KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/október
A GYILKOS LELKE
• Mezei Sarolta: „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET] A slasher pszichológiája
NEKROLÓG
• Gazdag Gyula: Romvári József 1926–1911
MALICK
• Varga Dénes: A felperzselt Éden Terrence Malick: táj és természet
• Hubai Gergely: Mozart, Wagner, Zimmer Malick filmzenéi
IZLAND
• Tornai Szabolcs: Retrómorál Baltasar Kormákur
• Géczi Zoltán: Észak-déli átjáró Lélegezz!
• Pintér Judit Nóra: Sorsvesztők Izlandi vérvonal
A GYILKOS LELKE
• Szabó Ádám: Hideg, sötét csendben Bérgyilkosballadák
• Varró Attila: Öreg gyilkos Harry Brown
APOKALIPSZIS ÉS MELANKÓLIA
• Pintér Judit Nóra: A magányos bolygó Melankólia
• Baski Sándor: Az apokalipszis melankóliája Határhelyzetek
VALÓSÁGMÁSOLATOK
• Jankovics Márton: Megkettőzve Hasonmás-filmek
• Király Hajnal: A hely szelleme Utazások Itáliába
HATÁRSÁV
• K. Horváth Zsolt: Dada és humor A.E. Bizottság: Jégkrémbalett
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Az informáltság illúziója Gazdasági hírek
FILMHÉT
• Buglya Zsófia: Globálkolorit Osztrák Filmhét
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Ford Scorpio James Sallis: Drive
• Sepsi László: Amerikai kelepce Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!
KRITIKA
• Vajda Judit: Négy évszak meséi Mike Leigh: Még egy év
• Kovács Kata: Hideg sör, gyönyörű lányok Sofia Coppola: Made in Hollywood
• Gorácz Anikó: Iskolapéldák Iskolák és rendszerek
• Palotai János: Művészettörténet-írás kamerával A Nyolcak nyomában; Átrajzolt film
• Pápai Zsolt: Fertelmes felvilág A vizsga
MOZI
• Zalán Márk: Egy fehér, fehér világ
• Nevelős Zoltán: Animal Kingdom
• Alföldi Nóra: Őrült, dilis, szerelem
• Pápai Zsolt: Submarine
• Baski Sándor: Pótpasi
• Forgács Nóra Kinga: Angèle és Tony
• Roboz Gábor: Néma csönd
• Varga Zoltán: Végső állomás 5 – 3D
• Sepsi László: Végső állomás 5 – 3D
• Szabó Noémi: Jane Eyre
• Kovács Marcell: Cápák éjszakája 3D
• Tüske Zsuzsanna: Colombiana
• Varró Attila: Fertőzés
• Vajda Judit: A guardista
• Sepsi László: Johnny English újratöltve
DVD
• Varga Zoltán: Szex a neten
• Pápai Zsolt: Közös titkunk
• Sepsi László: Pokolba az élettel

• Vincze Árpád: Kutyahideg
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rajz-Amerika

Watchmen: Az őrzők

Tabló a vázlattömbön

Varró Attila

Zack Snyder képregény-adaptációjában szemkápráztatóan kivitelezett szuperhős-szappanopera sűrűsödik mozifilmbe.

 

Hiába a sok abszurd, groteszk vagy egyszerűen mulatságos jelmez, a matinérajzfilmekből elorzott fegyvertár és az eszelősnél eszelősebb különleges képességek gumitesttől pókfonál-vetésig, az amerikai képregény szuperhősei kezdettől a történelmi valóság lakói. Nevezzék Metropolisnak vagy Gotham City-nek, otthonuk a sötét, valódi nagyváros, tele a gazdasági válság nyomorától bűnbe fordult kisemberekkel (Spirit), a szesztilalom idején felvirágzott gengszterbandákkal (Batman) vagy a mások ínségén meggazdagodó lélektelen iparmágnások végrehajtóival (Superman) – a műfaj hírhedt őrült tudósai és monstrumai főként a (rajz)filmadaptációkban kerülnek döntő fölénybe a hétköznapi bűnelkövetőkkel szemben. Akárcsak a filmgyári szegénysor műhelyeiből kikerülő filléres B-filmek esetében, a heti képregényfüzeteknél is lételem az aktualitás, az újságosstandok friss szalagcímei alatt Amerika Kapitány magát Adolf Hitlert teríti le egy balegyenessel, Pókember az egyetemi diáktüntetésekre borít hálót, vagy éppen mindkét hérosz döbbenten áll a Ground Zero felett. A szuperhős zsáner a klasszikus high fantasy mitikus kalandhőseit emeli át Középföldéről és Atlantiszról a napi valóságba, hogy azután segítségükkel átrajzolva szebbé, biztonságosabbá, élhetőbbé varázsolja azt. Az Amerikai Szuperhérosz ugyanazon folyamat katalizátora az Egyesült Államok modernkori történelmében, amely során évezredekkel ezelőtt mítoszok lettek a társadalmi változásokból, félistenek a hódítókból, égi csodák a szerencsés sorsfordulókból: miként minden mesét megtörtént eseményekből torzít természetfelettivé száz és száz generáció prizmája, a szuperhősök is a szükségszerű társadalmi változásokat sűrítik emberfeletti tetteikbe.

