KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/november
KUBRICK
• Békés Márton: Renitensek A lázadás inflációja
• Simonyi Balázs: Lolita fotelje Kubrick Párizsban
• Hubai Gergely: Strauss az űrben A Kubrick-kotta
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Forradalom családi vállalkozásban Melvin és Mario Van Peebles
• Géczi Zoltán: Gyászbeszéd egy virgonc halott sírja felett Kortárs blaxploitation cinema
LATIN MOZI: ARGENTÍNA
• Lénárt András: A Harmadik Film országa A mai argentin mozi
• Ardai Zoltán: Nagy lófrálás délelőtt Cortázar–Antonioni
• Sepsi László: A bűn diktatúrája Argentin bűnügyi filmek
BUDAPEST NOIR
• Kolozsi László: Pesten lehetett este korzózni Beszélgetés Kondor Vilmossal
• Schubert Gusztáv: Bűnös Budapest? Noir Posthumus
RÉMREMAKE
• Varga Zoltán: Ne szemétkedj az eredetivel! Rémremake-ek
• Varró Attila: Vérfrissítés
TATSUMI
• Bayer Antal: A manga felnőttkora Yoshihiro Tatsumi
• Teszár Dávid: Condition humaine Tatsumi
FILMZENE
• Képes Gábor: A borzongás húrjai Riz Ortolani és kortársai
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Csak gépelés Kathryn Stockett: A segítség
• Tüske Zsuzsanna: Fehér fajansz A segítség
• Tüske Zsuzsanna: Fehér fajansz A segítség
KRITIKA
• Kovács Kata: Botlások négy negyedben A halálba táncoltatott leány
• Kovács Kata: Kultúrturizmus Éjfélkor Párizsban
MOZI
• Vajda Judit: Apró kis hazugságok
• Schubert Gusztáv: Kaland
• Kolozsi László: Tengerre, franciák!
• Kovács Marcell: Álmok otthona
• Forgács Nóra Kinga: Tomboy
• Baski Sándor: Az adósság
• Sepsi László: Santiago '73
• Pálos Máté: Room 304
KRITIKA
• Kovács Kata: Egy nap
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Finánc a pácban
• Roboz Gábor: Testcsere
• Varró Attila: Delfines kaland
DVD
• Pápai Zsolt: Aranypolgár
KRITIKA
• Varga Zoltán: Gyilkossághoz öltözve; Halál a hídon
DVD
• Bata Norbert: Bombasiker
• Kardulesz Rita: Éjszakai nap
• Vincze Árpád: Temple Grandin
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Filmtörvényen kívül

A vágás joga

Zachar Balázs

Minden jel arra mutat, a XXI. század is a mozgókép évszázada lesz, de meglehet, hogy nélkülünk. A magyar filmgyártás – elegendő pénz és a jogi kereteket biztosító filmtörvény híján – válságos hónapjait éli.

 

A kulturális tárca tavaly elhatározta, hogy rendbe hozza az évek óta padlón fekvő magyar filmipart, csakhogy a szakma képviselőinek többsége nem kért abból a tervezetből, amelyet a forrásbővüléssel együtt, mintegy árukapcsolásként próbáltak vele elfogadtatni. A tiltakozó filmesek továbbra is a tavaly – széleskörű egyeztetés nyomán – elkészült filmtörvénytervezet alapján állnak, és csakis abból kiindulva tudják elképzelni a filmszakma és a támogatási rendszer reformját. Ráadásul a filmes társadalmon belüli hangulatot meglehetősen elmérgesítette, hogy a szakma néhány képviselője külön tervezetet tett le az asztalra, amely több helyen rímelni látszott a minisztérium által szorgalmazott Filmközpont Rt. koncepciójával. Az érintettek tagadták a hasonlóságot, és a nyilvánosság előtt ők is elutasították a Filmközpontot. A frontvonalak megmerevedni látszottak, amikor is a tárca február közepén új egyeztetést ígért.

De kezdjük valahol az elején.

