KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/január
• Muhi Klára: Képtelen év Filmrendszerváltás 2011
• Barkóczi Janka: Válságok és választások Beszélgetés Fliegauf Bencével
• Kolozsi László: „Ez lesz a legnehezebb filmem” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kovács Bálint: „Mint lúd a jégen” Beszélgetés Körösvölgyi Zoltánnal
PIXEL VS. CELLULOID
• Ádám Péter: A fejlődés ára Digitális mozi

• Huber Zoltán: Kóma és virágzás Beszélgetés Szabó Gáborral
SPORTMOZI
• Varró Attila: Az utolsó dobás Film és baseball
• Bikácsy Gergely: Sakk a művészetnek! Bábok és filmek
• Varga Dénes: Lyukra játsszák A svindler
SZÍNÉSZ/RENDEZŐ
• Baski Sándor: A politika hálójában George Clooney filmjei
• Géczi Zoltán: A nevem Jackie A Jackie Chan-brand
SCHORM/KISHON
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 2. rész
• Barkóczi Janka: Van szerencsénk Ephraim Kishon, a filmrendező
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: Képi balett Résfilmek és egyéb kísérletek

• Bilsiczky Balázs: A kikerülőművész Beszélgetés Kardos Sándorral
FILM / SZÍNHÁZ
• Roboz Gábor: Mint a vakablak Yasmina Reza: Az öldöklés istene
• Varró Attila: Négy fél között Roman Polanski: Az öldöklés istene

• Forgách András: Ördöge van Faust
KRITIKA
• Vajda Judit: Csoda Le Havre-ban Kikötői történet
• Pápai Zsolt: A szívem visszahúz Kopaszkutya Kettő
MOZI
• Barkóczi Janka: Martha Marcy May Marlene
• Varró Attila: Texas gyilkos földjén
• Kovács Kata: Fifti-fifti
• Hlavaty Tamás: Álcák csapdája
• Kolozsi László: Szűz vonalban
• Forgács Nóra Kinga: Legjobb szándék
• Vincze Teréz: Retró szerelem
• Sepsi László: Ördögsziget
• Baski Sándor: A rend őre
• Kovács Marcell: Trancsírák
• Alföldi Nóra: Jack és Jill
• Tüske Zsuzsanna: SOS Love: Az egymillió dolláros megbízatás
• Nevelős Zoltán: Mission Impossible: Fantom protokoll
DVD
• Pápai Zsolt: Szövetség az ördöggel
• Czirják Pál: Csillagosok, katonák
• Nagy V. Gergő: Greenberg
• Varga Zoltán: Végső menedék
• Tosoki Gyula: A szabadság himnusza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Németország: ólomévek

Ólomidő

Anyák, lányok, nővérek

Vincze Teréz

A német terrorizmust elsőként elemző filmek sorában Margarethe von Trotta feminista verziója volt a legpontosabb.

 

1977. október 18-án holtan találták a baloldali terrorszervezet, a Baader-Meinhof csoport három tagját szigorúan őrzött celláikban a stuttgarti Stammheim börtönben. Andreas Baader, Jan-Karl Raspe és Gudrun Ensslin tisztázatlan körülmények között – a hivatalos állásfoglalás szerint – öngyilkosságot követtek el. Alig három évvel az események után készítette el Margarethe von Trotta Ólomidő című filmjét (1981), melyet az Ensslin nővérek (Gudrun és Christiane) kapcsolata ihletett, és amely számos ponton a valós eseményeket idézi meg.

Trotta maga is ahhoz a ’68-as nemzedékhez tartozik, melynek egyes tagjai az 1967–68-as nyugatnémet diákmegmozdulásokat követően, a ’70-es évek elejétől radikalizálódva terrorcselekményeket, emberrablásokat és gyilkosságokat hajtottak végre. E nemzedék a második világháború alatt született, a hatvanas évek ellenkulturális mozgalmainak idején vált felnőtté, és nőtagjai jelentős szerepet töltöttek be a hetvenes évek nőmozgalmaiban.

