KultuszmoziSzarvasvadászHalálrulettKubiszyn Viktor
Epikus traumafilm a vietnámi háborúról és az élet–halál játékról. Aki nyer, az is veszít.
Vietnám, 1967–1975: két és félmillió mozgósított katona, az amerikai társadalom kettészakadása, az USA történelmének egyik legnagyobb háborús embervesztesége (és egyetlen elvesztett háborúja, eddig) egy tökéletesen elhibázott és céltalan utazás az őserdő mélyére, apokalipszis, mindig. Az amerikaiakban – és a fél világban – akkor, és azóta is folyamatosan felmerül(t) a kérdés, hogy mégis, mi a francot keresnek az életerős amerikai ifjak a napalmtól áztatott trópusi dzsungelekben, miért kell a világ másik végén kisgyerekeket és nőket mészárolnia a világ legmagabiztosabb hadseregének (My Lai!), és egyáltalán, a jóléti társadalomban felnőtt kisfiúknak tényleg az-e a legjobb felnőttéavatási szertartás, ha beamfetaminozva lebombáznak egy rizsföldet? A válasz kézenfekvő (volt): igen, geopolitikai érdek, világpolitikai veszély, globális fenyegetettség (kommunizmus! terrorizmus!). Na meg a honi fegyverlobbi. A háborúban elesett ötvennyolcezer amerikai állampolgár szép temetést kapott, a visszatérő veteránok viszont sokkal nehezebben illeszkedtek vissza a korlátlan lehetőségek hazájába. A háború alatt készültek olyan filmek, amelyek a „vietnámi kaland”-ot, valami nagyon hazafias és hősi dologként kezelték (ilyen például A zöldsapkások, főszerepben John Wayne), utána viszont egyértelműen a kaland által okozott kollektív trauma feldolgozásával próbálkozott Hollywood. Abból is látszik, hogy mennyire meghatározta a vietnámi kirándulás a kollektív pszichét, hogy a hetvenes évek közepe után egy ideig nehéz találni olyan, kortárs közegben játszódó filmet, amiben ne jelenne meg a háború mint motívum, akár csak egy kerekesszékes veterán statiszta képében.
Az Apokalipszis most, a Szakasz, a Született július 4-én és egyéb, markánsan állásfoglaló filmek mellett ellentmondásosabb a Szarvasvadász sokrétegű, bár sokszor igen egyirányúnak tűnő társadalom- és karakterábrázolása. Ennek ellenére Michael Cimino filmje az egyik legkomolyabb (és legjobb) Vietnám-boncolgató traumafilm, fura botrányokat is kavart a maga idejében, értéke és időtállósága azonban nehezen vitatható. Ez a következetesen végigvitt rendezői koncepció mellett főként Zsigmond Vilmosnak, Robert De Nirónak és Christopher Walkennek köszönhető. Valamint annak, hogy Hollywoodot egy időre megfertőzte a közhangulat: nemcsak a vietnámi háború, de a háború ideája is tökéletesen irreális dolog. Legalábbis az emberek szempontjából.
