Láttuk mégÉjfél a Jó és a Rossz kertjébenTakács Ferenc
Századunk amerikai irodalmából ismerős az a táj és az a világ, ahová Clint Eastwood most rendezőként viszi el a mozinézőt: az amerikai Délre látogatunk el, a legmélyebb és legsötétebb Délre, amelynek dermedt pszichózisáról és önsajnáló szenvelgéséről, közönyéről és vadságáról, legyintő reménytelenségéről és apokaliptikus csodaváró hitéről, egyáltalán: az itt folyó élet lúdbőrös nevetésre ingerlő abszurd tragikomikumáról Wiliam Faulkner, Carson McCullers, Flannery O'Connor, William Styron, Truman Capote és még sokan mások tudósították az olvasót. S nyomukban természetesen filmrendezők is: évtizedek óta fel-felsejlik a mozivásznon valamiféle „déli film”-konvenció, irodalmi megfilmesítésekben és önálló munkákban egyaránt.
Clint Eastwood ezúttal ebből a konvencióból csinált filmet. Teljes a déli kisvárosi állatsereglet a New Yorkból érkező fiatal író előtt, aki egy képesújság számára írna tudósítást a városka jeles társasági eseményéről, egy gazdag és amúgy déliesen arisztokratikus modorú műgyűjtő karácsonyi estélyéről. Hamarosan felvonul a helyi panoptikum, a transzvesztita néger bárénekes, a zsebében méreggel, feje körül cérnán kikötött legyekkel közlekedő hibbant vegyész, a néger voodoo-varázslónő, a rég jobblétre szenderült Patrick nevű kutyát még most is sétáltató komornyik és a többiek. Mint ahogy déli módra alakul a cselekmény is: a fiatal író, aki eddig azt hitte, hogy mindent tud az életről, hitetlenkedve merül alá ebben a világban, ahol senki sem az, aminek vagy akinek mutatja magát, ahol a barátságos felszín sötét és véres titkokat rejteget, ahol - mint az egyik szereplő megjegyzi - mindenkiről mindent el lehet hinni. Majd hamarosan egy gyilkossági ügy, nyomozás és tárgyalótermi dráma kellős közepén találja magát, amelynek a végén nem derül ki semmi, pontosabban csak annyi, hogy úgysem tudható, mi az igazság. Közben szerelmes lesz, s úgy dönt, hogy marad: könyvet ír a városról, önmagáról és arról a felfedezéséről, hogy úgysem tudható, mi az igazság.
De a film nem egyszerűen ebből a konvencióból készült, hanem egyben erről a konvencióról is. Minden jellegzetesen „déli” irodalmi vagy filmes elem hol finoman, hol nyersen túlrajzolt formában jelenik meg benne, a párbeszédek önparodisztikusak, a karakterfigurák karikatúrába tűnnek át: a film mindvégig csendesen elnevetgél ezen az egész „déliségen”, sőt, időnként harsány kacajra fakad fölötte. Mindez persze főleg irodalmias eszközökkel történik, a komótos tempóban, ráérős részletezéssel felépített jelenetekben, a sokáig készülő, majd kényelmesen kifutó poénok és gondosan felépített ironikus nyelvi-kulturális utalások révén: a vadnyugat színészbajnoka rendezőként ezúttal rafinált filmes csemegével állt elő.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 898 átlag: 5.41 |
 |
|