Az Ólomidő ezen túl a német újfilmnek is jellegzetes példája, sűrítve tükrözi az irányzat fontos motívumait. A többek között Fassbinder, Herzog, Wenders és Schlöndorff fémjelezte mozgalom önnön németségéhez való viszonyát ugyanis főként három dolog határozza meg: a fasizmus és a holokauszt traumájának következtében folytathatatlanná vált tradíció problémája; az identitás és az atyai tekintély kérdése; illetve ezekkel összefüggésben a korabeli (film)művészeti megszólalás hitelességének lehetősége/lehetetlensége. Az Ólomidőben e motívumok szoros egységbe fonódnak, azzal a többlettel, hogy női perspektívából kerülnek ábrázolásra.

A németek számára a 70-es évek terrorhulláma tulajdonképpen a fasizmus utóhatása. Az 1968-as diáklázadók erőszakba torkolló felismerésének lényege ugyanis, hogy a kapitalista állami gépezet álarca mögött ugyanazok (saját apáik!) rejtőznek, akik felelősek a fasizmus rémtetteiért. Egy fasiszta állammal szemben pedig bármilyen eszköz engedélyezett: „Természetesen lőhetsz is” – írja Ulrike Meinhof. Az Ólomidőben a fasizmus és a holokauszt tényeivel való szembesülés a főszereplő nővérek (Mariane és Juliane) alapvető élménye: az iskolai vetítésen a haláltáborokról látott képsorok mindkettőjükre mély benyomást tesznek, amit későbbi életük során eltérő személyiségükből adódóan különféleképpen váltanak cselekvésre: az érzelmi-indulati átélés a fiatalabb testvért a harmadik világért és a vietnami háború – mint fasiszta jellegű konfliktus – ellenében küzdő terroristává, míg a racionálisabb, tudatos lázadás az idősebb nővért az erőszakmentes politizálás és a nőmozgalmi aktivizmus felé viszi. Az Ólomidő tanulsága szerint Trotta számára ez utóbbi megoldás bár elfogadhatóbb, de nem kifejezetten sikeres válasz a kialakult (politikai) helyzetre.

Ahogy a ’68-as lázadó diákok felismerték az állami gépezet mögött rejtőző nácizmust, a 70-es években a fasizmus kérdése felé forduló német újfilm rendezői is rátaláltak a történelem és a fasizmus nyomaira a családokban. Az apai tekintély elnyomó jellege, morális problematikussága visszatérő téma e filmekben. Az Ólomidőben a kamaszkori lázadás a tekintélyelvű apával fordítja szembe Julianét (ezzel történeti távlatban tekintve az ő lázadását legitimálja), szemben a terrorista Marianéval, akinek az apjához fűződő viszonyából nem vezethető le – sőt annak ellentmondani látszik – a (fegyveres) lázadás. Azonban itt – mint Trotta más filmjeiben is – a férfiak csak a katalizátor szerepét játsszák, a valódi téteket a női sorsok és kapcsolatok rejtik. A racionálisan nehezen magyarázható helyzetnek – miszerint egyesek arra ébredtek, hogy testvéreik, barátaik és nővéreik ’68-as diákaktivistából tömeggyilkosokká váltak – a megragadására e személyes történetek és kapcsolatok a legalkalmasabbak, amelyek nem a történelemi és életrajzi tények, hanem a közös élmények, az együttérzés és azonosulás felkeltésével keresik a válaszokat.

A film azzal ér véget, hogy Juliane megígéri halott testvére gyermekének, hogy el fogja mesélni neki anyja történetét. Olyan történeti krónikássá válik, aki (húga öngyilkosságának körülményeit vizsgáló) kutatásai és személyes (szubjektív) élményei birtokában a következő nemzedékre ruházza tudását. E kritikus-átélő krónikás figurája hitelesíti a művészi megszólalást: Trotta nem ítélkezni akar, hanem értelmezni az értelmezhetetlent.

A német újfilm rendezői vették először igazán komolyan, hogy a fasizmus és a holokauszt traumáját és annak következményeit (így a városi terrorizmust) a filmművészet eszközeivel (is) fel kell dolgozniuk. A feldolgozás azóta is tart – Németország 2009-es Oscar-nevezése Uli Edel Baader–Meinhof-ügy című filmje lesz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 15-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9533