KritikaTodd Solondz: Helyzetek és gyakorlatokKlisé-világTakács Ferenc
Todd Solondz morbid humorú filmje a korábbiakhoz hasonlóan tabukat dönt és érzékenységeket sért.
Első látásra Todd Solondz új – az Isten hozott a babaházban és a Boldogságtól ordítani után a harmadik – filmje különösebb bonyodalmak híján, láthatólag kényelmesen helyezkedik el egy immár nagymúltú filmtípus sémájában. Az önreflexiós filmről van szó, a hatvanas évek nagy auteur-filmhullámának egyik jellegzetes módszertani újdonságáról vagy legalábbis érdekességéről: a filmről, amely önmagáról szól; arról, hogy mi is történik, amikor az élményből műalkotás lesz, a tapasztalatból filmátirat készül, azaz – ősmodernista alaptéma! – az Élet Művészetté lényegül át. Illetve arról, hogy lehetséges-e egyáltalán ez az átlényegülés, s ha lehetséges, nem hazug és illuzórikus dolog-e a végeredménye. Illetve arról, hogy átlényegülés-e igazából, ami történik, hogy van-e bármi lényeges különbség Élet és Művészet, élmény és alkotás között, vagy netalán a kettő ugyanaz. A 8 és 1/2, az Amerikai éjszaka óta ismerős mindez, filmes variációinak a száma végtelen (futólag körülnézve: minálunk tavaly Schilling Árpád Nexxtje tett egy kört ugyanebben a tárgyban, Kevin Smith comics-ba traszponálva játszott el vele a Jay és Néma Bob visszavágban, idén a Coen-testvérek Az ember, aki ott se voltja képviseli a sémát a mozikban).
Hogy valami ilyesmivel foglalkozik a Helyzetek és gyakorlatok, azt már eredeti címe, a Storytelling és a filmet alkotó két önálló történet alcíme is jelzi: a történetmondást, azaz az élmény elbeszélésbe foglalását, s ennek – mondjuk így – a problematizálását a fiction (az első történet alcíme) és a nonfiction (a második történet alcíme) jegyében. Az első történet kerete az egyetem, szereplői egy „kreatív írás”-kurzus résztvevői: a diákok a maguk fictionját, azaz élményeik szépirodalmi próbálkozássá, elbeszéléssé és regényfejezetté hasonított mását vitatják meg tanáruk, a Pulitzer-díjas fekete regényíró vezetésével. Élményeik viszont többnyire szexuálisak, amelyben tanáruk a tanórákon kívül részesíti a tankör arra érdemes diáklányait. Legalábbis ezt történik Vi-jal, aki – megunván az agykárosult és mozgáskorlátozott csoporttársával, Marcusszal folytatott szexet („túl normális már a dolog, nincs benne semmi igazán izgalmas”) – tanára karjában végzi, aki arra kényszeríti, hogy anális szex közben olyasmiket lihegjen neki, hogy „kefélj meg jól, nigger”. Amikor ezeket az élményeket azután az órán irodalmi formában prezentálják a diákok, tanáruk kegyetlenül megbírálja és minden élményalapot nélkülöző ködös fantáziálásnak minősíti őket.
A második részben egy filmes pályafutásról ábrándozó cipőbolti eladó dokumentumfilmesnek adja ki magát, s filmet igyekszik forgatni „a mai kor tipikus középiskolás diákjáról” és családjáról. Livingstone-ék, a gazdag középosztálybeli zsidó család tagjai kötélnek állnak. A film el is készül a középiskolás Scooby-ról és családi életéről, azaz a gazdag és nyugodt felszín alatti borzadályról, amiből a családtagok semmit sem vesznek észre. A filmet bemutatják, a New York-ban kóborló Scooby véletlenül betéved a vetítésre, s könnyezve hallja, hogy a közönség fékezhetetlen hahotával kíséri a róluk szóló nonfiction műalkotást (holott a rendező korábban esküdözött, hogy ő szereti ezeket az embereket és készülő filmjében együtt érez velük). Hazatérve Scooby-t szörnyű tragédia fogadja: Consuelo, a San Salvador-i háztartási alkalmazott, akit Mickey, a legkisebb fiú agyongyötört, majd apjával kidobatott, elgázosította az egész családot.
Fekete, sőt morbid humorú filmet látunk, amely jó néhány ábrázolási tabut sért és nagyon sokféle (érzelmi, erkölcsi, sőt politikai) érzékenységet karistol meg, mégpedig alaposan. Az előző filmhez, A boldogságtól ordítanihoz hasonlóan a Storytelling is nyilván meg fogja osztani, mégpedig szélsőséges módon, a közönséget: lesz, aki öncélú, kukkolós kegyetlenséget fog emlegetni, lesz, aki öngyötrően megvesztegethetetlen őszinteségéért fogja egekbe meneszteni.
De a film nyújtotta látomásban, az életről és emberekről szóló sugallatában van egyébként még valami ennél is ijesztőbb: hol szégyenkezve, hol vicsorogva, de mégiscsak röhögünk azon, hogy a totális automata-lét víziója tárul a szemünk elé. Olyan lété, amelyben minden és mindenki klisére jár, ahol minden emberi reakció előre programozottnak tűnik, ahol minden egyéni élet gondosan betanult és általánosan kötelező forgatókönyv szerint zajlik. Ráadásul ebből a forgatókönyvből kihagyták az önérzékelés-öntudat dimenzióját: ennek az automata-létnek a szereplői úgy tudják, hogy életükkel minden rendben van; még csak sejtelmük sincs róla, hogy egy rémtörténet részesei. Solondz előző filmjének az eredeti címe Happiness volt, azaz „boldogság”: a filmben szerepelt egy öngyilkos, egy telefonszex-betyár, egy pedofil sorozat-gyermekmegrontó, azonkívül – szerencsére képen kívül – darabokra vagdaltak és gondosan a mélyhűtőbe csomagoltak egy portást. Ezúttal – egyebek között – agykárosult fiatalembert látunk a szexuális aktusban, néger erőszakol meg fehér nőt, mulatt cseléd gázosít el zsidó családot, de közben mindenki itt is úgy tudja, hogy boldog, s hogy voltaképpen az életében és az életével minden rendjén van.
Azaz mintha valamiféle kegyetlen és szenvtelen, valamiképp mégis keservesen mulatságos poszthumanista szatíra üzenetében részesülnénk: a szabad akaratra, az emberi transzcendenciára, az individuum önreflexiós képességére vonatkozó tudásunk eleven cáfolatát tanulmányozhatjuk a filmvásznon. S ez hatványozottan, azaz magára erre az eleven cáfolatra is érvényes: nem csupán az élet zajlik klisék szerint, hanem ennek az életnek a művészeti mása sem több klisék halmazánál. Sőt, Élet és Művészet voltaképpen ugyanaz a klisé, ne is reménykedjünk se a fiction, se a nonfiction művészi kegyelmében, a storytelling megváltó hatalmában.
De klisékre jár az is, ahogy ez a művészeti másság létrejön, sőt, aki ezt a művészeti áthasonítást elvégzi, szintén klisék-vezérelte automata: a cipőbolti amatőr reménybeli dokumentaristájának figurájában Todd Solondz saját magát (a filmművész lényét és a filmkészítés tényét) is odaírta a többi közé. Evvel tulajdonképpen önmagát is, de az önreflexiós film sémáját (filmje kiindulópontját) is leírta: így sikerült sötét, reménytelen, gyilkosan mulatságos és merészen figyelemre méltó filmet csinálnia.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1339 átlag: 5.64 |
 |
|
