KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/február
PSZICHOMOZI
• Hirsch Tibor: Kalandok a Sors Könyvében Mesefilmterápia – 1. rész
• Margitházi Beja: Egy asszony meg a fia Beszélnünk kell Kevinről
• Pintér Judit Nóra: A sötét érzelmek iskolája Iskolai ámokfutók
KÉMHÁBORÚ
• Sepsi László: Kémek a Köröndön John le Carré ügynökei
• Nevelős Zoltán: Figurák a táblán Suszter, szabó, baka, kém
• Ardai Zoltán: A szochaza védelmében K-európai kémtörténetek
• Ruprech Dániel: Kémek, akik Bogárral jártak NDK spionok
KEROUAC
• Szalay Dorottya: Az élet lüktetése Jack Kerouac filmen
SHERLOCK HOLMES
• Varró Attila: A bűn hálójában Korunk Sherlock Holmes-a
• Roboz Gábor: Az eltűnt álmok nyomában Sherlock Holmes nevében
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A zenerajongó látnok Ken Russell paradoxonai
• Hubai Gergely: Szabad adaptáció Ken Russell zeneszerző-trilógiája
SKOLIMOWSKI
• Nagy V. Gergő: Ezerarcú kívülálló Jerzy Skolimowski
FILMEMLÉKEZET
• Kóbori Sarolta: Brazil magyarok Adalberto Kemény és Rodolfo Rex Lustig
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 3. rész
ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Animált gyászterápia Anilogue
• Varga Zoltán: A macska tudja csak… Macskanimációk
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Álmodni fényes nappal Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret
• Hlavaty Tamás: Méliès utolsó megkísértése Martin Scorsese: A leleményes Hugo
KRITIKA
• Baski Sándor: Kesztyűs kézzel A Vaslady
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
KRITIKA
• Kolozsi László: Ez itt a Fincher helye A tetovált lány
MOZI
• Kolozsi László: Aztán mindennek vége
• Vincze Teréz: Üvöltő szelek
• Pintér Judit: Az élet négyszer
• Vajda Judit: Életrevalók
• Sepsi László: Géppisztolyos prédikátor
• Pápai Zsolt: Vörös Hadsereg Frakció
• Tüske Zsuzsanna: Muppetek
• Varró Attila: Hadak útján
• Pálos Máté: A szerelem művészete
• Baski Sándor: A legsötétebb óra
DVD
• Nagy V. Gergő: Felettünk a föld
• Pápai Zsolt: Szalmakutyák
• Tosoki Gyula: Bárcsak
• Pápai Zsolt: 30 perc, vagy annyi se
• Czirják Pál: Mephisto
• Géczi Zoltán: Az erdő foglyai
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bosszúfilmek

Park Chan-wook: A bosszú ura; A bosszú asszonya

A gyűlölet szépprózája

Géczi Zoltán

Park Chan-wook bosszútrilógiájának darabjai hétköznapi kisemberek fatalista kárhozattörténetei.

 

A görög tragédiák óta tudjuk, hogy az elbeszélésre érdemes történetek száma véges; veszteség és megtorlás, bűn és bűnhődés problematikája oly sokszor, oly sokféleképpen volt már megidézve a mozi történelme során. A drámai potenciálban gazdag vezérmotívum népszerű volt a klasszikus western idején (A férfi Laramie-ból, 1955; Az üldözők, 1956), pazar pillanatokhoz segítette hozzá a spagettiwesternt (Volt egyszer egy vadnyugat, 1968), egyaránt építhettek rá az új-Hollywood mozgalom direktorai (Taxisofőr, 1976) és a ’80-as évek csekélyebb művészi igényeket támasztó akciórendezői (Bosszúvágy-sorozat). A nemrégiben dicsőséges harsonaszó mellett kihantolt exploitation tágas gyűjtőhalmazán belül külön szubzsánert alkotott, a rape’n’revenge klasszikusok (They call her one eye, 1973; I spit on your grave, 1978) minden bizonnyal a tematika legmostohább sorsú, legtöbbet vitatott képviselői. Ismerünk remek kult-filmeket keletről (Female Prisoner #701, 1972; Lady Snowblood, 1973), gótikus-romantikus meséket (A holló, 1994) és narratív szinten kísérletező modern thrillereket (Memento, 2000; Visszafordíthatatlan, 2002), de az önbíráskodó hősök a multiplexekben is megtalálják a maguk közönségét (Kill Bill 1-2, 2003, 2004; A másik én, 2007). A bosszútörténet a klasszikus dráma legtöbbet alkalmazott, számtalan formában exponált alapmotívuma – tekintettel az előzményekre nem könnyű úgy elregélni, hogy emlékezetes film kerekedjen ki belőle.

