MozitrendA mozi térben él továbbDeák Dániel
A harmadik dimenzió megjelenése mentheti meg az évek óta nézőszám-csökkenéssel küszködő mozikat. 3D-s mainstream mozi álma ugyanakkor dramaturgiai kihívást jelent.
A mai filmiparnak és forgalmazásnak meg kell küzdenie minden egyes nézőért, óriási harc folyik a lelkekért, máig nyitott kérdés, hogy a magányos, otthonülő filmrajongó vagy a közösségi élményre vágyó mozinéző lesz-e a kedvezményezett. Amikor már éppen úgy tűnik, lőttek a mozinak, hiszen – technikailag – közel ugyanazt a minőséget megkaphatjuk a padlófűtéses nappalinkban, ahol legfeljebb családtagjaink csámcsogását kell elviselnünk, akkor jön egy technikai újítás, ami ismét rávesz bennünket arra, hogy nekivágva a város dzsungelének, ismét részesei legyünk a mozi varázsának. A mozi a kezdetektől fogva témát szolgáltat az egyszerű kultúrpesszimisták, a dekadens kékharisnyák és a hajthatatlan konzervatívok számára. A „mozgók” születése idején még a filmszínházakat vádolták ádáz testvérgyilkossággal – az „áldozat” szerepét természetesen a klasszikus, élőszereplős színházra osztották. Többek között Balázs Béla és Lukács György volt kénytelen vaskos tanulmányokat írni annak érdekében (is), hogy felhívják a vészmadarak figyelmét az egyszerű tényre: a színház és a mozi – beszéljünk akár szórakoztatásról, akár magasművészetről – egymástól különböző élményeket kínálnak: másképp nevettetnek, másképp vezetnek el a katarzishoz, következésképpen sosem fogják egymást veszélyeztetni. Később változtak a szerepek: már több mint ötven éve a mozik léte forog folyamatos veszélyben: előbb a televízió riogatta a filmszínházakat, majd a házimozik, ma pedig az internetes filmtékák torlaszolják el a vászonhoz vezető utakat.
Szerencsére a mozizás jóval összetettebb, mint ahogy azok gondolják, akik már sietve eltemették. A mozi ugyanis szakrális tér, amelynek közösségi jellege és lenyűgöző méretei csak igen korlátozottan importálhatók nappalinkba (illetve ahhoz nagyon-nagyon gazdagnak kell lennünk, hogy multiplexnyi technikát és embertömeget tartsunk otthon), így ha vigyázó (és aggodalmas) szemeinket Amerikára vetjük, azt láthatjuk, hogy Hollywood előremenekül: rengeteg pénzt beleölve végre igazán komoly kísérletet tesz, hogy megvalósítsa a háromdimenziós mozgókép több mint százéves álmát.
Pontosítsunk: a 3D-filmeket technikai szempontból már nagyon rég megvalósították. A brit tudós, William Freese-Greene már 1893-ban rögzített szkeccseket háromdimenzióban. Az elmélet pofonegyszerű, az emberi látás mechanizmusához hasonlóan, megfelelő szögben elhelyezett két kamerával kell rögzíteni a jelenetet, majd egy alkalmas eszköz (korábban sztereoszkóp, majd egészen napjainkig egy szemüveg) segítségével a néző fejében megvalósul a térbeli film befogadásának illúziója. A háromdimenziós film ötlete tényleg nem tegnap született: többek között a vérbeli tudós, a film feltalálójának is elkönyvelt Auguste Lumiere szintén kísérletezett a 3D-vel. 1903-ban be is mutatta A vonat érkezése háromdimenziós változatát, különösebb visszhang nélkül – ám önmagában figyelemre méltó, hogy már az első (fizető közönség előtt) vetített mozgóképnek létezett 3D változata.
