KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/november
KUBRICK
• Békés Márton: Renitensek A lázadás inflációja
• Simonyi Balázs: Lolita fotelje Kubrick Párizsban
• Hubai Gergely: Strauss az űrben A Kubrick-kotta
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Forradalom családi vállalkozásban Melvin és Mario Van Peebles
• Géczi Zoltán: Gyászbeszéd egy virgonc halott sírja felett Kortárs blaxploitation cinema
LATIN MOZI: ARGENTÍNA
• Lénárt András: A Harmadik Film országa A mai argentin mozi
• Ardai Zoltán: Nagy lófrálás délelőtt Cortázar–Antonioni
• Sepsi László: A bűn diktatúrája Argentin bűnügyi filmek
BUDAPEST NOIR
• Kolozsi László: Pesten lehetett este korzózni Beszélgetés Kondor Vilmossal
• Schubert Gusztáv: Bűnös Budapest? Noir Posthumus
RÉMREMAKE
• Varga Zoltán: Ne szemétkedj az eredetivel! Rémremake-ek
• Varró Attila: Vérfrissítés
TATSUMI
• Bayer Antal: A manga felnőttkora Yoshihiro Tatsumi
• Teszár Dávid: Condition humaine Tatsumi
FILMZENE
• Képes Gábor: A borzongás húrjai Riz Ortolani és kortársai
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Csak gépelés Kathryn Stockett: A segítség
• Tüske Zsuzsanna: Fehér fajansz A segítség
• Tüske Zsuzsanna: Fehér fajansz A segítség
KRITIKA
• Kovács Kata: Botlások négy negyedben A halálba táncoltatott leány
• Kovács Kata: Kultúrturizmus Éjfélkor Párizsban
MOZI
• Vajda Judit: Apró kis hazugságok
• Schubert Gusztáv: Kaland
• Kolozsi László: Tengerre, franciák!
• Kovács Marcell: Álmok otthona
• Forgács Nóra Kinga: Tomboy
• Baski Sándor: Az adósság
• Sepsi László: Santiago '73
• Pálos Máté: Room 304
KRITIKA
• Kovács Kata: Egy nap
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Finánc a pácban
• Roboz Gábor: Testcsere
• Varró Attila: Delfines kaland
DVD
• Pápai Zsolt: Aranypolgár
KRITIKA
• Varga Zoltán: Gyilkossághoz öltözve; Halál a hídon
DVD
• Bata Norbert: Bombasiker
• Kardulesz Rita: Éjszakai nap
• Vincze Árpád: Temple Grandin
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Shirley Clarke

Nincs kapcsolat

Antal István

Koreográfiával kezdett, mint Deren, de nem az álmok felé vitt az útja, hanem a legsűrűbb mindennapokba, a jazz bugyraiba, férfikurvák, toxikománok közé.

 

A Balázs Béla Stúdió programjában vetítettem Jack Smith filmjét, a Lángoló teremtményeket. Kilenc évvel a halála után, a Toldi mozi kistermében, intermedia szakos és másfajta tanulmányokat folytató marslakóknak, akik szellemileg akkor születtek, amikor az a filmezési kultúra, amelyikhez tartozónak én is érzem magam, meghalt. Elfújta a szél, hogy kicsit szellemeskedő és az elvárásoknak megfelelően cinikus legyek.

Egyik barátom és vezetőségi tagtársam az újból megújuló BBS-ben, a legértelmesebb ember közeli ismerőseim közül, afelől érdeklődött a vetítés után pálinkázás és sörözés közben, miféle szexuális elfojtásaim lehetnek, hogy ilyen filmeket nézek, és ilyesmiben lelem örömöm. Reggel öt körül vergődtem haza. Csak délelőtt olvastam el az előző napi postát, így a londoni Filmmakers’ Coop programfüzetét is a szomorú hírrel, hogy múlt év végén meghalt Shirley Clarke. Egy táncossal, Smith-szel búcsúztattam az előző napot, és egy táncosnő – Clarke – búcsúzott tőlem másnap ébredéskor. Álmom sötét szünet volt két haláleset között. Hiába jött az ébredés. Shirley Clarke nevét idehaza kevesen ismerik, de egyik főművét, a Living Theater tagjaival felvett Kapcsolatot a velem egykorú és nálam kicsit idősebb (fél)értelmiség tagjai kívülről fújják a Filmintézet fekete-fehér lopott kópiájának zugvetítései alapján.

