KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Szaloniki

Don Quijote nekiront a vetítővászonnak

Báron György

Kopott, esős, fekete-fehér film pereg Szalonikiben, az ócska balkáni moziban, ahol recsegnek az öreg székek, a gépész kétségbeesetten próbálja eltalálni a megfelelő élesség és a helyes képkivágat közül legalább az egyiket, az utcáról beszűrődik a zaj és a sarkon árult girosz összetéveszthetetlenül tömény szaga. Mint palackba zárt üzenetet, betűzzük ki képről-képre Orson Welles negyedszázadon át forgatott és soha be nem fejezett Don Quijotéját. Welles 1955-ben kezdett el foglalkozni Cervantes kópéregényével. „Két éven belül befejezem” – mondta hősiesen 1982-ben Billy Krohnnak, majd meghalt, s a harmincezer méternyi fölvett anyag torzóban maradt, szerteszét a világ stúdióiban és archívumaiban. Egy néző filmje ez, Orson Wellesé, állította Frangois Truffaut, s erre alighanem a Mester is csak rábólintott: jól van ez így. Don Quijote-i kaland a Don Quijote-film: témája és sorsa a maratoni forgatás során eggyévált. Néhány főszereplő meghalt, mások megöregedtek, a stáb szétszéledt – Welles azonban rendületlenül, egy fél életen át próbálta befejezni Cervantes-verzióját. Halálával a film véglegesen töredék maradt, s alighanem ez a legmegfelelőbb forma, amelyben Don Quijote sorsa és Orson Welles sorsa, küzdelme az anyaggal, a kifejezés szélmalmaival, elregélhető. 1989-ben

Párizsban Costa Gavras mutatott be belőle negyven perces változatot, majd Welles régi munkatársa, Jess Franco állította össze azt a kétórás filmet, amely először az idei cannes-i fesztiválon volt látható. A töredezett, kopott képsorok a filmművész Don Quijote-i vándorútjának megrendítő dokumentumai. A Nisképű lovag a modern időkben kószál, ellenfele a technicizált „szép új világ”. Maga a rendező és stábja is feltűnik a vásznon: filmet forgatnak épp, melyhez Sancho Pansa elszegődik statisztának. A leírások szerint leforgattak olyan jelenetet is, amelyben a lovag nekiront egy mozivászonnak, s lándzsájával szabdalja szét a vetített képeket. A vászon mögött azonban nincs semmi, a kép merő technika, illúzió, egykedvűen forgó szélmalom csupán.

Don Quijote megmosolyogni való különc talán, a film szelleme azonban, amióta a mozit föltalálták, ilyen különcök által formálódik. Orson Welles sorsa, küzdelme emblematikus: az első filmje óta – mint maga mondta- csak hanyatlott. Ez a hanyatlás azonban a maga torzó-voltában is szebb, izgalmasabb és lidércesebb, mint az ifjúkori remeklés, a tökéletes film, az Aranypolgár. Welles Don Quijotéje – a film elkészültének története és a film története – a filmstúdiók szélmalmaival szembeszálló filmművész sorsának metaforájává vált.

A fesztiválokat – a mozikról nem is beszélve – mostanság nem búsképű kedves lovagok, hanem precíz szélmalomszakemberek munkái öntik el. Nem volt – nem lehetett – ez másként Szalonikiben sem, a sorrendben 33., és első ízben nemzetközivé bővített mustrán. A versenyprogramról szót is alig érdemes ejteni, benne rossz és kevésbé rossz filmek váltogatták egymást. A legtöbb díjat, megérdemelten, egy kevésbé rossz mű, Sally Potter cizelláltan elegáns és üres Orlandoja nyerte (részletesebb beszámoló olvasható róla a Filmvilág 1992/ 10-es számában), mely e mezőnyben valóban a legjobb volt, de elképzelhető olyan mezőny is, amelyben a legrosszabb lett volna.

Nem volt vigasztalóbb a házi mustra sem, a görög filmek sora. A görög műhelyekből gazdag kiállítású, látványos és gondolatszegény művek kerülnek ki: készítőiket – bár nem mentesek a vászonhasogató pátosztól – nehéz Don Quijote pózában elképzelnünk. A legtöbb díjat a legdrágább, legüresebb és legpatetikusabb kosztümös film, Nikosz Kundurosz Byron, ballada egy démonért című hőskölteménye nyerte el. Kundurosz régebbi filmjeivel – Angelopulosz nyomán – a jancsós, hosszú beállítások révén tűnt föl, ma már mintha Keleti Mártont és Várkonyi Zoltánt utánozná...