Mindehhez képest a dél-koreai Park Chan-wook 2002 és 2005 között három alkotással is hozzájárult a bosszúfilmek terjedelmes lajstromához, és bravúros módon sikerült olyan trilógiát készítenie, amely kritikai és forgalmazói szempontból egyaránt irigylésre méltó sikert aratott. A Sympathy for Mr. Vengeance (2002), az Oldboy (2003) és a Sympathy for Lady Vengeance (2005) legalább annyira támogatták az évek óta erősödő keleti inváziót, mint amennyit profitáltak a nemzetközi piac egyébiránt örvendetes nyitásából, és a kortárs filmművészet fellegvárába emelték a rendezőt, aki 2004-ben megkapta Cannes-ban a zsűri nagydíját.

 

*

 

A bosszúfilmek rendszerint egy pontra fókuszálnak; a személyes motivációk feltárására, a protagonista és az antagonista morális konfliktusára, a megtorlás explicit bemutatására, a cselekmény ravasz fordulataira koncentrálva igyekeznek hatást kelteni. Természetüknél fogva bunkósbottal operálnak, és siralmasan kevés közöttük a komplex, a didaktikus szemlélet kurválkodáskényszere alól felszabadított, több szinten is működő elbeszélés. Park Chan-wook trilógiája üdítő kivétel: eme filmek bűverejét a kifinomult mesterségbéli tudás, a biztos arányérzék, a szenzitív hangvétel és a jó érzékkel megtalált, markáns vonásokkal ábrázolt karakterek együtthatója adja ki.

Kevesen tudják, de a dél-koreai író-rendező valódi self-made man, sohasem járt filmes iskolába. Diplomáját filozófia szakon szerezte, pályafutása kezdetén rendezőasszisztensként, majd kritikusként dolgozott (válogatott írásait Videodrome: The discrete charm of watching films címmel publikálták), így pergőtűzben, frontviszonyok között tanulhatta ki a szakma fogásait, és a sokat tapasztalt, lelkiismeretes néző elvárásaival tekint a filmművészetre. Ízlése egészségesen kaotikus, kedvencei között éppúgy megtalálható a Gyilkos paradicsomok támadása! című korszakos thrash (John De Bello, 1978), mint Jean-Luc Godardtól A megvetés (1963), nagyra tartja George Romero low-budget horrorfilmjeit és Almodóvar Matadorát (1986), behatóan tanulmányozta Hitchcock és Sam Peckinpah munkásságát, miközben a kortárs hollywoodi kommersz szabályrendszerét is elsajátította. Ennek köszönhetően a bosszútrilógia tételei egyedi műfaji szintézist képviselnek: egyszerre brutális sokk-mozik (egyebek közt az öncsonkítás, a kannibalizmus, a vérfertőzés is visszatérő elemek), fatalista kárhozattörténetek és humanista drámák. A vért és a kínszenvedést, mint a megtorlás gyümölcsét, tárgyilagos szenvtelenséggel ábrázolja, miközben kétségek nélkül alkalmaz szürreális inzerteket és burleszkszerű elemeket, hol groteszk, hol infantilis humorral könnyítve a filmek egyébiránt súlyos tragédiákkal terhelt cselekményszerkezetét.