 

*

 

Amikor a rendszerváltás után a Filmfőigazgatóságot felváltotta a demokratikus alapokon működő szakmai önszabályozó testület, és 1991-ben létrejött a Magyar Mozgókép Alapítvány, a filmesek joggal bízhattak abban, hogy a magyar film finanszírozása megbízható módon megoldódik, annál is inkább, mert az alapítvány évente 1 milliárd forinttal gazdálkodhatott, s ez akkoriban – különösen az ország általános gazdasági állapotához képest – nem volt szűkmarkú ajánlat. Csakhogy az évek során kiderült, mondja Szomjas György, a Magyar Filmművészek Szövetsége főtitkára, hogy a kormányok nincsenek bizalommal az alapítványi rendszer iránt, ezért a támogatás nominális összegét mind a mai napig változatlanul (1 milliárd forint!) hagyták. Így annak értéke tíz év alatt a töredékére csökkent. Szomjas szerint a filmtörvénynek éppen az lett volna a lényege, hogy enyhítse a kiszolgáltatottságot a mindenkori kormányzat adakozókedvének, és automatizmusok, törvényi garanciák (elsősorban járulékok és adókedvezmények) alapján töltse fel a filmszakma költségvetését. A jogos igény alapján 1997-re elkészült az első filmtörvénytervezet, amely azonban épp a járulékok ügyén csúszott el, a forgalmazói lobbi – az európai gyakorlattól eltérően – ugyanis nem volt hajlandó belemenni abba, hogy a mozijegyekből származó bevételeinek egy részét, mintegy adó formájában, befizesse a filmipar közös kasszájába.

A helyzet három év alatt némileg megváltozott, tavaly nyáron elkészült a filmtörvény újabb tervezete, amely már lényegében az egész filmszakma – így a forgalmazók – támogatását is élvezte, mivel széles körű egyeztetés alapján jött létre. A tárca ezzel befejezettnek tekintette a miniszteri biztos, Tóth Erzsébet (a Magyar Mozgókép Közalapítvány – MMKA – főtitkára) megbízatását, aki joggal vélhette úgy, hogy az ígéreteknek megfelelően a törvényjavaslat rövid időn belül a parlament elé kerül. Nem így történt. Eltelt a 2000. esztendő, és a tervezet még mindig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában (NKÖM) parkolt, ahol – jogi és kodifikálási problémákra hivatkozva – tovább dolgoztak az anyagon. Csakhogy az átdolgozás után valami egészen más jött ki onnan, mint ami korábban bement, és az érdekeltek rá sem ismertek az általuk korábban már jóváhagyott szövegre. Nem is csoda. A tárca egy teljesen új törvénytervezetet készített, amely lényegében nem szólt másról, mint egy újonnan felállítandó, részvénytársasági formában működő hatóságról, a Nemzeti Filmközpontról. A tárca szándékai akkor kezdtek világossá válni, amikor tavaly év végén, a költségvetési törvény végszavazásakor, szinte az utolsó pillanatban kiderült, hogy az MMK 1 milliárd forintos költségvetéséből elvettek 400 milliót. Csak utóbb lett nyilvánvaló, hogy ez az összeg szolgált volna a felállítandó Filmközpont alaptőkéjéül. Grunwalsky Ferenc, a Magyar Filmművészek Szövetsége Játékfilmszakosztályának vezetőségi tagja szerint akkor állt elő a kínos szituáció, amikor a tárca államtitkára egy nyilatkozatában elmondta, hogy a szakma néhány képviselőjével már évekkel ezelőtt tárgyalt egy hasonló központ megalapításáról. Ezen szakmabeliek ugyanis a Filmművész Szövetség közgyűlésén pár nappal korábban tagadták, hogy ismernék a minisztérium terveit.

