KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Divatmozi

Divat-vásznak

Yves Saint Laurent

Tüske Zsuzsanna

A divatot, akárcsak a filmet, nem elég kreálni, el is kell adni a közönségnek: a divattervezővel párban jár a tehetséges menedzser.

Az elmúlt három évtized hollywoodi és európai filmtermésében jó pár mutatós darab született, amely alátámasztja a mozi és a divat szorosabb összefonódását – a kapcsolatok között ma már nem csak futó címlaprandevúkat találunk, a sztárok – a fotómosolyon túl – átlépnek a glamúr tükörvilágába és alkalmanként egy-egy létező ikon karakterét próbálják magukra. A csillogó, párhuzamos világok közti hasonlóságok egyébként is adottak, már alapfogalmaikat tekintve is, hiszen joggal párosíthatjuk össze a prêt-à-porter vagy ready-to-wear, azaz a mindennapokra készülő konfekció fogalmát a tömegfilmével, illetve az haute couture-t, azaz a személyre szabott eleganciát a szerzői vagy művészfilmekhez kapcsolódó alkotói hozzáállással és gyártási rendszerrel. Ezt az állítást – többek között – a 90-es évek elejének egyik emlékezetes darabja, Robert Altman Divatdiktátorok-ja (Prêt-à-Porter, 1994), sőt már annak műfajválasztása is alátámasztja. A szatírához monomániásan ragaszkodó új-hollywoodi szerző ezúttal nem a félálomba szenderült, dicső múltú műfajokat tegez le, A játékos (1992) álomgyár-kritikája után a divatvilág felületeire locsolja a vitriolt – a western vagy a noir motívumkörét a konfekcióéra cseréli. A párizsi divatvilág kipécézett figurái, a tömegeknek szóló darabok alkotóinak megnyilatkozásai is egytől egyig elhangozhatnának zsánerfilmesek szájából: az önmágát alakító Christian Lacroix is arról beszél, hogy a régi ruhákat nem kell kidobni, évről évre újra lehet őket hasznosítani, a Forest Whitaker által játszott Cy Bianco pedig posztmodern műfajmágusként különféle rétegeket tesz egymásra, amelyből új, a tömegek számára is megengedhető alkotások születnek. A nagyipari bekebelezés ellen lázadó művész képviselőjeként jelenik meg Simon Lowenthal alias Simon Lo, aki miután megtudja, hogy fia egy cipőgyáros kezére akarja adni a nevüket, egy merész gesztussal meztelen modelleket küld ki saját divatbemutató gyanánt a kifutóra.

Az Altman által felállított analógia megközelítésként máig érvényben maradt, de alapvetően a művésztudatra nagyobb hangsúlyt fektető filmek esetében, legyenek európai alkotások (Coco Chanel, Yves Saint Laurent) vagy az amerikai független darabok (A szépség és a szőr). A kétféle alkotói hozzáállás, a műfaji és a szerzői attitűd egymás mellé állítása, a film és a divat életrajzi alkotásokban megvalósult randevúiban is felfedezhető. A 2009-es Coco Chanel és Igor Stravinsky-ban az ellenpont, a szerelmes férfi ugyan nem divattervező, de meg nem értett művész, aki egy alkalommal a szemébe is vágja sikeres kedvesének, hogy a nő nem igazi alkotó, csupán egy boltos. A szintén ugyanebben az évben forgatott, Audrey Tatou nevével eladott Coco Chanelben már egyedül áll a középpontban a határozottságáról is ismert divatlegenda – minimalista, visszafogott, újszerű darabjaival, egy túlburjánzó díszítésekkel cicomázott világban maga a letisztult elegancia, az egyedi stílus képviselője, filmes fordításban: valódi szerző.

