Magyar Műhely

Böszörményi és a cenzúra

Táncórák és ütlegek

Muhi Klára

A dobozba zárt filmekből utólag összeálló nagyobb, hosszabb, vágatlan magyar filmtörténet két újabb remekművel gyarapodott.

Böszörményi Géza életművének két nagyszerű darabja is elenyészett a filmes struktúráknál valószínűleg jóval merevebb Kádár-kori televízióban. Az utolsó tánctanár és a Hungarian Dracula csak az idei filmszemlén került a nyilvánosság elé.

A Kádár-kori filmbetiltások sajátos folklórjához tartozott, hogy szinte csak az nem látta a dobozba került filmeket, aki nem akarta. Jómagam, mezei egyetemistaként remek hangulatú A tanú-, Bástyasétány-, A határozat-, Álombrigád-, Pócspetri-vetítésekre emlékszem – hogy csak a hetvenes-nyolcvanas évek „nagybetiltásait” említsem – , az ilyen-olyan magasrangú külföldi pártküldötteknek pedig szinte a „vendég jogán” járt a tiltott magyar filmgyümölcs.

Annál különösebb, hogy a legutóbbi hónapokig szinte semmit nem tudtunk két kitűnő filmről – mindkettő a nemrég elhunyt Böszörményi Géza életművét gazdagítja – , Az utolsó tánctanárról és a Hungarian Draculáról. A Magyar játékfilmek című vaskos filmográfia egyiket sem említi. A szerényebb terjedelmű Rendezők könyve igen, de televíziós filmként.

Ami e két film gazdáját illeti – ez igaz is. Az egyiket a német ZDF, a másikat a Magyar Televízió rendelte meg. Boldog idők! Esztétikai értelemben ugyanis markáns, egyéni hangon megszólaló, moziba való játékfilm mindkettő, rangos színészgárdával, komoly statisztériával. De mivel igen kényelmetlen dolgokról szóltak, a filmforgalmazás nem kapkodott utánuk. Annál is inkább, mert már a televíziós engedélyezési hierarchiában elakadtak. Alkotóik szerencsétlenségére valószínűleg ezért nem tudta őket kiszabadítani sem a jól működő „második nyilvánosság”, sem – miként például a Tanút, vagy korábban a Tízezer napot – a magyar filmre akkor még oly kíváncsi cannes-i, berlini, mannheimi fesztivál válogatói. Nem tudjuk, hogy e két film jelentősen átírta volna-e a magyar filmtörténetet, alkotójuk életművéből mindazonáltal nagyon is hiányoznak.

*

Az utolsó tánctanárnak, mely 1975-ben, a Madárkák és Az autó után készült – frenetikus az alapötlete: tánctanár a Hortobágyon, foxtrott a tehénbőgés közepén. Balogh úr, akinek az apja is pusztai tánctanár volt – Simonnal, a fiával – palotásra, keringőre, meg más úri huncutságra tanítja a népeket. De nem ez az igazi abszurdum, hanem a puszta, mindenestől. Ahol a csikós a gémeskút tövében Tesla magnón hallgatja a békabrekegést meg a Mami blút, ahol a melankolikus eszbétitkár hófehér porcelán (!) hegedűt szorongatva vágyakozik a kultúra után, ahol a plébános azt prédikálja ki a templomban, hogy pénztárost keres az ÁFÉSZ, és traktorost a téesz, a munkaképes férfiak pedig vagy ingázók, vagy a német turistákat kiszolgáló folklóripari szakmunkások. Nem az esernyő, meg a varrógép, hanem a csikós-gulyás hagyomány, a szocialista modernizálás, meg a polgári kultúra roncsai randevúznak a magyar pusztán. S mindez Koltai Lajos kamerája előtt inkább születik, semmint megrendeződik, igazi csikósokkal és Mari nénikkel, meg profi mód „amatőrködő” nagyszerű színészekkel (Bencze Ferenccel, Bánfalvi Ágnessel, Madaras Józseffel).

Természetesen Forman-rokon Az utolsó tánctanár is, miként a Szandi-mandi, vagy a Madárkák. A kelet-európai kisember akkor a legesendőbb, krónikus szabadsághiánya akkor a leglátszóbb, mikor az önkifejezés legőszintébb formáiban érhetjük őt tetten, amikor táncol, zenél, vagy énekel, amikor megpróbálkozik az önkívülettel. Böszörményiék ezt akkor – a magyar filmben egyedül – ugyanúgy tudták, mint a Tűz van, babám, az Egy szöszi szerelme, vagy a Fekete Péter alkotója.