Az igazi muníció így, érthetően, a speciális sorozatokra maradt. Levetítették az amerikai film másik nagy magányosának, a görög származású John Cassavetesnek az életművét; különös, zaklatott remekművek sorát. Aztán – rögtön a John Cassevetesé után – egy másik tribute, azaz főhajtás. A tiszteletadás egy mindössze harmincegy éves, nálunk teljességgel ismeretlen fiatalembernek szólt: Atom Egoyannak. Az örmény szülőktől Kairóban született, Kanadában élő fiatalember az új filmkészítő nemzedék – Jarmusch és Kaurismäki mellett – talán legígéretesebb tehetsége. Akár a másik kettő, ő is Wim Wenders köpenyéből bújt elő: nevére akkor figyeltek föl, amikor 1987-ben Wenders, elnyervén a Berlin fölött az éggel a montreáli fesztiválzsűri díját, arra kérte a zsűritagokat, a kitüntetést adják inkább Egoyannak. Atom Egoyan ugyanúgy szűkszavú, kevés eszközzel dolgozó rendező, mint Jarmusch és Kaurismäki. Filmjei párhuzamosan futó, időnként összetalálkozó, majd szétváló történeteket mesélnek el, szaggatottan, hűvösen. Legújabb művének, A kárbecslőnek a hőse biztosítóvállalatnál dolgozik és tűzkárosultak családját igyekszik elhelyezni különböző hotelszobákban. Felesége a cenzúrahivatal munkatársa, reggeltől estig pornófilmeket néz. Férje időnként íjjal célbalő a lakásukhoz közeli óriásplakátra, majd megjelenik egy kövér filmrendező, aki az otthonukban kíván forgatni, végül a kárbecslő lakása is leég. Semmivel sem gazdagabb vagy összefüggőbb másik három játékfilmjének, az A legközelebbi rokonnak, a Családi szemszögnek és a Beszélő részeknek a története sem. Ami figyelemreméltó, az az elbeszélés jarmuschi egyszerűsége, érzelemmentessége, a különös sorsok és helyzetek kommentár nélküli, tárgyilagos számbavétele – Jarmusch iróniája nélkül, hidegen és szenvtelenül pásztázva végig az elgépiesített, agyontévésített ezredvégi társadalom terein.

Egoyan filmjei is azt példázzák, hogy az új filmművészet egyre látványosabban két részre szakad szét. Mindkét irányzat a posztmodern forrásvidékéről eredeztethető. Az egyik a főleg francia fiatalok képviselte – s magyar pályakezdők által is bőséggel utánzott – vizuális ornamentika, mely – a Brasil, a Szárnyas fejvadász és a Mad Max nyomán – az anti-utópiák fenyegetését szelídíti látvánnyá és történetté: Beineix, Carax, talán Besson filmjei tartoznak ide. A másik út Jarmusché, Kaurismäkié, Egoyané: egyszerűség, visszafogottság, tárgyszerűség – az őrület nem a képeken lángol, hanem a képek mögött parázslik.

Ez utóbbi irányzathoz sorolható a német-osztrák Michael Harseke is, aki második játékfilmjével, a Benny videójával elnyerte a FIPRESCI díját, nem is teljesen érdemtelenül. A címbéli Bennv átlagos osztrák kamaszfiú, aki reggeltől estig a képernyőt bámulja. Egy hétvégén a szülei elutaznak, a tizennégy éves Benny meghívja magához a barátnőjét, majd minden előzmény és magyarázat nélkül megöli. A szülők megérkeznek, úgy döntenek, nem jelentik föl a gyermeküket, eltakarítják a nyomokat és eltüntetik a holttestet. Végül a fiú – ugyancsak minden különösebb magyarázat nélkül – föladja magát és a szüleit. A józan, tisztes osztrák házaspárt a rendőrségi folyosón látjuk, mellettük gyermekük halad el, s odaszól: „Bocs, papa”. A rendező vészjósló szenvtelenséggel és már-már klinikai precizitással meséli el a család történetét, egy pillanatig nem mozdulva el a voyeur hideg és objektív nézőpontjáról.

A házigazda görög film mellett még egy filmgyártás mutatkozhatott be önálló sorozattal. Russian cinema volt a program címe, mely címben az orosz alighanem a szovjet szinonimája, mert ebben a zűrzavaros helyzetben valóban nehéz egyetlen szóval meghatározni, milyen ország, nemzet filmjei is ezek: a széthullott Birodalom népeié, köztársaságaié, azoké, melyek még nemrég szovjet címszó alá soroltattak. Erről szólt csaknem minden mű: a múltról, a szovjet-létről és a jelenről, e szovjet-lét dermesztő következményéről. A mai – hogy is nevezzük – posztszovjet filmgyártás két nagyasszonya mutatkozott be új művel. Egyikőjük grúz – Lana Gogoberidze –, másikuk moldáviai születésű, félig román, félig orosz: Kira Muratova. Gogoberidze filmje, a Keringő a Pecsora folyón Mészáros Márta Naplójára emlékeztet. Hőse egy kislány, akinek 1937-ben deportálják a szüleit.

