KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/október
A GYILKOS LELKE
• Mezei Sarolta: „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET] A slasher pszichológiája
NEKROLÓG
• Gazdag Gyula: Romvári József 1926–1911
MALICK
• Varga Dénes: A felperzselt Éden Terrence Malick: táj és természet
• Hubai Gergely: Mozart, Wagner, Zimmer Malick filmzenéi
IZLAND
• Tornai Szabolcs: Retrómorál Baltasar Kormákur
• Géczi Zoltán: Észak-déli átjáró Lélegezz!
• Pintér Judit Nóra: Sorsvesztők Izlandi vérvonal
A GYILKOS LELKE
• Szabó Ádám: Hideg, sötét csendben Bérgyilkosballadák
• Varró Attila: Öreg gyilkos Harry Brown
APOKALIPSZIS ÉS MELANKÓLIA
• Pintér Judit Nóra: A magányos bolygó Melankólia
• Baski Sándor: Az apokalipszis melankóliája Határhelyzetek
VALÓSÁGMÁSOLATOK
• Jankovics Márton: Megkettőzve Hasonmás-filmek
• Király Hajnal: A hely szelleme Utazások Itáliába
HATÁRSÁV
• K. Horváth Zsolt: Dada és humor A.E. Bizottság: Jégkrémbalett
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Az informáltság illúziója Gazdasági hírek
FILMHÉT
• Buglya Zsófia: Globálkolorit Osztrák Filmhét
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Ford Scorpio James Sallis: Drive
• Sepsi László: Amerikai kelepce Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!
KRITIKA
• Vajda Judit: Négy évszak meséi Mike Leigh: Még egy év
• Kovács Kata: Hideg sör, gyönyörű lányok Sofia Coppola: Made in Hollywood
• Gorácz Anikó: Iskolapéldák Iskolák és rendszerek
• Palotai János: Művészettörténet-írás kamerával A Nyolcak nyomában; Átrajzolt film
• Pápai Zsolt: Fertelmes felvilág A vizsga
MOZI
• Zalán Márk: Egy fehér, fehér világ
• Nevelős Zoltán: Animal Kingdom
• Alföldi Nóra: Őrült, dilis, szerelem
• Pápai Zsolt: Submarine
• Baski Sándor: Pótpasi
• Forgács Nóra Kinga: Angèle és Tony
• Roboz Gábor: Néma csönd
• Varga Zoltán: Végső állomás 5 – 3D
• Sepsi László: Végső állomás 5 – 3D
• Szabó Noémi: Jane Eyre
• Kovács Marcell: Cápák éjszakája 3D
• Tüske Zsuzsanna: Colombiana
• Varró Attila: Fertőzés
• Vajda Judit: A guardista
• Sepsi László: Johnny English újratöltve
DVD
• Varga Zoltán: Szex a neten
• Pápai Zsolt: Közös titkunk
• Sepsi László: Pokolba az élettel

• Vincze Árpád: Kutyahideg
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Pillangókisasszony

Beledöglünk a szépségbe

Fáy Miklós

Szépen éneklő Cso-cso-szán. Énekkaros Pinkerton.

 

Operafilmet készíteni annyira rokonszenvesen fölösleges, értelmetlen és gazdaságilag haszontalan dolog, hogy a néző hajlamos önfeledten keblére ölelni a szerzőt. Köszönöm, barátom, hogy nekem, csak nekem, esetleg még két másik, élettől elfordult szerencsétlennek itt, az elhagyatott mozi nézőterén ennyit dolgozott. Tartsunk össze, mi, szép lelkek, a gonosz, kapitalista, értékvesztett, satöbbi világban, mutassuk meg, hogy nem csak kenyérrel él az ember, de Puccinival is.

A barátság azonban lehet kényszerű dolog is. Frédéric Mitterrand-nal összehoz bennünket a Pillangókisaszszony szeretete, de ha nem lenne muszáj, akkor bizony nem szívesen barátkoznék vele. Mitterrand úr filmes, de csak úgy, mint az első ember, aki felvevőgépet vett a kezébe, és azt gondolta, hogy milyen egyszerű az élet, ezentúl nem elmondani kell valamit, hanem megmutatni. Az ilyen ember, ha már operát, akkor Puccinit akar forgatni, akinél a dolgok azt jelentik, amit, a történetnek van helye, időpontja, arról kell csak gondoskodni, hogy amit mondanak, az látható legyen, a szereplők kora egyértelmű, erre az ütemre bejön, leteszi a gyertyát, és arra az ütemre kimegy, közben ilyen és ilyen ruha van rajta. Na jó, nem kell mindent szigorúan betartani, Butterflynak a szövegben említett liliomszín ruhája a filmben sötétkék, de ennek is van bizonyára valami néprajzi oka.