A szakmán belül külön utat járók egyébként jórészt a Magyar Rendezők Céhe (MRC) tagjai, amely szervezet tavaly év végén ki is lépett a Filmművészek Szövetségéből. A Szövetség leginkább azt nehezményezte, hogy az MRC nem várta meg, amíg a szakma kialakítja egységes álláspontját a kormányzati tervekről, hanem saját külön tervét küldte be a minisztériumba. Ez a tervezet a Szövetség főtitkára, Szomjas György szerint lényegében a Filmközpont belső szerkezetét vázolja fel, amelyre a Filmművész Szövetség tagjai egyszer már kategorikusan nemet mondtak. Ezzel szemben az MRC képviselői azt hangsúlyozzák, hogy a tervezetük alapjai ugyan három évvel ezelőttre nyúlnak vissza, de szó sincs arról, hogy ez bármiféle Filmközpont koncepciója volna. Szerintük a jelenlegi támogatási rendszer ezer sebből vérzik, és jelentős átalakításra szorul. A lényeg: az egyébként is kevés pénz túl sokfelé aprózódik szét, az alkotók nincsenek kellően megfizetve, és minden produkció „szenved” az elkészülés során. Az MRC elképzelése szerint a finanszírozásnak a film költségeinek döntő részét, legalább 70-80 százalékát kellene fedeznie, szemben a jelenlegi 10-30 százalékkal.

Az MMKA főtitkára, Tóth Erzsébet szerint korábban egy-egy film költségvetésének akár a felét is megajánlották. Ma már erre nincs lehetőségük, így aztán azt a megoldást választották, hogy inkább több műnek adnak kevesebb támogatást, számítva arra, hogy az alkotók más forrásokból is pénzhez tudnak majd jutni. Mivel sok fiatal, tehetséges alkotó van, nem tartanák helyesnek, ha négy-öt produkció között osztanák el a keretösszeget, noha úgy a filmek költségeinek akár négyötödét is fedezni tudnák. Ezzel a gyakorlattal az elmúlt nyolc évben 55 elsőfilmes rendezőt tudtak támogatni. „A rendszer demokratizmusához és a meghozott döntések korrektségéhez nem férhet kétség – mondja Szomjas György – , vagyis a rendszer jó, csak időközben kifogyott alóla a pénz. Ezért is szükség van arra, hogy e támogatási forma mellé újakat hozzunk létre.” A tavalyi filmtörvénytervezet követte is a több lábon álló támogatási rendszer elvét, és három fő pillérre helyezte a finanszírozást: a jelenlegi közvetlen költségvetési támogatáson nyugvó alapítványi zsűrizésen kívül megteremtette volna a filmipari tevékenységek (így például a mozijegyek eladása) után fizetendő járulékok visszaforgatását az ágazatba, valamint befektetési és adókedvezményekkel további forrásokat biztosított volna. Ezen kívül a tervezet a médiatörvény által előírt filmtámogatásokkal (ORTT által nyújtott források) és a különböző kockázati tőketársaságok befektetéseivel is számolt. A legutóbbi kormányzati koncepció azonban már sem a járulékokat, sem ez utóbbi formákat nem tartalmazta. Grunwalsky szerint éppen ezen egyoldalúság miatt elfogadhatatlan a javaslat. Ha ugyanis a Filmközpont elutasít egy pályázatot, az illető lényegében elfelejtheti a filmtervét, más fórum ugyanis nem lesz, amelyhez fordulhatna.

Egyébként éppen az adókedvezmények és a filmiparba visszaáramoltatott járulékok kérdése lehetett az, amit a pénzügyi tárca kifogásolt a korábbi tervezetben, így aztán költségvetés-politikai érvekkel is meg lehetett vétózni a szakma által támogatott elképzeléseket. A nemzetközi tapasztalatok egyébként azt mutatják, hogy a filmeseknek nyújtott adókedvezmények igen rövid idő alatt tudnak a gyártásban látványos eredményeket produkálni. Székely Gabriella, aki az előző kormányzat alatt a kulturális tárca munkatársa volt, Írország példáját említi, ahol rendkívül kedvező befektetési és adózási körülményeket teremtettek az országba érkező koprodukcióknak és a hazai cégeknek egyaránt. Különböző kvótákkal szabályozták a kedvezményeket aszerint, hogy a stáb hány százaléka – beleértve a rendezőt és a forgatókönyvírót – hazai, hogy hány forgatási vagy utómunkanapot tölt a stáb az országban. Az eredmény: néhány év alatt megtöbbszöröződött az elkészült filmek száma.

