Marlene DietrichMándy Iván
Három nemzedék találkozott a Bánatos utcában.
Asta Nielsen
Greta Garbo
Marlene Dietrich
Asta Nielsen néhány szót ejtett Greta Garbóról: – Helyes kis pofija van! De hogy tehetséges lenne?! Marlene Dietrichet észre se vette.
Miatta hagytam ott Barbara Stanwyckot. A finom, fahéjszínű Barbara Stanwyckot. Aki pedig sokat jelentett nekem. Az a kedvesen megrovó tekintet! Te örökké csak moziba jársz! Ennek igazán örülök, dehát azért...!
Na igen! A Herman és Dorothea! Hát abból még két sort se tudtam bevágni. Csak éppen belenéztem Goethe végtelenül hosszú versesregényébe. Maga a tériszony! Külön utáltam Hermant és külön Dorotheát. És a kettőt együtt!
Dehát ahogy Barbara Stanwyck rámnézett! Akárhogyis, nekiugrok Hermannak és Dorotheának!
Csakhogy megjelent egy filmplakát. Egy derűs, tisztafényű reggelen felnyalva a hirdetőoszlopra.
A kék angyal.
Örökké a hirdetőoszlopok körül keringtem. Vártam a plakátokat. Az új filmeket. Oly váratlanul jelentek meg. Mintha valahonnan a magasból hullottak volna alá. Akárcsak most arra az öreg oszlopra.
A kék angyal.
Nem rohantam oda. Lassan közeledtem. Közben egy-egy pillanatra megálltam. De miért? Talán szégyelltem, hogy ez olyan fontos nekem?
Egyszerre ott álltam a Kék Angyal előtt.
A cím fölött létra betűkkel: Emil Jannings. Szóval, ez egy Jannings-film. És ha Jannings-film, akkor egy olyan igazi nagy dráma. A többi tulajdonképpen már nem is fontos. Na és a partnerek? Jannings partnerei?
A cím alatt egy név, meglehetősen vézna betűkkel.
Marlene Dietrich.
Közelebb mentem. Az ujjam végigcsúszott a betűkön. Ki ez a Marlene Dietrich? Honnan bukkant fel? Minden esetre kezdő. Vagy talán ez már nem az első filmje? Egy biztos. Én még nem találkoztam a nevével. És ha nekem ez a név ismeretlen...
Azért mégiscsak furcsa. Egy kezdő színésznő Jannings mellett! Miért nem Charlotte Susa? Ő se éppen sztár, dehát azért mégiscsak...
Még néhány név Marlene Dietrich alatt. Ha lehet, még véznább betűkkel. Hans Albers, Kurt Gerron, Huszár Pufi, Rosa Valetti.
Hans Albers mostanában detektív. Azelőtt betörő. Olyan hidegtekintetű, keményöklű alvilági fickó. Most meg detektív. És ebben a filmben Kurt Gerron rosszkedvű arc. Tönk szélén álló bankár vagy valami ilyesmi. Pufi! A kedves Huszár Pufi! Aprócska szemek a kövér gyerekarcban. Örökké hunyorog. Bizalmasan, vagy éppen bizalmatlanul. Rosa Valetti egy külvárosi kocsma pultja mögött. Lehetetlenül ráncos arc. Figyel. És ha egy asztalnál valamelyik vendég túlságosan rumlizik – ő maga hajítja ki.
A plakát alján ideges, kusza betűkkel. Rendezte: Josef von Sternberg. Róla mintha már hallottam volna. Amerikából jött... Hollywoodból. De, hogy ott mit rendezett?
Jó, ez mind rendben. De milyen lehet Marlene Dietrich?
Néhány lépés és előttem állt. Csak éppen egy másik plakáton. Meztelen vállak. Könnyű kis tüll ruhácska. Kissé félrecsapott cilinder. Jannings fölé hajol. A cvikkeres, szakállas Jannings fölé. Egy olyan mozdulattal, mintha meg akarná simogatni a szakállát. De mégse simogatja meg. Talán majd a következő plakáton.
A várost teleszórták A kék angyal plakátjaival. Éjszaka röpködtek ezek a plakátok. Beborították a hirdetőoszlopokat, a falakat.
Marlene egy asztal szélén. Kezében pezsgős pohár. Hanyagul lóbálta a lábát. Hanyagul, de cseppet se kihívóan. Inkább előkelően. Mit csináljak? Nekem már ilyen lábam van. És ha ismernek valakit, akinek esetleg csak megközelítően is... Nos hát igazán kíváncsi lennék azokra a lábakra!