Mitterrand úr szereti az operát, ezért nem rövidítette le Puccini művét, csupán a harmadik felvonás előjátékát hagyta ki, viszont azt is érezte, hogy túl nagy a folyamatosság, egy felvonás, ötven szorosan szerkesztett perc filmen fárasztóan sok lehet, ezért több jelenetre osztotta a felvonásokat, megszakítva a zene folyamatosságát. A dolog elsőre talán képtelenségnek tűnik, de voltaképpen nem más, mint amit a közönség tesz, amikor megtapsolja az áriákat. Ennek ellenére nincs sok értelme az egésznek, javára is csak annyit lehet mondani, hogy egyetlen esettől, a Cseresznyevirág-kettős előtti résztől eltekintve nem zavaró az ötlet. Mitterrand úr azonban, ha kedveli is az operát, elsősorban mégis filmes, természetes dolog tehát, hogy a filmet részesíti előnyben az opera rovására. A címszereplővel szerencséje volt, százötven jelentkezőből talált magának valakit, akinek hangja is van, bájos, és ha nem is japán, de legalább kínai, a nagyária alatt oda lehet állítani a tájba egy lampion mellé, és a kép nagyon hangulatos lesz tőle. Jing Huang azonban ennél többet is tud, szépen és kissé gyerekes hangon énekel, el lehet hinni neki a tizenöt évet életkor gyanánt. Egy édes kis Pillangó, és amikor a fejét megadóan hátrahajtja – igen gyakori jelenet a filmen – és karcsú nyakával olyanná válik, mint virág a szárán, akkor Pinkertont nagyon lehet utálni, amiért elhagyja az ártatlant. Pinkertont azonban egyébként is nagyon lehet utálni, mert az ő esetében a film kiütéssel győz. Komoly tenorhang helyett kiválasztottak egy jóképű énekkarost, hogy vékony hangjával sipítsa el a szerepet, ha nagy vész van, akkor mosolyogjon, vagy veregesse meg valakinek a vállát, hiszen ez csak film, nem hangra megy a játék.

A film előnyökkel indul a színházzal szemben: nem kell díszletet építeni, el lehet menni az eredeti helyszínre, teljes lehet az illúzió. De valóban teljes az illúzió, amikor bejön a japán hölgyekből álló kar, kimonóban, papucsban, és olasz nyelven dicséri a táj szépségét? A Pillangókisasszonynak, sajnos, nem hátránya, ha színpadon adják elő európai szemvágású emberek. Miattuk nem kérdezi meg még az öt éves gyerek sem, hogy tulajdonképpen most miért énekelnek. Minél közelebb hozzuk a történetet a valósághoz, annál valószínűtlenebb az egész. Mitterand azonban semmi mással nem foglalkozik, csak a cselekményt valószínűsíti. A zümmögőkórus alatt korai, fekete-fehér filmrészleteket mutat, hagyományőrző és félszegen europaizálódó japánok vonulnak, feltehetőleg valami ünnepségen. Szamurájok, katonák, urak, asszonyok, belenéznek a kamerába, és önnön néhai létükkel tanúskodnak, hogy bizony, Cso-cso-szán története meg is eshetett volna. Attól tartok, hogy óriási a félreértés. A Pillangókisasszony esetében nem érdekes, hogy igaz is lehetett volna, az a fontos, hogy most igaz-e, estéről estére, vagy, moziról lévén szó, előadásról előadásra, Sanghajban, Fokföldön vagy Budapesten meggyőznek-e az énekesek a maguk igazságáról, vonzó-e Pinkerton léhasága, megható-e Suzuki hűsége, halálos-e Butterfly szerelme. Az operát úgy kell nézni, mint a Tom és Jerryt. Mindenki tudja, hogy a macska nem fogja meg az egeret, mindenki tudja, hogy Pinkerton hűtlenné válik, de Cso-cso-szánnal együtt hinni akarja, hogy nem és nem, ennyi önfeláldozást, hűséget és szerelmet nem lehet megcsúfolni. Százszor és ezerszer is lehet. Mégis föltett szándékom, hogy addig nézem a Pillangókisasszonyt, amíg egy nap Pinkerton visszatér Amerikából, meglátja Cso-cso-szánt, és azt mondja: hazajöttem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1700