Én, mikor először láttam a Kapcsolatot, jazzrajongó és szaxofontanonc korszakomban voltam, és a főszereplőket beazonosította a késő bebop, kora cool híres ellentét héroszaival, Charlie Parkerrel és Lee Konitzcal. Akkoriban olvastam Leroy Jones – ma már Amir Bakiri – híres blueskönyvét, az érthető és bizonyos fokig nemes, indulattal, de mégis csak ciki módon lealázoti Lennie Tristanóval és Konitzcal a negatív főszerepekben, és ez a vita, a feketék és a fehérek, az alternatívok és e főáramban sziporkázók, a drogosok és a tiszták, a margón élők és a főbérlők, a jazzerek és a nepperek örök ellentéte ott, a Népstadion út vetítőjében lejött nekem. Megértettem, hogy mi van. Hogy miért hallgatok Liversinget és nem Illés zenekart, Pretty Thingset és nem Holliest.

Nem tudtam a Livingről, Julian Beckről és Judith Malináról semmit, nem tudtam, mi az underground, még kevésbé azt, hogy Jonas Mekas már filmre vitte ugyanannak az írónak ugyanettől a társulattól egy másik darabját (a Büntetőhajót), csak azt láttam, hogy emberek élnek a vásznon, fájnak, szívnak, szúrnak és dühöngenek, meg szeretnek, és fújják közben azt a kurva szaxofont, aminek amúgy is olyan a teste, mint a legjobb nőnek, és úgy viselkednek, ahogy én akkor gondoltam és ma is gondolom, hogy viselkedik az, aki azt gondolja magáról, hogy él, illetve nem is gondol semmit, csak él. Nem úgy viselkedtek, mint a filmszereplők vagy pláne mint a színészek, hanem ott voltak, mint a berendezés vagy az intézeti besúgó, és betekintést engedtek az életükbe.

Azután persze megtudtam, hogy kicsoda Shirley Clarke – aki még a Bálint István gyönyörűséges, Dreamland Burns című darabjához forgatott filmben is szerepet vállalt Richard Leacockkal, akivel D. A. Pennebaker és a Maysles fivérek társaságában együtt jegyezte a Monterey Pop című kultfilmet –, megtudtam, ki volt Maya Deren, Yvonne Rainer, Trisha Brown, Carolee Schneeman, és hogy mit jelentettek a táncos- és koreográfus nők az amerikai avantgarde filmben, és ezekhez képest mit jelentett és jelent Shirley Clarke. Egyik filmjét – a Körhídjátékotmég videón is őrzöm.

Shirley Clarke nevével kapcsolatban a tudorok a cinema vérité fogalmát szokták emlegetni, ami – ha már minden áron dobozolni akarunk – azon a szinten igaz, ahogy Mekas Büntetőhajója is elnyerte a dokumentumfilmek kategóriájának fődíját a maga idejében a Velencei Biennalén.

Jogosan. Hiszen a legtotálisabb dokumentáció volt: az alkotó emberek dokumentációja. A mű megvalósulásáé. Ebben a tekintetben az igazság filmjei a Clarke-filmek: pucérak, szemérmetlenek, könyörtelenek. Nincs bennük giccs, nincs viccelődés.

Filmcsinálói indíttatását tekintve kétségtelenül azzal a szemlélettel indult ő is, mint Deren: a kameramozgás és a kamera előtti mozgások koreografálása izgatta. Nyersen és szédítő erővel lökte elénk koreográfiáit. Hitem szerint még a Kapcsolat szereplőit is belső, elfojtott, a kicsattanás előtt bennrekedt indulat- és mozgásroncsaik lökdösik vagy kötik meg egy-egy helyen, fázisban.

Ahhoz a generációhoz tartozott (1925-ben született New Yorkban), amelyiknek nem volt elég a művészetcsinálás. Aktivistája volt annak a mozgalomnak, amelyik megteremtette a rendszert, amelyben a furcsa, nehezen érthető, nem profitérdekelt, nem a szokványos filmnyelvet használó művek eljuthattak és eljuthatnak közönségükhöz, kialakíthatják közönségüket. Társalapítója volt a New Yorki Filmkészítők Forgalmazási Központjának.

Élete végén szegény már önmagán sem tudott segíteni. Már nem is ismerte önmagát. A szellemi emberek számára egyik legszörnyűbbnek tűnő betegség, az Alzheimer-kór vitte el előbb embertársai közül, majd az életből is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3667