Jannings az asztal másik oldalán. Esdeklő tekintet.
Marlene meglehetősen hétköznapi arca a cilinder alatt. (Sose teszi le azt a cilindert?) Semmi különös. Az utcán észre se venném.
Elfordultam.
Visszafordultam.
Az a mosoly! Nem éppen barátságos. Inkább hideg. Szinte elutasító. Na nem! Ez azért túlzás. Sajnálkozó mosoly. Mintha sajnálná Janningsot. Mintha megszánta volna. Csak üldögélj öreg és nézd a lábamat, ha nincs jobb dolgod!
Meddig néztem azt a mosolyt?
Búcsúzni pedig így búcsúztam.
Majd a moziban találkozunk!
Azért erre a találkozásra még várni kellett. Amíg A kék angyal eljutott a Fortuna moziba. Abba az eldugott kis moziba egy bérház udvarán. Csakugyan! Mintha eldugta volna valaki ide az udvar sarkába.
Az udvar mozija. A ház mozija. Egy lakó ül a pénztár ablakában. Beleznainé az ötödik emeletről. Komlós Bunci a büfé pultja mögött. A nagymama a vécé tányérkája előtt. Soha nem mosolyog. Miért is mosolyogna?
Esőben szaladtam át az udvaron.
Az udvar köve örökös esőben.
Maga a mozi gőzölgött az esőszagtól.
A mozi vásznán megjelent Pázmán tanár úr. Hát igen! Emil Jannings akárcsak maga Pázmán tanár úr. Az az okádék, bő lebernyeg, széleskarimájú kalap. Végigvágtatott az iskola folyosóján. Ma feleltetés lesz! Olyan vérfürdő!
Megalázni! Megalázni!
Ez az! Porig alázni a nebulókat! Ott lapítanak a padban. Még nem is sejtik, hogy kire csapok le!
Ó, a tanár úr megtalálja az áldozatát! Kegyetlenül elbánik vele. És aztán még egy olyan kis előadást is tart. Na, igen! Szóval, fiacskám, kézbe se vesszük a könyvet! Bele se nézünk! Hát persze! Ilyesmire nincs időnk! Nem érünk rá! Mindenféle kis nők után futkosunk! Dézsa-tündérek után! De ha egyszer valakit rajtacsípek!
A tanár úr szimatolt. Szaglászott, örökké gyanakodott. És ha az utcán felfedezett egy diákot – utánavetette magát.
Csakhogy most már másról volt szó. Egy lokálról és egy énekesnőről.
A fiatalurak felfedeztek egy lokált. Egy olyan rosszhírű, züllött lebujt. És abban egy énekesnőt. A lokál A kék angyal. A dizőz Lola Lola. A diákok megvesznek érte. Dehát valljuk be, nem csak a diákok. Tisztes polgárok. Családapák.
A tanár úrnak a fülébe jutott a dolog. Ezt a nőszemélyt eltávolítani! A lokált bezáratni!
A katedráról végignézett azon a sunyi népségen.
– És ha csak egy valakit is meglátok ott! Vagy akárcsak azon a környéken...!
Jannings eltűnt a katedrájával együtt.
Füstben gomolygó, kis lokál. Az asztaloknál kövér, izzadt arcok, kigombolt mellények. Dobogás. Kiabálás.
– Lola! Mi lesz már? Lola-Lola!
Az öltöző.
Marlene Dietrich fel-alá járkált, selyemkombinéban. Olykor megállt. Kezét meztelen vállára tette. Pihentette. Csodálkozva körülnézett. Mint aki tulajdonképpen nem érti, hogy került ide. Keze lecsúszott a derekára. Végigsimított a csípőjén.
Valaki beszélt.
– Lola!
A diákok betódultak. Izgatott, kipirult arcok. Lángoló pattanások.
– Lola! Gyere már!
Mosolyogva intett. A fiúk eltűntek.
Ő meg leült a tükör elé. Az arcát nézte. Mint aki most ismerkedik ezzel az arccal. Hirtelen felém fordult. Furcsa fintor. Mit bámulsz, te fiú?
Bámultam.
Agyonázott kabátomat gyűrögettem az ölemben és bámultam.
Marlene feltette a cilinderét azzal az enyhén unott mosollyal. Elindult a közönség felé.
Zúgott a taps, az éljenzés.