Ami pedig a járulék helyett tervezett „a mozijegyadót” illeti, a forgalmazók szervezetét képviselő Port Ferenc, a Budapest Film vezérigazgatója szerint éppen azért vállalták ennek terhét, mert a tervezet arról szólt, hogy a filmiparba visszaáramoltatott járulékokból nemcsak a filmgyártást, hanem a forgalmazást és a moziüzemeltetést is támogatja az állam, méghozzá a Nyugat-Európában már elfogadottá vált arányok szerint. Vagyis 40 százalék jut a gyártás, 30-30 százalék pedig a forgalmazás és a moziüzemeltetés támogatására. „Ott ugyanis már régen rájöttek arra – hangsúlyozza Port –, hogy hiába támogatják az amerikai filmek európai dömpingje közepette a nemzeti filmek gyártását, ha a forgalmazásra már nem jut pénz, azok soha nem kerülnek közönség elé.” Nálunk ma a támogatások megoszlása ehhez képest teljesen eltorzult: a gyártási oldal mellett együttesen mindössze 5 százalék jut a forgalmazásra és a moziüzemeltetésre.

Az arányok kiegyenlítése segíthetne orvosolni azt a sokszor hallott panaszt is, hogy kevés moziban, és csak rövid ideig láthatóak a magyar filmek. Ennek az az egyszerű oka, hogy egy magyar film nemhogy a gyártási költségeit nem tudja behozni (egy ilyen kis piacon erre csak akkor van esély, ha a filmet több külföldi országban is el lehet adni), de rendszerint még a forgalmazási kiadások sem térülnek meg. Íme a rideg számok: egy úgynevezett „tömegfilm” tisztességes forgalmazása (elegendő kópia, plakát, médiakampány) 40-50 millió forintba kerül, s ennek megtérüléséhez legalább 300 ezer nézőnek kell jegyet váltania. Ezzel szemben ma a magyar filmek többnyire egy kópiával és minimális reklámmal indulnak, átlagos nézőszámuk ennek megfelelően 2 és 10 ezer között van. Vagyis egy magyar film bemutatása előtt (hacsak nem kiugróan nagy létszámú közönséget vonzó, amolyan magyar „blockbusterről” van szó) a gyártónak és a forgalmazónak abban kell megegyeznie, milyen arányban osztozzanak a veszteségen. Ha a forgalmazási költségeket a minimumra szorítják is le, Port Ferenc szerint azt 4-5 millió forint alatt semmiképpen nem lehet megúszni (legalább ennyibe kerül egy úgynevezett „rétegfilm” forgalmazása). Ez utóbbi megtérüléséhez ugyan elvileg „csak” 20 ezer néző kellene, de ez láthatóan még mindig elmarad az említett átlag-nézőszámtól. A Filmforgalmazók Egyesületének elnöke szerint mindez elegendő indokot kell hogy jelentsen a forgalmazási támogatás bővítésére.

A szakmán belül gyakran csak forgalmazói lobbiként emlegetett érdekcsoport kapcsán szárnyra kaptak olyan hírek is, hogy a filmtörvény tavalyi tervezetének elsüllyesztésében e csoport egyes képviselői – mindenekelőtt az amerikai filmipart képviselő befektetők – is közrehathattak. Nekik ugyanis semmiképpen sem állna érdekükben, hogy az amerikai filmek túlsúlyának és piaci erejének ellensúlyozására saját bevételeikből finanszírozzák az alacsony nézőszámú magyar produkciók gyártását és forgalmazását. Port Ferenc nem tartja kizártnak, hogy a magyar forgalmazói piacon van olyan szereplő, aki lobbizott az előző törvénytervezettel szemben, de a Budapest Film ilyen akcióban nem vett részt. Az mindenesetre ténykérdés, hangsúlyozza, hogy a Filmforgalmazók Egyesületének az előző kormány idején készült filmtörvény-javaslattal szemben komoly szakmai kifogásai voltak, de a múlt év nyarán szakmai konszenzussal elfogadott jogszabály-tervezet kidolgozására az egyesület adott megbízást. Port hozzátette, bármilyen nehéz is a tényt elfogadni, addig, amíg a magyar filmek forgalmazási részesedése a piacon 5 százalék alatt marad, a meghatározó részesedéssel bíró forgalmazók számára a magyar filmek finanszírozásáról szóló vita egyszerűen érdektelen.