A Böszörményi–Gyarmathy páros munkásságával kapcsolatban mindig is kimondatlan kérdés volt, hogy vajon miért hagytak fel oly váratlanul, két-három film után a groteszk, a cinema verité, az abszurdba, szürreálisba hajló talált dokumentum sajátos „szandi-mandis” kevercsével. A hetvenes évek közepén Gyarmathy Líviától az Álljon meg a menet!-et láthattuk a moziban, Böszörményi Gézától Az autót. Különösen fájdalmas, hogy A tánctanár – amitől eltiltattunk – jobb film ezeknél, humora erősebb, témája szerencsésebben összefoglalja mindazt, ami Böszörményiéket a hetvenes években izgatta: azt tudni illik, hogy a kultúrának, a viselkedésnek, a közösségi együttlétnek miféle groteszk-tragikomikus szecskáját hagyja maga után a kollektivista átalakulás nagy történelmi darálója. A rendezőpáros munkái közül talán ez a külföldi felkérésre készült darab mondta el legartikuláltabban, hogy a huszadik század szocializmusa szinte csak fedőneve volt a kényszerű, rohamléptű, mert évszázadokon át megúszni vágyott modernizációnak – mely végül úgy terelte az embereket a tömegtársadalmak akoljába, mint a vágómarhát.

Az utolsó tánctanárban a tánciskola záróbálja Balog úrnak ott ’74 nyarán sehogy sem akar összejönni. A Hortobágyra is megérkeznek ugyanis a népszórakoztatás ipari kapacitásai, a diszkó, meg a több száz decibel, s elcsábítják a tanár úr táncosait. A nagyváros pedig úgy vonzza, szívja a puszta fiait, mint fénybogárkákat a villanykörte. Hétfőn reggel a hortobágyi ifjúság színe java – törik vagy szakad – konokul elbuszozik a romantikus magyar hungarikumról a büdös, gigantikus lakótelepszörnyek felé. Balogh úr tragédiája, hogy még a huncutképű Simon is Pestet választja a kalandos pusztai kultúraterjesztés helyett.

Az 1975-ös esztendő, amikor Az utolsó tánctanár készül, egyébként nem különösebben termékeny pillanata a magyar filmnek. Szinte csak két mű, az Amerikai anzix, és a Déryné, hol van? lett igazán fontossá abból az évből. S talán nem véletlen, hogy – ugyan nagyon más stiláris-gondolati közegben – Bódy Gábor és Maár Gyula is ugyanarról gondolkodott akkor, amiről ez a film. A modernizálódás/megrekedés örök megoldatlan, jellegzetesen magyar kérdéséről. Utolsó valcer, utolsó tangó, utolsó mozielőadás: szeretünk a moziban elérzékenyülni azon, ha valami végképp eltűnik, odavan, megváltozik, de csak hogy tisztábban örülhessünk az Újnak. Az utolsó tánctanár alkotói erről akkor azt gondolták, hogy itt nálunk az Új, ami jön, valahogy mindig ellenszenves, a Régi pedig avíttasan szánalmas. Harminc év alatt mit sem kopott ez a gondolat.

*

Ahogyan a hetvenes évek groteszk vonulatának nagyon is hiányzó gyöngyszeme a Tánctanár, az évtized végén induló, az ötvenes éveket feldolgozó filmszériának a Hungarian Dracula lett volna fontos darabja. Müller Péter írói közreműködésével Böszörményi Géza ’83-ban rendezte meg. Az Angi Vera, a Ménesgazda, és Mészáros Márta első Naplója után vagyunk, de a Hungarian Dracula más utat keresett. Az öregedő Kovács Csungi – aki a történet szerint fiatal korában Dracula néven profi bokszoló volt kint a világban, s külföldi kapcsolatai miatt lefogja az ávó – jobban emlékeztet a naiv, értetlen „túl kis ember” Pelikán elvtársra, mint Gábor Pál, Kovács András, vagy Mészáros Márta realista eszközökkel megrajzolt politikai áldozataira. „Tisztára mint a maffia!” – mondja a kiöregedett bokszoló felcsillanó szemmel, mikor a fekete autóban, ahová betuszkolták, elhúzza az egyik pribék a csipkefüggönyt.