Érdekes, hogy hozzávetőlegesen harminc évenként tör rá a filmesekre a háromdimenziós láz. A 20-as, majd az 50-es és a 80-as években számos, ám többnyire elvetélt kísérlet született a 3D-s blockbuster megteremtésére. Az 50-es évektől kezdve mindenki egészen biztos volt abban, hogy (a hang és a színek megjelenését követő) újabb nagy, technikai alapú megújulást a harmadik dimenzió vászonra varázsolásától várhatjuk. Ez a várakozás azért (volt) eltúlzott, mert eközben szüntelenül készültek 3D-filmek, illetve szorgosan próbáltak „hagyományos” technológiával készült sikerfilmek átalakításával a térbeliség illúzióját adni – sikertelenül. Példának okáért Alfred Hitchcock is elkészítette Gyilkosság telefonhívásra című krimijének háromdimenziós változatát, de a premier alkalmas vetítőtermek híján elsikkadt, csak jóval később, 1980-ban mutatták be, csekély érdeklődés mellett. További meglehetősen abszurd motívuma a háromdimenziós mozgókép történetének, hogy az első nagyobb költségvetésű 3D-filmet (a Viaszbabák háza, 1953) a makói születésű André de Tóth rendezte, aki egyik szemére vak volt – tehát a térbeli effektusok percepciójára képtelenül készítette el háromdimenziós filmjét. (Az ötvenes években egy másik magyar filmrendező, Bodrossy Félix, idehaza folytatott jelentős kísérleteket a térhatású film és mozi kifejlesztésére, munkásságáról 2006/7. számunkban írtunk.)
Túl azon, hogy már szinte misztikus következtetéseket vonhatunk le a 3D-filmek harmincévenkénti feltámadásából és halálából, filmtörténeti perspektívában nézve ma már egészen érthető, miért nem értek el átütő sikert az időről időre megújuló térhatású próbálkozások. A 20-as években a hang, majd harminc évvel később a szín megjelenése „tökéletesítette” a kétdimenziós film eszköztárát – e kettő olyan effektus, amely magától értetődőbb módon képes volt beépülni egy történet dramaturgiájába (és persze jóval kisebb költségekkel), mint a háromdimenziós ábrázolás. Ráadásul mind a hang, mind a szín önálló, a társművészetekben már kipróbált dramaturgiai eszköztárat adott a filmalkotók kezébe, míg a 3D kapcsán hasonlóról nem beszélhetünk.
Napjainkban a moziforgalmazás soha nem látott visszaesést mutat, a filmiparnak muszáj tehát előrukkolnia valamivel, ami visszacsábítja a nézőket a vetítőtermekbe. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a valami a háromdimenziós filmek soha nem látott dömpingje lesz, így ha most sem történik meg a 3D-s mozik áttörése, akkor soha. Steven Spielberg cége, a Dreamworks 2009-ben az összes projektjét – mintegy tizenötöt – háromdimenziós technikával készíti, sőt tavalyi legjobbjuk, a Madagaszkár 2 már elsősorban a 3D-s vetítésre specializált Imax-mozikban aratta sikereit. Bár a költségek még mindig jóval magasabbak, mint egy hagyományos technikával készített film esetében, a digitális technikának köszönhetően lényegesen kisebbek, mint például a 80-as években, az Imax-mozik születése idején. (Az Imax a legelterjedtebb 3D-s technika, 70mm filmről egy gigantikus méretű – 180 négyzetméteres – vászonra vetítenek.)
Lassan ideje lenne elgondolkodnunk azon is, milyen dramaturgiai következményei lehetnek a háromdimenziós technikának. A legutóbbi, 80-as években kezdődött 3D-moziláz óta, amelyet leginkább az Imax-generált, a természetfilmek és egyéb tudományos ismeretterjesztő munkák dominálnak. A budapesti Imax többek között vetített filmet egy dél-afrikai szafariról, a Nemzetközi Űrállomásról, mélytengeri kalandokról vagy éppen az amerikai autóversenysorozatról, a NASCAR-ról. Nem túl vakmerő az a következtetés, hogy az említett alkotások közös nevezője az, hogy rendkívül látványosak, így kiváló alapot szolgáltatnak arra, hogy a 3D-s film mint médium megmutathassa vizuális erejét, lehetőségeit. Nem volt ez másképp a mozi hőskorában sem: a Lumiere-filmek voltaképpen egy dolgot demonstráltak: a kép mozog. A 3D-filmek pedig szüntelenül azt hajtogatják: a kép térben mozog.