Ennek fényében igen elgondolkodtató, hogy melyik évtized szülte meg a szuperhős műfaj dekonstrukcióját, pontosabban az első jelmezes félisteneket, akik már nem csupán emberien esendők és triviális személyes problémák prédái, mint a ’60-as évek nyitányán létrejött Marvel-univerzum lakói, de kifejezetten destruktív, immorális vagy akár egyenesen tébolyult héroszok. A posztmodern comics két alapkövét egyaránt ebben a műfajban helyezték el a ’80-as évek közepén és mindkét esetben a politikai hatalom tébolya bújik meg a palástok alatt. Frank Miller gothami Sötét Lovagja immár nevéhez méltó elmekórtani eset, a brit Alan Moore fejéből teljes fegyverzetben kipattant Watchmen-gárda pedig egyfajta tablóképet kínál az álarcos igazságosztókat sújtó devianciákból – miközben a való világban Ronald Reagen és Margaret Thatcher égisze alatt kis híján olvadáspontig hevül a négy évtizedes hidegháború. Moore 12 füzetes graphic noveljében a képregény aranykorának kérészéletű, másodvonalbeli hősfiguráiból választ csokorravalót, majd igazítja saját életműve pesszimizmusához és a korszak általános fenyegetettség-érzetéhez. A skála egyik végén egyenesen vérszomjas, elmebeteg gonosztevők rejtőznek az igazságosztás álarcában: Rorschach paranoid szociopatája a Megtorló-féle megszállott, magányos bosszúállók hatványra emelt übergyilkosa, aki rezzenéstelen könyörtelenséggel pusztít konyhai eszközökkel, liftaknával, vécécsészével vagy akár a börtönmenzán rotyogó étolajjal – míg a Komédiás kormányzsoldba szegődött Nick Fury-klónja szemrebbenés nélkül öl terhes anyát, erőszakol szuperhősnőt, perzsel fel vietnami falvakat vagy ad le halálos lövést a Dealey Plazán áthaladó elnöki limuzinra. A spektrum átellenes végének Superman-verziói emberfeletti szellemi és fizikai képességű félistenek, ám Dr. Manhattan atomkísérlettől átlényegült csodalénye leereszkedő közönnyel tekint a segítségére szoruló emberiségre, Ozymandias multimilliárdos üzletembere pedig mindössze megalomán világjobbító terveinek gyalogáldozataiként szemléli őket. A szuperhatos középmezőnyébe helyezett Silk Spectre-Éjjeli Bagoly páros kapja Moore-tól a legemberibb vonásokat, ám minden jószándékuk és elkötelezettségük ellenére ők sem többek megöröklött jelmezekbe bújtatott magányos páriáknál, akik számára a heroikus küldetések elsősorban menekülést, rejtőzést jelentenek saját belső démonaiktól, legyen az zsarnoki anyafigura, viszonzatlan érzelmi kötődés vagy szimpla impotencia.

Az Őrzők 1986-87-ben kiadott kötetei radikális változást, egyfajta erős földközeliséget és pszichológiai realizmust jelentettek a műfaj idealizált karakterkészletéhez képest, Moore azonban túllép az egyszerű altmani dekonstrukción, amikor a cselekmény gerincét jelentő összeesküvés-történet mellett felskiccelt karakterrajzaiban közös gyökerű magyarázatot is talál a hőseit emésztő devianciákra: a negatív vonások egyértelműen az emberi természet eredendő és javíthatatlan gonoszságának átlátásából fakadnak. A szerző szemében ezek a hősök, különösképpen a valódi Isten rangjáig jutott Dr. Manhattan, nem csupán a világtörténelmet döntő módon befolyásoló társadalmi tényezők képviselői (az Őrzők története e tekintetben precízen végiggondolt alternatív történelmi utópia, amelyben elektromos autók száguldoznak és Richard Nixon ötödik elnöki terminusát tölti tarsolyában a sikeres vietnami villámháborúval), de lélektanilag hiteles reakciók alternatívái arra a szomorú felismerésre, miszerint az emberiséget képtelenség (vagy csupán hihetetlen emberáldozat árán lehet) megmenti önmagától. Ennek a felismerésnek a skálája terjed erkölcsi nihilizmustól és szociopátiától a teljes közönyig és megalomániáig: Moore szuperemberei nem csupán embertelenek, de egyben végtelenül emberiek is, ezt a bravúrt pedig azóta sem sikerült megismételni a műfajban, hiába a számtalan követő Grant Morrisontól Mark Millarig.