Hasonló a helyzet a fikciós elemekkel megcsavart, bizarr jelmezbe ötöztetett Diane Arbus életrajzi filmmel, A szépség és a szőrrel, ebben ugyanis a különc, világtól elforduló Diane először divatfotós férjét szolgálja asszisztensként, majd – a film szerint – egy különös, mély szerelem nyomán maga is elindul a fényképezés útján. A gyógyíthatatlan betegséggel küzdő, titokzatos szomszéd szerelme segít neki megtalálni sajátos stílusát, ez vezeti el a különcök és a kitaszítottak világainak egyedi hangulatú, megkapó ábrázolásaihoz. Ebben a független alkotásban a divat jelenik meg konzumtermékként, ennek a kreált, fullasztó műtermi világnak fordít hátat a szerzőnő, aki az embert keresi a peremre szorult figurákban. A szépség és a szőr különlegessége abban is felfedezhető, hogy szemben a nagyrészt Európában készülő életrajzi divatfilmek valósághű megközelítésével, amely esetenként tényszerűségével az élvezhetőség rovására is megy, egy egészen rendhagyó fiktív motívum beemelésével, a férfi főszereplő mesei figurájával kiszínezi a történetet, az önmagára találó művészt szokatlan szerelmi melodrámahelyzetbe helyezi.

Szintén befelé forduló karakter az idei, pazar színekben tündöklő Yves Saint Laurent címszereplője is, aki különleges tehetségével a merev formákat töri meg igazi újítóként, így válik világhírű haute couture-művésszé. Már pályája elején bebizonyítja, hogy egyedülálló víziókkal rendelkező alkotó, így válhat egészen fiatalon a Dior Ház művészeti vezetőjévé. A francia alkotásnak már saját témájához való hozzáállásában is megmutatkozik a művészlét középpontba helyezésének fontossága, hiszen a különcségével együtt ikonikussá vált divattervező nevéhez a valóságban prêt-à-porter darabok is kötődtek, ezt a film azonban kevéssé hangsúlyozza. Ezen felül – Karl Lagerfeld figuráján keresztül – még kritikát is megfogalmaz azokkal az alkotókkal szemben, akik betagozódnak a tömegeknek készített ruhák futószalag-világába és eladják a (művész)lelküket.

 

 

Két test egy művészlélek

 

A divatfilmekben, legyen életrajzi vagy dokumentumfilm, az alkotók rendszerint párban járnak, külön személyekre bontva a kétarcú művészalakot. A divatot, akárcsak a filmet, nem elég kreálni, el is kell adni a közönségnek: ehhez pedig szükség van egy másik fejre, egy menedzserre, aki szintén kifinomult ízléssel és kellő érzékenységgel rendelkezik, ha úgy tetszik, ő is művész, de kézben tartja a dolgokat, az elvont alkotó támaszaként. A teremtés folyamatának másik fontos eleme ezeknek a pároknak az esetében a szerelem – sokszor ennek lángra lobbanásával születik meg a nagy mű. A Coco Chanel és Igor Stravinsky már első jelenetében rájátszik az összeolvadás témájára. A neves divattervezőt elbűvöli a Stravinsky nevéhez kapcsolódó, hatalmas botrányba fulladó Tavaszi áldozat modern és radikális előadása. Ehhez kapcsolódóan a film utolsó jelenetével egy keret keletkezik: a férfi fantáziaképében az évtizedekkel ezelőtt csúfos kudarcot elszenvedett előadás főszereplőjeként már maga Coco áll a színpadon. Szintén a szellem szárnyalását és az összeolvadást mutatja a két alkotó párhuzamos munkája: míg Stravinsky – Coco házába költözését követően – végre lehetőséget kap az alkotásra, a nő megteremti első, emblematikus parfümjét, a Chanel No.5-ot, a „nőként illatozzak, ne rózsaszálként” alapkoncepció nyomán. Tehát, míg a nő tudatos hidegfejű művészként megteremti saját termékét, addig az általa – családostól – befogadott zeneszerző, ihletadó környezetben, a Chanel-féle letisztult, fekete-fehér vonalakkal dekorált falak között, valamint a szerelem felszabadító ereje nyomán, alkotóként újjászületik.

