|
|
|
MoziErőszakikPápai Zsolt
In Bruges – belga-brit, 2008. Rendezte és írta: Martin McDonagh. Kép: Eigil Bryld. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Colin Farrell (Ray), Ralph Fiennes (Harry), Elizabeth Berrington (Natalie), Brendan Gleeson (Ken), Eric Godon (Yuri), Clémence Poésy (Chloë). Gyártó: Blueprint Pictures / Film4 / Focus Features / Scion Films. Forgalmazó: Forum Hungary. Feliratos. 107 perc.
Miközben sokan azon dohognak, hogy a brit gengsztervígjáték nem méltó régi nagy híréhez, és a kilencvenes években a nagy elődök örököseiként feltűnt fiatalok (Guy Richie, Paul McGuigan) parkólópályára álltak, néhány óvatos duhaj nem csökkenő lelkesedéssel és tehetséggel igyekszik művelni a műfajt. Ilyen Martin McDonagh, aki – mint filmje harsánynak nem mondható címe (In Bruges) is jelzi – szerényen és minden feltűnést kerülve próbálja ápolni, illetve társművészeti utalásokkal finoman felülírni a hagyományokat.
Az Erőszakik két munkáját végzett bérgyilkost helyez az eredeti címben nevezett belgiumi kisvárosba, hogy általuk sem ismert okokból várakozzanak, megcsodálják a Hieronymus Boscht idéző miliőt, felhecceljék a turistákat, mutatós asszisztensekkel ismerkedjenek meg filmforgatásokon – és mindeközben azon töprengjenek, hogy mit is keresnek ők itt egyáltalán. Igazi kamarahelyzetbe kerülnek, folyvást dialogizálni kényszerülnek, és ez módot ad a nagyjátékfilmmel most debütáló – már számos díjnyertes színdarabot jegyző, sőt 2004-es kisfilmjével Oscart szerző – rendezőnek, hogy jól ülő gegekkel szórja meg a jeleneteket. Az első félidőben annyi poén csattan, hogy a film nem is tűnik egyébnek lazán felskiccelt kabarétréfánál, de idővel elkomorul a kép.
McDonagh munkája valahol félúton áll gengsztervígjáték és sorsdráma között, igazi inspirálója azonban nem a mozi, hanem a brit színház, annak is az Arnold Wesker, John Arden és Harold Pinter nevével fémjelzett ága. Kivált Pinter hatása tapintható benne, és ez a hatás nem merül ki Az étellift című egyfelvonásos alapszituációjának megidézésében, hanem a figurák rajzán látszik igazán. McDonagh vonzóan taszító hősei, Pinteréihez hasonlóan, tudat nélkül élnek, de az igazi tragédia számukra nem is ez, inkább az, hogy a sors (a gondviselés, a véletlenek összjátéka) idővel ráébreszti őket végtelen reflektálatlanságukra. Ha a film híján is van a pinteri mélységnek, képes valamit közvetíteni ennek a határhelyzet-élménynek a groteszk tragikumából.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1907 átlag: 5.47 |
 |
|
|
|