A filmtörvény kapcsán szintén a viták kereszttüzébe került a forgatókönyvek elfogadásának – az MRC szerint lényeges, Grunwalsky Ferenc szerint kevésbé húsbavágó – kérdése. Az MRC tervezetében az áll, hogy a filmterveket a háromtagú Konzultánsok Tanácsa fogadja el. Grunwalsky szerint ez kísértetiesen emlékeztet a Filmközpont koncepciójára, az MRC általunk megkérdezett képviselője azonban ezt határozottan cáfolja. Grunwalsky ott látja a tanács alapvető baját, hogy tagjait a miniszter nevezné ki, vagyis állami alkalmazottak volnának. „Melyik alkalmazott lenne annyira ostoba, hogy újra elfogadjon egy olyan forgatókönyvet, amelyiknél már egyszer megütötte a bokáját? Ráadásul ki tud mutatni ma három olyan személyt, akit a szakma maradéktalanul elfogadna ilyen pozícióban?” Szomjas szerint a konzultánsok rendszerét (akik mintegy csúcs-producerként járnának el) a szakma többsége egyszer már leszavazta, mert úgy ítélték meg, hogy az a többi producert tenné feleslegessé, így akadályozná a független produceri rendszer kifejlődését Magyarországon. Ezekkel a bírálatokkal szemben persze felvethető, hogy a jelenlegi kuratóriumi tagokat is a miniszter nevezi ki a szakma javaslatára, és ez a konzultánsoknál sem lenne másképp. Az pedig, hogy a kurátorok heten vannak, önmagában még nem garancia a jó döntésekre. Az MRC egyáltalán nem úgy tekint a konzultánsokra, mint csúcs-producerekre, ugyanakkor szükségesnek látják, hogy a filmek elkészültét nyomon kövessék, és ha a vállalt feltételektől eltérnek, a tanács jogosult legyen fellépni. A jelenlegi rendszer bírálói egyébként ez utóbbi gyakorlat hiányát tartják a mostani szabályozás egyik legnagyobb hibájának. Szerintük a gyártás folyamatának és a költségvetés betartásának ellenőrzése egyáltalán nem hatékony, és sok filmről a befejezés előtt derül ki, hogy az elkészültéhez hiányzik még 20-30 millió. Tóth Erzsébet határozottan visszautasítja azt, hogy ne ellenőriznék szigorúan a támogatás felhasználását. Mint elmondta, a legutóbbi időkig nem fordult elő olyan, hogy az a produkció, aminek az MMKA támogatást adott, végül ne készült volna el.

Az MRC nem akar semmiféle központi dramaturgiai tanácsot, viszont igenis szükség van egy olvasói testületre, mondja a Céh egyik – magát megnevezni nem kívánó – képviselője, hogy ki lehessen szűrni a dilettáns munkákat. Ma minden kurátor minden beadott munkát elolvas, amely hatalmas mennyiséget jelent, és képtelenség mindegyikre egyformán odafigyelni. Ha a konzultánsok úgy gondolják, hogy egy forgatókönyv támogatásra érdemes, akkor megkérhetnék az alkotókat, hogy a könyvet dolgozzák ki, de ezt a munkát semmiképpen nem ők végeznék. Márpedig a nyilatkozó szerint a Filmművészek Szövetségének javaslatában szereplő, a Mafilm keretein belül létrehozandó forgatókönyvíró műhely meglehetősen emlékeztet a rosszemlékű „központi dramaturgia” intézményére. Szomjas nevetségesnek tartja, hogy az általuk javasolt műhelyt központi dramaturgiához hasonlítják. Az ugyanis csupán egy fakultatív jellegű szervezet, ahová az író – ha szükségét érzi – beadhatja a művét véleményezésre, konzultációra. Kérdés persze, hogy vajon nem azok a forgatókönyvek lesznek-e majd a döntéshozatalkor előnyben, amelyek az említett műhelynél kerültek átdolgozásra. A könyvek elfogadásáról szóló vitában Tóth Erzsébet szerint egyértelműen a filmes alkotóműhelyek létrehozása hozhat megoldást. Vagyis a művek kidolgozása kerüljön vissza a producerekhez, a támogatási rendszer pedig különböző jogi automatizmusok útján ösztönözze ezek működését, azaz jutalmazza azokat a beadott forgatókönyveket, amelyek ilyen – bármiféle központtól teljesen független – műhelyekben formálódtak. Ezeknek a hiánya okozza azt is, mondja a főtitkár-asszony, hogy mára a művekről szóló viták áttevődtek a kuratóriumhoz, holott a pénzosztóknak nem a könyvek tartalmi elemzésével kellene foglalkozniuk. Ezért volna helytelen, ha a kuratórium azt a gyakorlatot követné, hogy a könyvek tartalmi bírálata alapján indokolná meg a támogatások odaítéléséről szóló döntéseit. Többen viszont épp azért tartják a mai rendszert átláthatatlannak, mert nem lehet tudni az egyes döntések mögött meghúzódó indokokat, a kuratóriumnak ugyanis nincs indokolási kötelezettsége.

