Vita a filmgyártásról – Kovács AndrásA szakma mikroklímájaSchubert Gusztáv
– Hosszú ideje folyik a vita a magyar film válságos helyzetéről. Mit tart érdemesnek hozzátenni az eddigiekhez?
– Azt hiszem, minden lényeges dologról szó esett, legfönnebb egyes hangsúlyokat lehetne erősíteni, tudva természetesen, hogy a magyar film működésének gazdasági és szervezeti feltételei mellett politikai és kulturális feltételei nem kevésbé fontosak. Az elmúlt negyven évben a magyar filmművészetnek azok a periódusai voltak a legérdekesebbek, amelyek a nagy társadalmi mozgások sodrában jöttek létre, 1947–48-ban a Valahol Európában, a Talpalatnyi, föld, aztán 1953–56 között a Budapesti tavasz, a Körhinta, a Hannibál tanár úr (és az akkor elkezdett, de csak ‘56 után befejezett Bakaruhában, Ház a sziklák alatt), hogy aztán elkövetkezzék a hatvanas évek ismert fellendülése. A filmgyártás szervezete mindig más és más volt: a Valahol Európában vegyes magán- és állami vállalkozásban jött létre, 1956 előtt központilag irányított rendszerben dolgoztunk, a hatvanas években pedig a megerősödő stúdiórendszerben. Mindez nem azt jelenti, hogy a szervezet mellékes volna. Ellenkezőleg: ami a gazdasági feltételeket illeti, axiómaként kezelhetjük, hogy egy hozzánk hasonló kis országban, de még a nagy filmpiaccal rendelkező országokban is, csak állami szubvencióval tartható fenn nemcsak a filmművészet, de a filmgyártás is. A Közös Piac országaiban erről néhány éve nagy vita zajlott, az amerikaiak nyomására meg akarták szüntetni a filmművészet támogatását, merthogy ez protekcionizmus és ellentmond az áruk szabad cseréjének (ami éppenséggel az amerikai filmdömping előtt tette volna szabaddá az utat). Figyelemre méltó, hogy nyugati kollégáinknak a baloldal segítségével sikerült megakadályozniuk ennek a „szabadpiacnak” a létrehozását és elismertették a Közös Piac vezető testületeivel, hogy a filmet nem szabad közönséges áruként kezelni, hogy a filmművészet támogatása nem mond ellent a Közös Piac alapokmányának, hiszen nemcsak kulturális, de összeurópai érdek, hogy megmaradjanak a nemzeti filmgyártások.
A magyar film szervezetéről folytatott vitában számomra egyetlen kiindulópont látszik elfogadhatónak: a reformnak azt kell szolgálnia, hogy a mainál több és hatásosabb magyar film szülessen. A gazdaságosság a reform célja nem lehet, következménye viszont igen. Vannak bizonyos pontok, ahol a művészet igényei szerinti átszervezés egyszersmind a költségeket is csökkentheti.
A filmművészet igényeinek egy olyan filmgyártás felelne meg, amely kis egységekre tagolódik. Minden egyes filmnek sajátos arculata van, gyártásukat nem lehet szabványosítani, a filmek kivitelezése egyedi megoldásokat követel, erre a feladatra a mozgékonyabb kisüzem alkalmasabb, mint a szériákra berendezkedett nagyüzem. Ez a megoldás ugyanakkor a kiadásokat is mérsékelhetné. A jelenleg monopolhelyzetben levő filmgyár szabadon háríthatja át költségeit áremelések formájában a stúdiókra. Ha volnának konkurensei, ha az egyes vállalatok között árverseny kezdődhetne, vagyis ha piaci viszonyok teremtődnének, akkor mind a vevők (stúdiók), mind az eladók (szolgáltatók) rákényszerülnének az ésszerűbb gazdálkodásra. Amennyiben ugyanis a jelenlegi monolitikus gyártási struktúra fennmaradna, számolni kellene azzal, hogy a filmek készítésére jutó, már ma is elviselhetetlenül alacsony összeg még tovább zsugorodna.