Jannings váratlanul tört be a terembe, dühödten hadonászva. Törődtem is én már Janningsszal meg a diákjaival! Csak ahogy Marlene Dietrich odadőlt a zongorához. Ahogy énekelt azon a furcsa, kissé rekedtes hangján.
Beleestem? Lehet. Mit tudom én!
Kint az utcán valami ingerültség kapott el.
Dehiszen én nem is láttam Janningsot! Na, legfeljebb egy-két jelenet... Ahogy rohan az iskola folyosóján. Ahogy benyomul A kék angyalba, hogy elcsípje a fiúkat. Aztán széttörnek valami tojást a fején. A tojáslé végigcsorog az arcán, a szakállán...
És a többiek?
Hans Albers? Huszár Pufi? Kurt Gerron?
Elúszó foltok. Ködös, elúszó foltok.
Valahonnan egy hang: Figyeljék meg! Ez a nő Amerikában köt ki! Igen... igen... Jól hallották!
Willy Forstot agyonlőtték. A férj eresztette bele a golyót. Marlene Dietrich férje. Már úgy volt, hogy megússzák a dolgot. Marlene Dietrich és Willy Forst. Mind a ketten kabátban, indulásra készen... még egy pillanat és elhagyják a szobát. De akkor nyílt az ajtó. Belépett a férj. Egy szót se szólt. Csak éppen végignézett rajtuk. Ők se szóltak. Nem védekeztek. Nem próbáltak menekülni. Minek? Ugyan minek?
Marlene szürke kabátjában a falhoz húzódott. Szinte részvéttel nézett a férjére. Willy Forst elmosolyodott, meglehetősen halványan. Széttárta a karját. Egy diák, akit rajtakaptak. (Egyáltalán volt benne valami diákos.) A férj hallgatott. Nem vádolt senkit. Minek? Ugyan minek?
Úgy tűnt, hogy így maradnak ebben a szobában. Ebben a szobában, örök hallgatásban.
A férj egy diszkrét mozdulattal elővette a revolverét. Willy Forstra emelte.
Marlene a falhoz tapadt. Ridikülje ostobán himbálózott a karján.
Willy Forst maga a mozdulatlanság. Hirtelen a szívéhez kapott. Megtántorodott. Elvágódott.
A férj leeresztette a revolverét.
Marlene még mindig a falnál. Rátette a kezét a ridikülre. Mint amikor megállítanak egy órát.
Ez a mozdulat!
Ez maradt meg bennem abból a némafilmből.
Akkoriban előásták néhány régi filmjét. A kék angyal sikere után.
Nem voltak ezek még olyan igazi Marlene Dietrich filmek. Még akkor se, ha véletlenül főszerepet kapott. De mindig akadt néhány pillanat...!
A Fortunában vetítették a régi filmjeit. Az udvar mozijában. Az öreg, kopott bérház mozijában.
Ő meg közben kiment Amerikába.
A Paramount urai meghívták Hollywoodba, a film városába. Josef von Sternberg kíséretében. Először csak kirándulásnak tűnt az egész. De aztán...
Háromszor vitte el a hajó Amerikába. Kétszer visszahozta. Harmadszor már nem. Akkor már Hitler Adolf várta.
Micsoda Partnereket kapott odaát!
Gary Cooper a Marokkóban. Clive Brook a Sanghai expresszben. És ez már a világhír.
Marlene... mondhatok valamit? Ugye azért te is tudod, hogy a fanyar humorú Gary Cooper egyenrangú társad volt? Legalábbis egyenrangú. Clive Brook miatt se kellett szégyenkezned. A Nagy Keserű miatt. Akit soha senki se látott mosolyogni.
Említhetnék még néhány nevet. Csak úgy kapásból.
Herbert Marshall
Cary Grant
Lionel Atwill
James Stewart
Charles Boyer
Mi tagadás, jó kis csapat. Válogatott csapat.
De hagyjuk! Hiszen soha se tudtam úgy igazán odafigyelni rájuk. Elszürkültek melletted. De miért? Mi lehetett ez? Miféle sugárzás? Mindegy.
Az a fontos, hogy láttalak egy esőszagú moziban. Ahogy feltetted a cilinderedet. Végigmentél az asztalok között. Megérintettél egy kezet, egy vállat. Végigsimítottál egy arcon. Odadőltél a zongorához és énekeltél.
Marlene Dietrich néz valahonnan messziről.
– Mondd! Mit tudsz te rólam?
Mándy Iván írása előszó Renate Seydel: Marlene Dietrich-monográfiája magyar kiadásához, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelenik majd meg.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1096 átlag: 5.35 |
 |
|