A szerelmet a kissé ütött-kopott testvéri szeretet váltja fel a 2013-as Versace Ház divatvilágban játszódó, tévéképernyőre szabott királydrámájában, amelyben a feladatok szintén le vannak osztva: Gianni Versace a tervező, Donatella, a testvére, a stylist, aki alapvetően a menedzser szerepét tölti be – ő vonzza be és teszi a divatház rajongójává a filmsztárokat. A szerepek leosztása súlyos következményekkel jár, visszatérő konfliktusokat generálva: Gianni nem enged beleszólást Donatellának a tervezésbe, bizonyos fokig le is nézi őt, nem tekinti alkotónak, nem érdekli, hogy – a kreációkon túl – a nő irányításának köszönhetően működik a ház és épül a márka. A férfi tragikus halála után Donatella, az örökségből kihagyva magára marad és elhunyt testvére iránt érzett csalódása és Gianni emlékének való megfelelés kényszere alatt kis híján tönkreteszi a ház hírnevét, amíg a bánatból és főleg a drogmámorból kikecmeregve meg nem találja saját hangját.

Örökérvényű kapcsolattal és verhetetlen alkotópárossal találkozunk az Yves Saint Laurent-ban is: Pierre Bergé szerelmes társként és menedzserként is tűzön-vízen át kitart Yves mellett. A történet flashback kerete, Bergé visszaemlékezése is előrevetíti, hogy – minden viszontagság vagy hűtlenség ellenére is – életre szóló kapcsolat kötötte össze a két férfit. A csalhatatlan ízléssel és érzékenységgel, valamint kiváló üzleti érzékkel rendelkező Bergé tökéletes partnere a visszahúzódó, törékeny lelkű művésznek.

A 2009-es The September Issue dokumentumfilmjében már a kölcsönös tisztelet, elismerés és alázat jelenti a két alkotó, Anna Wintour és Grace Coddington kapcsolatának alapját. A legendás alkotópáros tagjai különböző egyéniségek, mégis tökéletes összhangban teremtik meg hónapról hónapra a divat bibliáját, az amerikai Vogue-ot. A film finom ív mentén rajzolja fel az alkotói státuszokat. Kezdetben a jéghideg profizmusáról és feddhetetlen ízléséről ismert főszerkesztő, Anna Wintour figurájára teszi a hangsúlyt, tőle indít, ő egy személyben producere és rendezője ennek a világnak, neve fogalommá vált, látszólag ő áll a film középpontjában. Ahogy mesélőként és szereplőként találkozunk a jóval lágyabb és kissé elvontabb karakternek bizonyuló művészeti igazgatót, fokozatosan kezd egyensúlyba kerülni a két figura – végül a kétféle zsenialitásból, a gyakorlatias producer-rendező és az elvontabb oldalt képviselő alkotó együttműködéséből születik meg a műremek. A dokumentumfilm kifejezetten rámutat a divat és a mozi összekapcsolódására: a „szeptemberi szám” címlapjára a valódi sztárok karizmáját és a modellszépséget egyszerre birtokló, a Hullócsillag főhősét, Edie Sedgwicket alakító Sienna Miller kerül, valamint egy rovat kapcsán Fellini és Visconti neve merül fel a stílusidézetek forrásaként. A konkrét kapcsolódási pontokon túl, absztrakt formákra lebontva a különleges jelntőséggel rendelkező szeptemberi szám elkészítésének izgalmas dokumentációja akár egy szerzői filmalkotás műhelytitkaival is párhuzamba hozható: különféle elemekből áll össze a végeredmény, amely a szofisztikált és különleges érzékenységű alkotók sajátos attitűdje és ízlése nélkül nem működhetne – egyedit, maradandót és iránymutatót teremtenek.