Szarvasok közt védtelen
Adott egy istenhátamögötti pennsylvaniai iparváros, festői hegyektől körülölelt koszfészek, ahol három fiatal acélgyári munkás önkéntesnek készül Vietnámba. Mert ez hazafias cselekedet (másodgenerációs – itt épp orosz –bevándorlóivadékoknál halmozottan erős a friss patriotizmus, adott esetben még tartalma is lehet a hazafiságnak, az ilyen mondatoknak pedig súlyuk „Csevotarevics... milyen név ez? – Amerikai”), és mert a háború kaland, izgalom és erőpróba, és sokkal jobb mint megrohadni a gyárban, esténként ugyanazokkal az arcokkal berúgni, vagy épp szarvasra vadászni. Mike (Robert De Niro), Nick (Christopher Walken) és Steven (John Savage) karaktere egyszerű de sokatmondó jellemzést kap, csakúgy, mint az epikus részletezéssel bemutatott háttérközeg: a fiúk azok a típusú átlagamerikai trógerek, akikből tizenkettő egy bárbajnokság, a hely pedig, ahol élnek, a semmi konkrét közepe. Bár vannak szarvasok. Cimino a vietnámi szcénák előtt a film első órájában epikus részletezéssel mutatja be Steven esküvőjét, sok apró és izgalmas részlettel, úgymint orosz népzenére részegen táncoló amerikai honpolgárok, amerikai lobogók és a Vietnámba induló ifjak képe a falakon: tökéletes idill, hatalmas tablókép, mikrorealizmus és hangulatfestés. A három fiatal közül Mike az egyetlen, aki kilóg a képből: van neki önuralma és szeret szarvasra vadászni és kibontakozni, mert olyankor csak ő van és a vadon, valamint az az egyetlen golyó, ami leteríti a vadat. A jellemábrázolás eszközei a film első részében (és később is) tökéletesen konvencionálisak és bejáratottak, épp ezért érdemel külön figyelmet az a bravúr, ahogy Cimino a színészekkel vállvetve emocionális tartalommal tölti meg a főiskolai helyzetgyakorlatok fantáziádússágával sorjázó konzerv-jeleneteket. A Coppola-iskolából ismerős epikus hömpölygés persze megteszi a magáét, nemkülönben Zsigmond Vilmos operálása, a természettotálok és az acél(kis)város idillikus képei remek felvezetésül szolgálnak a – Thaiföldön forgatott – vietnámi helyszínekhez. A film célkitűzése – miszerint a háborút próbáljuk meg bemutatni az egyes ember szempontjából, aki jön ahonnan jön, megy ahova megy, már ha akar ezek után bárhova is menni – maradéktalanul megvalósul a későbbiekben. De a Szarvasvadász sokat idézett nagyjelenetei pont azért üthetnek akkorát, mert megvan a megfelelő előkészítés.
Vietnámba egy brutális vágással kerülünk át – zongorajátékra gépfegyvertűz –, ahol csak a cselekmény leglényegesebb pontjait emeli ki a rendező – a Vietnám-filmektől megszokott harctéri részletezés itt nem játszik, a feszültség és a dráma nem a napalmból és bevetés-pörgésből fakad. Látunk egy akciót, némi fogságot és megmenekülést, majd vissza az Egyesült Államokba. A leglényegesebb dolgok persze megtörténnek így is. Sőt.
Golyó a fejbe
A Szarvasvadászt sokan az oroszrulett-jelenetek miatt tartják emlékezetes filmnek, ami egy könnyen visszafejthető szimbólum egyrészt (Vietnámé, a háborúé, és a fogaskerék-nézőponté: így él meg egy háborút a katona), másrészt viszont a közérthető, szinte közhelyes eszközökkel megvalósított filmművészet magasiskolája. Az oldschool orosz rulett az a sokak által ismert játék, amikor egy hatlövetű tárába teszünk egy golyót, megpörgetjük a tárat, pisztoly a fejhez, aztán lehet találgatni, hogy kattanás jön-e, vagy durranás. Nehezítésképpen lehet több golyóval is játszani. Így tesz Mike és Nick is, hogy kiszabaduljanak az észak-vietnámiak fogságából, ahova nem tudjuk meg konkrétan, hogyan kerültek (megesik az ilyen), csak azt látjuk, ahogy a rabtartók oroszrulett-párbajt játszatnak a foglyokkal. Az észak-vietnámiak egyoldalú beállítása – márminthogy szadista hóhérok bandája – azt vonta maga után, hogy a Berlini filmfesztiválon, ahol a film világpremierje volt, a szocialista blokkból érkezett zsűritagok-újságírók-politikai tisztek egy emberként álltak fel a filmről és átkozták ki a rendezőt. (A fogoly-szcénán kívül egy ízben látunk egy valóban nem túl szimpatikus észak-vietnámit, aki magtárban bújkáló parasztokat végez ki egy jólirányzott kézigránáttal.) Az aktuálpolitikán felülemelkedve viszont gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy ki a rabtartó és ki a fogoly: ez derül ki a Mike lélekjelenlétének (egy igazi, amerikai szarvasvadász!) köszönhető szökés után is. Aki egyszer játszott, annak sosincs vége – aki egyszer megjárta a háborút, az sajnos úgy marad. Nick bekattan és pénzért oroszrulettezik Saigonban, Mike egy Vietnámot nem járt cimborának mutatja meg, hogy vicces dolog pisztollyal járkálni, de még viccesebb az a pillanat, amikor nem tudni, hogy kiszakadó sóhaj lesz-e, avagy agyvelő a falon.