Az elhülyült rendszerek ábrázolásához nincs is jobb a svejki ősmintánál. Drakula általában jól beletrafál, csupa ilyen lehetetlen mondat jön ki a száján.

„Mióta folytatunk kémtevékenységet, Kovács elvtárs?” – kérdi tőle odabenn egy nyájas kisávós.

„Az apád valagát kémkedek én!” – így a keresetlen válasz.

Dracula naiv és konok egyszerre, és időzített bomba, mert a lehetetlen mondataival összezavarja a nyomozás menetét, ráadásul nem tudni, mikor üt.

„Magának már ’42-ben is volt dolga a rendőrséggel!” – pirít rá diadallal a nagyávós. – „Ellopott egy biciklit!”

Csungi valamiért épp erre veszélyesen megdühödik:

 – „Azt a biciklit tőlem lopták el!” – ordítja – „Én jelentettem föl a tolvajt!”

Hasek, Örkény és Menzel ad egymásnak randevút az ávón, a siralmasan röhejes párbeszédeket abszurd jelenetek körítik. Kovács Csungi kihallgatására az egyik szobából szerelmi hancúrozás, a másikból ütlegelések zaja szűrődik be. A dekoncentrált főávós (Bálint András rendhagyó alakítása) úgy jön-megy a verő- meg a kihallgató szoba közt, ahogy háziasszony felügyeli a rántást, miközben új vendégét szóval tartja.

A Hungarian Draculában ezzel együtt már nem a groteszk futamok viszik a prímet. Böszörményi Géza pályáján ez az a film, amikor ennek a szelíd, finom embernek érzékelhetően elmegy a jókedve. Életrajzából tudjuk, hogy a negyvenes évek végén ártatlanul internálták. Pályáján a Hungarian Dracula lehetett az a film, mely váratlanul visszaragadta őt a fiatalon elszenvedett megpróbáltatások élményei közé, s mely talán erőt adott számára, hogy néhány év múlva a Laurában, a Faludy György, költőben és a Recsk-sorozatban önnön múltjával is szembenézve feldolgozza a magyar kommunista rendszer legsötétebb fejezeteit.

Kovács Csungi – a tagbaszakadt Djoko Rosic nagyszerű alakítása – ebben a történetben megmenekül az ávó karmaiból. Pár napos vegzatúra után kiengedik, mert történetesen ’53-at, a „Nagysztalin” halálának évét írjuk. (Öt év internálás után Böszörményi is ’53-ban szabadult.) S a forgatókönyvet dicséri, hogy milyen mesterien passzintja, rímelteti rá az öreg bokszoló kinti megaláztatásait az ávós epizódra: Draculát a gyárból kirúgják, szénhordó lesz. Fizetés kiegészítésként pedig – mert három siheder fia van – minden este szétveret a kőkemény bokszoló fején egy nagyasztalt valami infernális lebujban.

Nagyjából rendben van az életével még így is ez a Dracula. Pedig nem könnyűek a szeneskosarak, és feleségét, a szép Rózsikát (Bánsági Ildikó) is szívesen elszeretnék tőle. (Fehér György talán ismerhette a Hungarian Draculát, hogy újra feltalálta Rosic és Bánsági boldogtalan házasságát a Szenvedélyben)

De a mohó proletár haza még valamit feltétlenül ki akar csavarni ebből a szerencsétlen Kovács Csungiból. A szénhordás meg a lebujbeli fellépés között, az elvtársak örömére egy fiatal bajnokkal kell bokszolnia a gyárban – ahonnét kirúgták – az élüzemmé avató ünnepségen.

*

A filmtörténet tanúsága szerint tetszhalott, elenyészett filmeket nemigen lehet feltámasztani. Hiszen ha később kanonizálódik is egy-egy mozidarab, annak is mindig a kortárs élmény az alapja, s utólag szinte rekonstruálhatatlan, vajon milyen idegvégződéseket piszkált volna meg akkor, milyen kollektív érzékenységekre tapintott volna rá egy-egy ötlet, jelenet, vizuális találat.

Nos, Böszörményi filmjében az öreg bokszolónak ez a real time-ban megrendezett véres utolsó bokszmeccse – melynek első menetében Csungi még csak a nehezen kiküzdött 200 forintjáért, a harmadikban viszont már mindannyiunkért, a rendszer összes megszomorítottjáért verekszik – stabilan ott lesz a magyar film nagy pillanatai között.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 12-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8273

Cikk értékelése:

szavazat: 2214 átlag: 5.42