Alan Moore máig legjelentősebb alkotása nem elsősorban terjedelme vagy különösen komplex, kifejezetten képregény-olvasáshoz szabott narratív szerkezete alapján számít alkalmatlannak a mai multiplex vásznakra történő adaptálásra. Hiába ugyanis a fordulatokban bővelkedő konspirációs kerettörténet a maszkos igazságosztókat sorra hatástalanító rejtélyes gonosztevő utáni nyomozásról és a látványos helyszínek a Mars kősivatagától antarktiszi erődítményig, ha a cirka 360 oldal tekintélyes részét az író éppen a karakterek megrajzolásának szánja. A füzetek felét jóformán teljes egészében a hat főszereplő eredettörténeteiben rejtőző személyiségjegyek kidolgozásának szenteli bonyolult flashback-keretekbe ágyazva a múltfeltárást, sőt a cselekményt előremozdító füzetekbe is előszeretettel illeszt hosszasan moralizáló párbeszédeket, utcasarki filozofálgatásokat vagy akár olyan elképesztő epizódokat, mint az egyik mellékszereplő által olvasott kalózképregény történetének rendszeres beemelése, amely csupán szimbolikus kapcsolatba hozható a fősodor eseményeivel. Magát az alaptörténetet tehát nem olyan nagy ördöngösség egész estés játékfilmbe zsúfolni, de a járulékos elemek elhagyásával éppen az tűnhet el a műből, ami igazán egyedivé teszi: patikamérlegen kiegyensúlyozott struktúrája és árnyalt jellemrajzai.

Zack Snyder moziverziójának legnagyobb erénye, egyben legfőbb kudarca éppen abban rejlik, hogy a siralmas hollywoodi Moore-adaptációk hozzáállásával szembefordulva a lehető legnagyobb tiszteletben tartja az eredeti művet (eltekintve egyetlen jelentős módosításától a finálét illetően, amelyben Moore vérlázítóan bizarr apokalipszisét egyfajta Akirából átemelt közhely-armageddonra cseréli, hogy ezzel is megtakarítson egy cselekményszálat a tucatnyiból). Ennek a tiszteletnek köszönhetően a Watchmen-film kezdettől fogva multimédiás projektként lép a nézők elé, amelyben a Moore-stílusra jellemző mozaikszövegekből összeálló elbeszélés egyes elemei önálló filmalkotásként kapnak helyet a mozibemutató mellett forgalmazott önálló DVD-lemezen és webizódokban: ám még ezektől megfosztva is épp elég tetemes szöveg marad magára a 160 perces filmeposzra, amelynek írói hősies elszántsággal próbálnak a lehető legtöbb konkrét jelenetet megőrizni, belesűríteni egy alapvetően látványorientáltnak és akciódúsnak szánt szuperhős-kalandfilmbe.

Az Őrzők képregényét azonban nem az egyébként is szórványosan előforduló akciók mozdítják előre, hanem a (többek közt) ezeken keresztül kibomló sorsok. Snyder a választott médiumtípustól elvárható maximumig viszi ezt az alapstratégiát: többek közt elődeivel ellentétben nem illeszt plusz akciókat a cselekménybe (csupán a meglévőket igyekszik felhabosítani), sőt kiváló érzékkel nem keres sztárarcokat a szereplőgárdába, akik azután magukhoz idomítanák a figurákat (miképp hajdanán Johnny Depp vagy Sean Connery tette) – forráshűségével azonban csak felhívja a figyelmet az alapképregény filmszerűtlenségére. Szemkápráztatóan kivitelezett szuperhős-szappanopera sűrűsödik egyetlen mozifilm keretébe, amelyben az alapanyag szinte valamennyi drámai konfliktusa felvillan pár jelenet erejéig, de egyetlen sem kapja meg közülük a szükséges mennyiségű figyelmet: mintha maga film is csupán egyfajta tartalomjegyzék lenne a Watchmen-univerzum multimédiás bédekkeréhez, amely elsősorban arra hivatott, hogy közös platformot, szövegkörnyezetet teremtsen az önállóan kifejtett mozgóképes szócikkekhez. Míg az aktuál-társadalmi áthallásokban ugyancsak bővelkedő 300 esetében Snyder még a pazar képeknek fogadott hűségesküt (miközben Miller karcsú, ám tesztoszteron-dús cselekményét teljesen felesleges női mellékszállal gyalázta sárba), addig az Őrzőknél nem elsősorban a vizuális világot adaptálja szolgai módon, inkább Moore írói zsenialitását próbálja átfordítani a mozgókép nyelvére. Mintha csak egyetlen rajzlapra másolná rá az egész Guernicát: elvész a kompozíció, de a hangulat és persze az Üzenet világosan látszik – azonban ennek újszerűsége, metsző éle épp úgy megkopott az elmúlt húsz esztendő comics- és filmvilágában, miként Nolan Sötét Lovagjáé Frank Milleré óta. Igen, Amerika szuperhősei sohasem voltak még ilyen feketék, de ennél azért több kellene az üdvösséghez.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/04 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9730