A producer vagy menedzser figura és az alkotóművész társulása a fiatalon elhunyt fotómodellek élettörténetét felrajzoló filmek esetében is megjelenik – ezekben a központi figura egyszerre alkotó és múzsa. Ehhez kapcsolható az az Andy Warholtól származó idézet, a hatvanas évek modellikonja, Edie Sedgwick tragikus sorsát megéneklő Hullócsillag nyitómondata: „A ’60-as években egy ember mindenki másnál nagyobb hatással volt rám. Az érzés, amit kiváltott belőlem, nevezhető egyfajta szerelemnek is.”Az eredetileg szobrászatot tanuló Sedgwick, Warhol Gyárában, fotómodellből az underground első számú színéznőjévé lépett elő. A kreatív falkába felvételnél előfeltétel volt a különlegesség, ami Edie-be – az őrületre való hajlam mellett – genetikailag kódolva volt. A ’60-as évek második felére a különleges spiritusszal rendelkező, a drogoktól még érzékenyebbé és törékenyebbé vált lány és pop-art pápa viszonya megromlott. A Hullócsillag meglehetősen negatív színben tűnteti fel Warholt, aki végül afféle lelketlen gyárossá, vagy a filmes analógiával élve producerként kizsigereli az egyediséget megtestesítő, ám menthetetlenül labilis Edie-t.

Hasonlóan érzékeny és impulzív egyéniséget mutat be a Gia Carangi életéről szóló darab, a 1998-as Gia is, emellett a páros felállás is megvan benne: Gia mentora Wilhelmina Cooper, aki meglátja a gyönyörű és zabolátlan lányban az őstehetséget. Gia azonban nem sokkal azután, hogy karrierje elindul, valódi tragédiát szenved el Wilhelmina halálának bekövetkeztével – innentől indul szívszorító önpusztítása, amely végül tragikus, korai halálához vezet. A mozgóképes párhuzamokat a két sztármodell sorsáról szóló filmek kapcsán is fel lehet állítani: Edie Sedgwick esetében szó szerint merül fel a filmsztár fogalma, Giánál áttételesen. Mindkét lány különleges nyomot, ugyanakkor űrt hagyott maga után. Karizmájuk, akárcsak az élvonalbeli filmsztárokat, utánozhatatlanná és megismételhetetlenné tette őket. Kilógtak a homogén szépségű, futószalagon érkező szép lányok sorából – esetükben vagy a terhekkel teli múlt kísért (Edie Sedgwick) vagy a jelen válik lehetetlenné: zabolátlan ösztönös lények egy konformista világgal szemben (Gia). Tragédiájuk is egyedivé teszi őket, szomorúságuk nyomán is különleges fotók és filmek születtek. Két korszak rövid életű királynői egyszerre alkotók, múzsák, képpé vált ikonok.

 

*

 

A legendás divatikonok bemutatása az elmúlt években népszerű témává vált New Yorktól Párizsig: noha a végeredmény alkalmanként egyszerű ujjgyakorlat (Coco Chanel, Versace Ház), úgy tűnik, a filmkészítők manapság egy nem túl izgalmas életút alapanyagából is képesek a téma több verzióját elkészíteni. Az idén bemutatásra kerülő két Yves Saint Laurent-opusz mellett ékes példa erre a két egyazon évben, egyazon országban született Chanel-film, illetve az ezeket megelőző koprodukciós tévéfilm – sőt egy tavalyi 12 perces rövidfilmet, amiben Keira Knightley formálja meg az ifjú Coco Chanelt, maga Karl Lagerfeld jegyzi rendezőként. A divattervező immár nem csak jelképes értelemben, de szó szerint is filmalkotóvá válik; a jövőre nézve akkor alakulna ki igazán eszményi helyzet, ha a két oldal rajongótábora is közös nevezőre jutna és mindenki elégedetten távozhatna a moziteremből. Mindez az életrajzi tények röghöz kötése miatt persze nagy kihívás lehet, mégis úgy tűnik, az idei év egyik legszínpompásabb premierjével, az Yves Saint Laurent-nal az első fecske megérkezett.

 

Yves Saint Laurent (Yves Saint Laurent) – francia, 2014. Rendezte: Jalil Lespert. Írta: Laurence Benaim könyve alapján Jacques Fieschi, Marie-Pierre Huster. Kép: Thomas Hardmeier. Zene: Ibrahim Maalouf. Szereplők: Pierre Niney (Yves Saint Laurent), Guillaume Galliene (Pierre Berge), Charlotte Le Bon (Victoire), Laura Smet (Loulou), Nikolai Kinski (Karl Lagerfeld). Gyártó: Wy Production / SND / Cinefrance 1888. Forgalmazó: Cinetel Kft. Szinkronizált. 106 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11793