Tágas lakásukba magasrangú KGB-tiszt költözik, öntelt, ostoba fickó, reggeltől estig a szocializmus gyönyörűségeiről szaval. A lányt árvaházba viszik, de onnan megszökik, haza a lakásba, s a KGB-s, ki tudja, miért, megszánja, menedéket ad neki. Kettejük különös kapcsolata a film egyik története. A másik az anyáé és száműzött, meggyötört asszonyok csoportjáé, akiket – megtörtént eset – egyetlen tábor sem fogad be, őrzőjükkel együtt kétségbeesetten bolyonganak a szibériai hósivatagban, már csak arra vágyva, hogy valamelyik kényszermunka-tábor lakói lehessenek. A KGB-s ridegsége lassanként fölenged, megbarátkozik a lánnyal, s mákonyos hite is omladozni kezd. Aztán őt is följelentik, akárcsak valamikor valakik a lány szüleit, a tisztet elhurcolják, a kislány egyedül marad, s árvaházba kerül.

Gogoberidze a filmelbeszélés hagyományos útjain jár, Kira Muratova pedig továbbra is azon az ösvényen bóklászik, melyet maga vágott magának húsz évre betiltott két korai remekművével, a Rövid találkozásokkal és Hosszú búcsúzásokkal, majd próbált folytatni 1989-es nagylélegzetű filmjében, a Végelgyengülésben. Ú filmje, az ukrán-franciakoprodukcióban készült Érzelmes rendőr ugyanarról szól, mint a rendezőnő minden eddigi munkája: a mindennapok káoszáról és őrületéről. A történet úgy kezdődik, akár egy tündérmese: hősünk, az érzelmes rendőr síró újszülöttre lel a káposzták között. Fölveszi, babusgatja, életet lehel bele, nagy felbuzdulásában még az őrszobára is beviszi, majd egy idő után árvaházba adja. Később örökbefogadná, de ez a vágya abszurd akadályokba ütközik. A köznapi történés a korai, fekete-fehér Muratova-filmeket idézi, az álomszerű, túlfokozott stílus a bonyolultabb szerkezetű Végelgyengülést. Talán ez a kettősség az oka, hogy az Érzelmes rendőr Muratova leggyöngébb filmje, mondhatni, eddigi egyetlen nem jó műve.

A posztszovjet film két nagyasszonya mellett egy fiatalabb hölgy tűnt ki a mezőnyből – nem csak az orosznak becézett programéból, hanem az egész fesztiváléból. Ligivia Bobrovának hívfák, a Hej, vadludak (más fordításban: Hej, lányok, legények) az első és eddigi egyetlen filmje. A forgatókönyvét jó tíz éve írta, de csak 1991-ben forgathatta le. 1980-ban játszódik a moszkvai olimpia évében, egy kis orosz faluban. A tévé képernyőjén mosolygós, szép emberek reprezentálják a népek barátságát, a tribünökön tapsolnak, fogják egymás kezét, a sportolók tömege a betonon fura alakzatokat rajzol ki, a tribün egy részén kibontakozik Misa maci figurája, lobog a láng, hirdeti az olimpiai eszmét, száll a dal a hangszóróbólés a lelkes torkokból, Misa maci az égbe repül, szeméből könnycseppek buggyannak ki, és sírnak a lelátón a fiatalok is, doszvidányija Misa, doszvidányija Moszkva, találkozunk Los Angelesben, ahol – tudjuk – nem találkoznak. Míg az olimpiai közvetítéseket a tévé pervertált színeiben néztük, a hősök története fekete-fehérben elevenedik meg. Egy negyvenéves férfi, magas, markáns, barázdált arcú – Mihalkov filmjeiben látni ilyet –, „felesleges ember”, épp börtönből szabadult, elindul vissza a falujába, megkeresni két testvérét. Tisztes nyomorban él mindkettő a családjával. Ülnek, isznak, visszaidézik a közös gyermekkor elveszett paradicsomát, s tehetetlenségük hol agiresszivitásban, hol szeretetrohamokban tör ki, mígnem a férfi odébbáll, a maci a tévében az égbeszáll, s megfakult színekben a záróképet látjuk, amint egy barátságos ligetben valahol a távolban hosszú kabátos férfi sétál három kisgyermekkel. A film stílusa improvizatív, laza kamerakezelésével, érzékeny színészvezetésével Cassavetesre, a New York árnyaira emlékeztet.

Ha volt egyértelműen nagy film e fesztiválon, az Welles Don Quijotéja mellett Bobrova egyszerű, csöndes, tiszta munkája volt. Ugyanabban a kopott moziban vetítették mindkettőt, az orosz rendezőnőét valamikor napközben, tízen ha ülhettünk a kietlen nézőtéren. A zsűrinek máshol volt dolga, talán a szokásos ünnepi vetítésekre készült a főmoziban, melyben estelente émelítően gazdag és színpompás filmek peregtek. Rendjén van ez így, a jó filmnek nem kell cicoma, pompa; akár a szép nő, önmagában ragyog. Ott volt a rendezőnő is, láthatóan őt sem zavarta a dolog, ő is tudta, mi van. Úgy nézett ki, mint Giulietta Masina az Országútonban, ült és mosolygott, többnyire magányosan, magányos film magányos rendezője, szélmalmok harcosa, mint mindenki, akinek még van ereje értelmes képeket készíteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1187