Viszont amint ez egyértelművé válik, és már nem csak maga a médium lesz érdekes, azaz a nézők nem elsősorban a látvány szenzációjára gyűlnek, hanem egy konkrét – de nem mellékesen: térhatású – filmre váltanak jegyet, akkor a 3D-technika határtalan lehetőségeket kínál a filmesek számára, miközben számtalan elméleti kérdést is felvet. A modern filmelmélet egyik legfontosabb problémája például az, hogy a filmes elbeszélés tere miként épül fel. A kortárs teoretika csúcsszerzőinek számító Kristin Thomson és David Bordwell elmélete szerint – leegyszerűsítve – a kétdimenziós film a festészettől kölcsönzött kompozíciós eljárásokkal teremti meg a három dimenzió, tehát a térbeliség illúzióját. A filmképen voltaképpen minden elem ezt az illúziót szolgálja: a színészek mozgása, a perspektíva, az árnyékok és így tovább. Nos, egy történetmesélő 3D-film egészen más eszközökkel dolgozik. Nem annyira a festészet vagy a fotográfia technikáival operálva, mint inkább olyan térbeli és mozgásra épülő művészetekre építve, mint a színház vagy a tánc.
Ha még távolabbra tekintünk, a háromdimenziós film fejlődése két fő irányt vehet – a régi Mélies–Lumiere-féle (látszólagos) ellentétpár leképezéseként. Egyrészt folytatódhat az Imax-mozikban ma is látható természetfilmekhez hasonló alkotások vetítése, amelynek célja a jövőben is a valóság minél tökéletesebb leképezése lehet. Ezen belül – az igen közeli jövőben – az élő közvetítések jelenthetik az újdonságot; Amerikában a digitális háromdimenziós mozik már élőben adják a legnézettebb sporteseményeket, így aztán a SuperBowl-döntőn is együtt rohanhatunk a csatárral, majd vele együtt öklelhet fel az ellenfél játékosa.
A másik irány a látványra, játékosságra koncentráló filmkészítés. Először nyilván olyan populáris műfajok keretei között valósulhatnak meg ezek a filmek, mint a sci-fi, a fantasy vagy éppen a musical, amellyel a film és a színház régóta kutatott közös nevezője is megteremthető lenne – erre már ma is akad példa, Budapesten nemrég a Beowulf című fantasyt vetítették térben, digitális 3D-technika segítségével. Ahogy a 3D technológia egyre olcsóbbá válik, úgy az underground művésze(te)k is végre szerepet kaphatnak, amint az 1920-as években a filmet fedezték fel különböző avantgarde alkotók – Epstein, Dalí, Man Ray vagy éppen Moholy-Nagy László, akinek fantáziáját kezdetektől fogva mozgatta a három (sőt ki tudja, még hány) dimenziós film és az azt vetíteni képes moziterem (amelynek négy falából legalább háromra vetítenek). Moholy a kétdimenziós mozgóképet mindvégig csak egyfajta átmeneti állapotnak tartotta a fotográfia és a többdimenziós mozgókép között. Úgy tűnik, az idő őt igazolja.
Korántsem biztos, hogy a háromdimenziós kép önmagában képes megmenteni a mozikat: a legújabb technológiai hírek között már azt olvashatjuk, hogy sorozatgyártásra érett a 3D-házimozi rendszer, azaz hamarosan otthon is részesülhetünk a háromdimenziós mozgókép csodálatos élményében. Persze ez nem feltétlenül jelenti a mozi halálát, első körben a 3D-filmek másodlagos forgalmazásának kedvez. A macskaegérharc pedig – a nézők legnagyobb örömére – folytatódik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 975 átlag: 5.52 |
 |
|
