerikában már nagyon erős ez a tendencia.
– Milyennek látja a lengyelfilmművészet helyzetét? Folytatódnak a nyolcvanas években megismert tendenciák vagy új korszakhoz érkeztünk?
– A gdyniai filmfesztiválon megnézhettem minden lengyel filmet, amely az elmúlt évben készült. Mintegy harmincöt mű ismeretében azt mondhatom, nincsenek markánsan kirajzolódó tendenciák, ezek a filmek nagyon sokban különböznek egymástól. Készültek társadalmilag elkötelezett filmek, kettő vagy három, a Szolidaritásról vagy a hadiállapotról akartak mondani valamit, de ezeket nem tartom különösebben sikeres vállalkozásoknak. Sablonos, sematikus megoldásokat láttam bennük, talán mert még túlságosan közeli ez a téma, hiányzik a megfelelő rálátás, distancia. Készült néhány kifejezetten költői, a mindennapi élettől igen távolálló film, ezek közül a legfontosabb Magdalena Lazarkiewicz Fehér házasság című filmje. Láttam néhány vígjátékot, hagyományosakat és olyanokat is, amelyek enyhén abszurdnak mutatkoztak, a hatvanas évek cseh új hulláma, a furcsa, kisvárosi realizmus hatása is érezhető volt. És persze játszottak néhány „komoly filmet” is, amelyek Lengyelország történetének elmúlt évtizedeiről akartak valami újat mondani. Itt vannak olyan témák – például a lengyel-orosz vagy lengyelszovjet konfliktusok –, amelyekkel csak az elmúlt három évben lehetett foglalkozni. Hamar híressé vált az amerikai mozi konvenciói szerint készült Kopók című új lengyel film. Ismerős az elbeszélés módja, ritmusa, a fordulatok, az üldözési jelenetek, lövöldözés és vér, kemény fiúk stb.
– Megváltozott a lengyel filmgyártás?
– Részben privatizálták. Ha tehát filmet akarok készíteni, keresnem kell egy producert, aki ehhez összeszedi a pénzt. Találhatok magánproducert (új filmem esetében ez történt), de dolgozhatok a régi stúdiókkal is, azokat is privatizálták, külföldön vagy Lengyelországban kell előteremteniük a tőkét. A költségek mintegy harminc százaléka fedezhető állami támogatásból, a minisztériumon keresztül, a többit máshonnan kell megszerezi. Legújabb filmemet három, privatizálás alatt álló cég szponzorálta. A legtöbb film külföldi, francia, német, angol koprodukcióban készül.
– Filmje irodalmi anyagon, Ola Watowa Mindaz, ami a legfontosabb című memoárján alapul. Témája a lengyel romantikus kultúra egyik újra meg újra visszatérő toposza, a száműzetés. Saját interpretációja szerint a film a száműzetés több évszázados ethoszához kötődik vagy újjáértelmezi ezt a hagyományt?
– A film valóban megtörtént eseményeken alapul. Először a költőt, Aleksander Watot tartóztatták le Lembergben, 1940-ben, majd hamarosan a feleségét is, akit fiával együtt deportáltak. Egy kazahsztáni kolhozba kerültek. Róluk szól a film. Arról, hogy az ember nem minden esetben marad alul az úgynevezett „történelmi szükségszerűséggel” szemben, amelyet egyébként Wat meglehetősen démonikusnak fogott fel. A szereplők közül a gyerek a legerősebb, aki elkényeztetett pubiból keserűen érett személyiséggé alakul, és segíti anyját a túlélésben.
– Milyen volta kapcsolata a családtagokkal?
– Ola Watowa néhány hónappal a forgatás előtt halt meg, tudott a terveinkről, elfogadott mint rendezőt. Andrzej Wat, aki a filmben még gyerek, ma már hatvanéves, Párizsban él, ő állandó kapcsolatban állt velünk.
– Filmje – ellentétben a könyvvel – a hazatérés pillanatával, a lengyel határ átlépésével zárul. Azt sugallja, hogy a száműzöttek sorsa a hazatéréssel végleg nyugvópontra jutna, vagyis a száműzetés mint próbatétel és beavatás elérte katartikus hatását. Ugyanakkor tudjuk, hogy a hazatérés illuzórikus volt, Lengyelország 1946-ban már nem az, amire Watowa a kazahsztáni kolhozban emlékezett. Wat pedig a Szovjetunióban töltött hat év során olyan tapasztalatok birtokába jutott, melyek kortársai számára akkor még felfoghatatlanok voltak. Ők még a kommunizmus adaptációjánál tartottak, Wat már a szenvedés útján beavatott Jób apokaliptikus dialógusát folytatta a történelemben inkarnálódott gonosszal. A hazatérés ezért nem jelenthetett megoldást, évtizedes epizód volt az emigráció előtt.
– Waték végül is hazatértek, történetük mindennek ellenére szerencsés véget ért. Százezreket deportáltak azokban az években, sokan közülük száműzetésben haltak meg, mások túlélték, de nem térhettek haza. Ma is élnek ilyen száműzöttek, idős, beteg emberek, akik különböző okok miatt nem térhettek vissza Lengyelországba. Igen, ennyiben szerencsések voltak. De Czesław Miłosz-sal készült interjúkötetében, Az én évszázadomban Wat nem véletlenül emlegeti a történelem ördögét. A démon tovább játszott sorsával. Hazatért, elmenekült a kommunizmus elől a kommunista Lengyelországba. Tíz évet töltöttek ott, alig publikálhatott, mert következetesen kiállt elvei mellett. Aztán folytatódott a menekülés, 1956-ban Nyugatra kerültek, sajnos Wat ekkor már súlyos beteg volt. Néhány évvel később szánták rá magukat az emigrációra. Töredékes életművéből kiemelkedik a Miłosz-sal (Kaliforniában és Párizsban) készített kétkötetnyi beszélgetés, amelyben feltárja e jellegzetesen XX. századi, kelet-európai értelmiségi pálya rejtett törvényszerűségeit. A kommunizmust itt saját sorsát meghatározó, démonikus, betegséget hozó jelenségként értelmezi.
– Min dolgozik jelenleg?
– Tadeusz Konwicki legújabb regényét szeretném adaptálni, melyben furcsán keverednek a könnyes-szerelmes-rémes-politikus lektűr és az elit irodalom konvenciói. De legszívesebben vígjátékot rendeznék, a mai Lengyelországot, abszurddá váló életünket szeretném bemutatni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1358 átlag: 5.5 |
 |
|
