Láttuk mégA szakaszBáron György
Van valami mély és alapvető hasonlóság a háborúskodás és a modern nagyipari filmkészítés között. Mindkettőhöz rengeteg pénz és szupertechnika szükségeltetik. Meg hadvezér – a filmezésben ezt rendezőnek hívják –, aki a vezérkarával a parancsnoki állásban áll, átlátja a hadihelyzetet, irányítja a gépeket és a statiszták „seregét”. Aligha véletlen, hogy a rendező-nagyiparosokból rendre előbújik a generális. Szép paradoxon: hogyan is tudna valaki meggyőző háborúellenes filmet előállítani, ha nem tud megrendezni egy valamirevaló háborút? Olyan ez, mint amikor katonák „védik a békét” – kiktől is?
Aligha véletlen, hogy a „háborús film” az évek során külön filmműfajjá fejlődött, majd ennek alfajaként kialakult a Vietnam-film. Az előbbi arról szól, hogy szörnyű dolog a háború, mert meghalnak benne az emberek, még az amerikaiak is. Az utóbbi pedig arról szól, hogy a vietnami háború szörnyű dolog, mert meghalnak benne az emberek, még az amerikaiak is. Aki pedig hazatér, olyan keserű tapasztalatokkal gazdagodik, hogy ez az egész későbbi életére rányomja bélyegét. A Vietnam-filmek általában lökésszerűen rajokban bukkannak fel, mint a B 52-esek. A hetvenes évek végén Coppola Apokalipszise, Cimino Szarvasva-dásza, Ashby Hazatérése tarolt a fesztiválokon, most a Rambo-sorozat ellenhatásaként előbb Oliver Stone Szakasza, majd Kubrick Full metal jacketje a mozisiker. A szakasz honi bemutatóját már megelőzte a híre, s az Oscar-özön. A lapok arról írtak, hogy Stone filmje más, mint a többi: az az eddigi legkíméletlenebb és leghitelesebb leszámolás a vietnami kalanddal. Hitelességéhez kétség sem férhetett, hiszen Stone maga is évekig Vietnamban harcolt, s azóta készült rá, hogy elmondja élményeit. Ehhez képest meglepő, hogy A szakasz mennyire hasonlít az összes többi Vietnam-filmre.
Láttán inkább elhinnénk, hogy Stone soha nem járt Vietnamban, viszont szorgosan végignézte valamennyi – Vietnamban szintén nem járt – kollégája hasonló témájú filmjét. A szakaszban a pozitív hős olyan teátrális lassított képben esik el, mint minden rendes hollywoodi giccsben – ehhez nem kell Vietnamig menni. Mint ahogy a fotogén naplementékig sem, a mindig kellő időben beúszó érzelmes zene pedig kizárt dolog, hogy a Saigon környéki dzsungelben csendült volna fel. E film alapján úgy tetszik, Stone-ra, minden publicisztikus fogadkozásával ellentétben, sokkal erősebben hatott mondjuk az Apokalipszis – most, mint a vietnami háború. Igaz, az utóbbi kevésbé lehetett fotogén, s talán ily kerek sztorit sem kínált. A szakaszban a Jó harcol a Rossz ellen. Ez az elengedhetetlen hollywoodi feltétel nem kis dramaturgiai gondot okozhatott, mert a vietnami háború erre két kézenfekvő lehetőséget kínált. Egy: az amerikaiak a jók, a sárgák a rosszak. Akkor A szakasz olyan lett volna, mint a Rambo, aligha lehetett volna az ellenfilmjeként reklámozni, ráadásul ez esetben se „művészet”, se „társadalomkritika”, se Oscarok. Kettő: a vietnamiak a jók és az amerikaiak a rosszak. Ez esetben a film a vietnami pozitív hősökről szólt volna, de hollywoodi filmbe, tudjuk, amerikai hős kell, a sárgák csak statiszták lehetnek. A szakaszban tehát jó amerikaiak harcolnak rossz amerikaiak ellen: a rossz lelövi a jót, majd a rosszat hősünk, aki szintén elég jó. Újabb kérdés: vajon a jó amerikai békepárti, netán pacifista, keze fegyvert nem érint, embertársát meg nem öli, míg a rossz amerikai lő a vietnamiakra? Költői kérdés: természetesen a helyzet nem így áll. Lő a jó is, a rossz is. Az előbbit az különbözteti meg az utóbbitól, hogy a háborús fair play szabályai szerint gyilkol, a gyerekekhez például nem nyúl, csak felnőttekhez, szemben a rosszal, aki mindenkit megölne, nem csak az egyeseket. Ennyit a jóságról. E dramaturgia szépséghibája, hogy így e Vietnam-filmből a vietnamiak teljesen kimaradnak: mintha a háború elsősorban arra lenne alkalom, hogy a dzsungelben a rokonszenvesebb amik meg-küzdjenek az ellenszenvesekkel. A vietnamiak csak statisztálnak ehhez az összecsapáshoz; ugyanolyan lét-alatti, makogó kis sárga állatkáknak ábrázoltatnak, mint akármely Rambo-filmben. A néző így óhatatlanul az „amcsikért” szorít – igaz, csak a rendesebbekért, a gonoszabbak halála ugyanolyan hidegen hagyja, mint akármely vietnamié.
Nem kétlem persze, hogy Stone valóban járt Vietnamban, s valóban háborúellenes filmet akart készíteni. Nyugtázom a jó szándékot, de amit látok: giccsbehajló ügyes iparosmunka. Az ilyen filmre szokták mondani – már akik –, hogy „jól van megcsinálva”. Jól, akár egy lábra simuló cipő vagy formatervezett állólámpa. Kubrick például soha nem járt Vietnamban, brit stúdiókban fölvett Full metal jocketje mégis élethűbbnek, valóságosabbnak tűnik. Nem is beszélve Bergmanról, akinek Szégyenére nem szoktuk azt mondani, hogy „jól van megcsinálva”; ráadásul Svédországban száz éve nem volt háború. Úgy tetszik, nemcsak a hadviselés, a film is komolyabb dolog annál, hogy katonákra lehessen bízni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1242 átlag: 5.46 |
 |
|