A film logikája egyszerű és egyvonalú – ez az egyvonalúság azonban végig lebilincselő, mint az orosz nagyregények, vagy a részletező indiai eposzok: egy egy eseményt olykor percekig követünk nyomon, részletezően (legjobb példa erre a film eleji hosszú-hosszú esküvői jelenet), sok apró, realista részlettel és szimbolikus motívummal. A ruhára cseppenő bor, a pisztoly, amit az egyik, Vietnámot nem járt barát hord magánál a filmben, vagy épp maga szarvasvadászat visszatérő aktusa (amelyekből pont az a leglényegesebb, ahol Mike nem lövi le a szarvast), mind-mind jelentéstelített mini-jelkép, amiket Cimino áldozatosan a szánkba is rág, hogy figyeljünk rá: és megéri rájuk figyelni, mert ezekből áll össze A szarvasvadász sokrétegű világa, a több síkon egyszerre értelmezhető háború-történet. Zsigmond Vilmos képei közt találunk meditatív-költőitől, brutál-reálisig mindent, érzékeny közelitől gigantikus freskótotálig terjed a skála – A szarvasvadász az egyik legszebben fényképezett háborús film, esztétizáló képorgia. Vitathatatlan erényei mellett azonban sokat támadták is a filmet: a végkicsengést többen (köztük „Hanoi” Jane Fonda, aki az Oscar-díj átadáson lerasszistázta és a Pentagon fenekét nyaló bérencnek titulálta Ciminót) nacionalistának, patriótának tartják, pedig a „God bless America” össznépi éneklésében legalább annyi cinizmus is felfedezhető, mint amennyi pátosz. A lábatlan veterán, a vőlegényét gyászoló menyasszony, a haverját oroszrulett-párbajban elvesztő háborús hős – azért nem az a hurrápoptimista társaság, amit bárki is a csillagos-sávos lobogó mellé tűzne országimázsnak.
Persze akadnak a filmben patetikus jelenetek, és igencsak necces megoldások is (például a kocsmatulajdonos melankolikus zongorajátéka az első háborús snitt előtt, vagy maga a zárlat), de ezt teljesen feledteti a képekből és a színészekből áradó, a nézőt magával ragadó erő. Robert De Niro, ahogy három tölténnyel a tárban a fejéhez emeli a fegyvert, arc és kifejezés: a Methode Acting diadala, sokadszor és lehengerlően. Az is a színészi megoldások közé tartozik, ahogy a különböző oroszrulett-jelenetek egyre feszültebbek és drámaiabbak lesznek (Walken és De Niro), de úgy, hogy az eszközrendszer ugyanaz marad. Vicsor és tekintet, remegő mozdulatok, intés az őrület partjairól. Bár az a zen-buddhista magasságokba emelkedő pillanat, amikor az utolsó vadászaton Mike puskával a kezében farkasszemet néz a sarokba szorított szarvassal, és nem lő, hanem visszamegy Vietnámba, oroszrulettet játszani, utoljára, még fájdalmasabb: ennyit a háborús poszttraumáról és a fatalista szolidaritásról.
Michael Cimino filmje alig pár évvel a vietnámi háború befejezése után készült, mégis megérlelt, végiggondolt, a háború(k) kérdéskörét egyetemes érvénnyel boncolgató alkotás. Manapság Amerikában – pláne amióta Henry Kissinger (a vietnámi háború egyik stratégája, majd külügyminiszter, jelenleg republikánus nagyágyú) Irakot Vietnámhoz hasonlította – sokat emlegetik Cimino filmjének emlékezetes jeleneteit. Dzsungel? Sivatag? Orosz rulettet bárhol lehet játszani: csak fegyver kell hozzá, meg ember, aki meghúzza a ravaszt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1717 átlag: 5.45 |
 |
|