Eltérően látják a felek a Mafilm jövőbeni szerepvállalásának lehetőségeit is. A Szövetség elképzelése szerint a Mafilm – amellett, hogy forgatókönyvírói műhelyként is működne – a háromcsatornás támogatási rendszer egyik pillére volna. Vagyis a cég a forgatókönyvek megrendelésében és fejlesztésében, valamint a filmek gyártásában egyaránt részt venne. Szerintük a filmgyártás ipari bázisának megerősítése a Mafilm révén volna lehetséges, amely széles infrastruktúrájával maga is piaci szereplőként venne részt a filmek megvalósításában. Az MRC képviselője szerint viszont csak ez utóbbi fogadható el a Mafilm feladatai között, amelynek versenyképes árakkal szolgáltatóként kellene működnie, és egy a prágai Barrandovhoz vagy a berlini Babelsberg stúdióhoz hasonló vállalattá kellene fejlődnie.

A viták közepette háttérbe szorult – az MMKA főtitkára szerint egyik leglényegesebb – kérdés, hogy miként kellene rendezni a filmstúdiók helyzetét. Egyik tervezet sem szól ugyanis arról, mi legyen a filmstúdiókban lévő filmvagyon sorsa, noha rendkívül értékes állami vagyonról van szó, amely mindenképpen védelmet érdemel. Ugyanakkor fontos feladat azoknak a független műhelyeknek megerősítése is, ahol például a forgatókönyvek kidolgozása és fejlesztése folyik.

 

*

 

Itt tartunk most, jó néhány tervezet, fórum, újsághír, vita, protestálás és szópárbaj után. E riport megírásakor (március végén) újabb egyeztetés kezdődött a minisztérium és a szakma képviselői között. Pozitív fordulatnak tekinthető az is, hogy az MRC-n belül többségbe került azok véleménye, akik a Filmművészek Szövetségével való együttes fellépést szorgalmazták, így esély van arra, hogy elindul valamiféle közeledés a két érdekképviseleti szervezet között. Egyelőre még nem tudni, mi lesz a tárca által szorgalmazott Filmközpont tervének a sorsa: végleg elvetik, vagy átalakult formában próbálják elfogadtatni a filmszakmával. (Erről a minisztérium illetékesei lapzártáig nem nyilatkoztak.) Ha létrejön a várt megegyezés, hamarosan talán újra lesz olyan törvénytervezet az asztalon, amely mögött a szakma és a kormányzat egyaránt felsorakozik. Fordulat hiányában folytatódhat az év eleji szembenállás a felek között, legrosszabb esetben pedig létrejöhet egy, a szakma ellenében végrehajtott szabályozás. Közben azért talán filmek is készülnek majd. Ugyanúgy ahogyan eddig is: szűkösen, kevés pénzből, kompromisszumok árán, hihetetlen körülmények között – magyarosan.

 

2001. március 30.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3303