A jelenlegi filmkészítési szervezet legpozitívabb eleme a stúdiórendszer, amely egymáshoz közelálló, közös munkára hajlandó rendezők együttesein alapszik, és amelynek vezetőit a stúdiók tanácsaival egyetértésben nevezték ki. Ezt a vívmányt semmilyen körülmények között nem szabad feladnunk. A stúdiókban olyan légkör alakulhat ki, amely mindannyiunk számára inspiratív. Ez a szellemi közösség a maga kontrolljával, bírálataival vagy egyetértésével önismeretre nevelhet és egészséges magabiztosságot adhat, ilyen körülmények között a tehetség nem kallódhat el. Jelenleg négy stúdió van, ezt nyilván nem lehet örökérvényű modellnek tekinteni, hiszen a stúdiórendszernek az ad értelmet, hogy az egyes műhelyekben hasonló művészi törekvésekkel, rokon világszemlélettel bíró rendezők gyűlnek össze, mindig annyi stúdió kellene tehát, ahány markáns törekvés, „iskola” éppen létezik (ezért is volt tévedés feloszlatni a Társulás Stúdiót). Ez a rendszer csak akkor teljesítheti feladatát, ha dinamikusan követi a változásokat; meg kell tanulnunk, hogy természetes folyamat, ha az érdektelenné szürkült stúdiók megszűnnek, és az ígéretes új irányzatok teret kapnak.
A reformnak a stúdiókat teljesen önállóvá kell tennie, megteremtve ennek minden jogi és anyagi feltételét, mindenek előtt a függőségük megszüntetésével az említett monopolhelyzetben levő szolgáltató vállalattól. Nagyobb önállóságra van szükségük a tartalmi döntésekben is, természetesen ennek minden felelősségével. Az általuk indított produkciókat igazi vállalkozássá kell tenni. A stúdiók közötti verseny nélkülözhetetlen. Ennek jó módszere lehet a pályázati rendszer, amikor is egy elsősorban szakemberekből álló zsűri, nem pénzügyi megfontolások szerint, hanem a várható művészi teljesítmények alapján osztja majd el a filmezésre szánt összeg egy jelentős részét. Ez a módszer biztosíthatja a stúdiók versenyén kívül az új formációk kibontakozását, esetleg olyan egyéni törekvések érvényesülését is, amelyek egyetlen stúdió keretébe sem illenének bele.
Új alapokra szükséges helyezni a filmgyár és a tévé kapcsolatát is.
– Milyen változásokra volna szükség a forgalmazásban? Lehetséges-e ezen a területen a művészi és gazdasági szempontok összeegyeztetése?
– Ez egy részben különálló nagy problémakör, amelynek az elemzésére most nem vállalkozhatom. Helyeselhető, hogy meg akarják szüntetni (remélhetően nem adminisztratív módszerekkel, hanem az érintettek véleményét kikérve) a kihasználatlan és teljesen leromlott, csak komoly nehézségek árán fenntartható vetítőhelyeket. Ha csak a nyereséges mozik maradnának meg (alig 25 százalékuk hozza a bevétel 91 százalékát!), az óriási költségmegtakarítást jelentene, több pénz maradna tehát a filmkészítésre. Ugyanakkor feltétlenül ügyelnünk kell arra, nehogy a magyar film és az egyetemes kultúra értékei hátrányos helyzetbe kerüljenek a mozikban. Kihasználatlan lehetőségek rejlenek a reklámban is. Míg nyugaton egy film „futtatására” fordított összeg akár el is érheti a gyártási költségeket, addig nálunk egy film reklámjára átlagosan mindössze félmillió forint jut. Ilyen csekély hírveréssel azonban nem lehet felkelteni a nézők figyelmét. Így aztán a magyar filmek rendre elvesznek a bemutatott filmek özönében. A reklám sokkal hatásosabb lehetne, ha a stúdiók irányíthatnák, hiszen senki másnak nem lehet annyira fontos, hogy eljutnak-e a filmek a közönséghez, mint maguknak az alkotóknak.
A gazdasági és szervezeti kérdések azért is lényegesek, mert a művekben is ott a nyoma annak, hogy milyen közérzettel, a film természetéhez mennyire alkalmazható, mennyire emberséges, demokratikus, a csoportos és egyéni döntéseknek szabad teret adó, inspiráló légkörben készülnek a filmek. Ha autoritárius, ésszerűtlen, bürokratikus, elidegenedett körülmények között jönnek létre, akkor ne csodálkozzunk, hogy a vászonról is depresszió árad. A szakma mikroklímája nemcsak közvetíti a társadalom makroklímáját, de felerősítheti vagy gyöngítheti annak meghatározó tényezőit.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1812 átlag: 5.41 |
 |
|