Ami a dráma működtetéséért felelős karaktereket illeti, Park Chan-wook nem a modern akciófilmek misztifikált, a hétköznapok valóságában soha fel nem bukkanó hőssztereotípiáit vonultatja fel (úgymint profi bérgyilkos, ex-Delta Force katona, messiás-téveszme által gyötört milliárdos stb.); főszereplői közönséges tucatemberek, érdekeik érvényesítésére többé-kevésbé képtelen, kiszolgáltatott figurák. Mr. Vengeance, azaz Ryu (Shin Ha-kyun) süketnéma vasipari munkás, társadalmi pozícióját tekintve névtelen senki. Csupán a hétköznapi életvitel zökkenőmentes folytatása is komoly gondokat jelent számára, a sors azonban saját fogyatékosságánál is súlyosabb terhet ró rá: segítséget kell nyújtania vese-transzplantációra szoruló, halálos beteg testvérének. Végső kétségbeesésében üzletet köt a szervkereskedő maffiával, de a dörzsölt gonosztevők átverik a szerencsétlen balekot, így Ryu nem csupán testben és lélekben nyomorodik meg, hanem az életmentő műtétre szánt pénzt is elveszíti. Női párja, Geum-ja (Lee Yeong-ae) naiv középiskolás csajszi; buta módon képes teherbe esni egy éretlen fiútól, majd összebútorozik volt tanárával, és hihetetlenül ostoba bűncselekményt követ el a férfi rábeszélésére, amely gyermekgyilkosságba torkollik. Mindketten kiszolgáltatott prédák, könnyen zsarolható vesztesek, kiknek sem valódi kárpótlásra, sem feloldozásra nincs esélyük, ellenben bizonyosak benne, hogy a világ az adósuk, és eltökélik, hogy oly sok meghunyászkodás után egyszer végre benyújtják a számlát. Gyűlöletüket becses kincsként babusgatják, a miután meglelik a bosszúhoz szükséges instrumentumokat, a rafinált ármányt és az alumínium baseball-ütőt egyaránt gátlások nélkül alkalmazzák – morális szempontból feljogosítva érzik magukat a megtorlásra, isteni tévedésük beláthatatlan következményeit pedig kíméletlenül rájuk terheli a rendező.

Park Chan-wook bevallása szerint dacból készítette el a harmadik epizódot: az Oldboy bemutatása után az újságírók rendre számon kérték rajta, miért kell ily szörnyű történeteket mesélnie, mire az ingerült rendező azt lódította az erőszaktól megcsömörlött kritikusoknak, hogy nem két, de három bosszúfilmben gondolkodik, a trilógia zárása pedig még kegyetlenebb lesz az előzőeknél. Ezért is lehetséges, hogy a Mr. Vengeance és a Lady Vengeance, bár az elbeszélések ugyanazon a filmnyelven íródtak, tetemes különbségeket mutatnak. A trilógia hívei rendszerint a nyitótételt tartják a sikerültebb alkotásnak, kiemelve az agyafúrt cselekmény bivalyerős lendületét, a főszereplők egészséges nyersességét, míg az utolsó epizódot kvalitásai mellett is túlesztétizáltnak, primadonnáskodónak, esetenként vontatottnak mondják.

Való igaz, hogy a „kedves szívű Geum-ja” (ez volna a film eredeti címe) bosszúja elégikusabb, apró ornamentumokban gazdag, képi világa pedig freskószerű, de minősége kétségbevonhatatlan, lezárása pedig vitális jelentőséggel bír a teljes trilógia szempontjából. Míg elődei menthetetlenül elvesznek a bosszúvágy sötét rengetegében, Geum-ja az utolsó pillanatban – belátva, hogy a megtorlás nem csupán az ő magánügye – kijózanodik, mérlegel és félreáll. Ryu halállal vezekel, Oh Dae-su (Oldboy) öncsonkításával áldozatot mutat be és megbocsátásért eseng („Még ha szörnyeteg is vagyok, nincs jogom az élethez?”), míg a fiatal nő bűnbocsánatot tanúsít, így méltóvá válik a megváltásra. A rendező vizuálisan is érzékeltette a morális fejlődést: az utolsó epizódnak létezik egy csak belföldön bemutatott, másutt nem hozzáférhető változata, a „fade to black and white ” vágás, amelyben az élénk színekben tündöklő film fokozatosan megfakul, és a zárójelenet már fekete-fehérben játszódik. Geum-ja sírástól remegő sötét sziluettjét vakító hóesés rajzolja ki, lánya odaadóan átöleli őt, a kamera pedig szemérmesen eltávolodik.

Park Chan-wook a szépprózaírók kifinomultságával, imponálóan változatos eszköztárból gazdálkodva, könyörtelen tisztánlátással regélte el epikus történeteit. Amíg Ryu kárhozatmeséje tömény bürök, női parafrázisa kifinomult métely; egymás mellé állítva éppen a halálos dózis kétszeresét teszik ki. S ha hozzáadjuk mindehhez a sorozat legerősebb tételének tartott Oldboyt, nyilvánvalóvá válik, hogy a nemzetközi sajtó és a közönség korántsem tévedésből avatta gyorsított eljárásban szentté a bosszútrilógiát, melynek felütése és lezárása végre itthon is mozikba kerül – ezáltal a hazai bemutatók sora két olyan filmmel is gyarapodik, amelyek megtekintése mellett roppant súlyos érvek szólnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/12 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9195