KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jodorowsky

Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune

A próféta kudarca

Sepsi László

Jodorowsky Dűne adaptációjának meghiúsulása a klasszikus sci-fi regény által felvetett problémákat tükrözi.

Frank Herbert Dűnéje ambiciózus betetőzése volt annak a trendnek, mely során az ötvenes-hatvanas évek science-fiction szerzői – mint Asimov vagy Heinlein – megpróbáltak felülemelkedni a műfaj ponyvakiadványokban és filléres magazinokban kikristályosodott hagyományain, finoman megmunkált nyelvezettel, társadalmi és filozófiai problémafelvetésekkel dúsítva a korszakban jobbára lenézett tudományos-fantasztikus szövegeket. Miképp Asimov Alapítvány-könyveinek, úgy a Dűnének és folytatásainak is az egyik legfontosabb vállalása, hogy intellektualizálja a ponyva-hagyományokhoz talán minden sci-fi zsánernél erősebben kötődő űropera műfaját. A távoli galaxisokban tenyésző elmondhatatlan rémek, a lézerfegyverekkel és űrhajókkal vívott háborúk és a sci-fi/fantasy hibrid eszképista hőskultusza Herbert kezei közt olyan kulisszává váltak, amely a hatvanas évek ellenkultúráját és értelmiségét is megmozgatva beszélt spiritualizmusról és a történelemi változások dinamikájáról.

A már 1965-ös megjelenése idején a műfaj egyik új klasszikusaként üdvözölt Dűne – majd későbbi folytatásai – elsősorban rendszerépítésének precizitásával tűnt ki kortársai közül. Habár alapvetően archetipikus figurákat mozgat, mint a romlott Harkonnen-dinasztia, az események fókuszába került, leendő messiás és az Arrakis bolygó homokférgei által képviselt egzotikus szörnyetegek, a galaktikus császárság komplex politikai és gazdasági háttere, illetve a sivatagbolygó hasonlóképp végiggondolt ökoszisztémája újszerű minőséget hozott a hatvanas évek elején eleve egy új hullám előtt álló zsánerbe. Herberttől távol állt a Dűne megjelenésével szinte egy időben feltűnt nemzedék a sci-fi határait feszegető kísérletezgetése – mint a szexualitás témájának beemelése Theodore Sturgeon és Ursula K. Le Guin munkáiban vagy J. G. Ballard egészen direkt aktuálpolitikai áthallási –, a szerkezetében és konfliktusaiban is klasszikusnak mondható regénymonstrum formabontó vagy provokatív megoldások helyett inkább cizellált világépítésével hívta fel magára a figyelmet.

A Dűne határpozíciója – a Golden Age klasszikusaihoz képest túlontúl ambivalens, a new wave-nél kevésbé extrém – leginkább a hőskultuszhoz való viszonyában érhető tetten. Paul Atreides, akinek örökösei közt ott találjuk többek közt a Trónok harca elárvult Stark-porontyait, nem csupán a regény nyitányától kezdve birkózik a próféta-szereppel, de a galaktikus dzsihad ígéretével záruló kötet végül megkérdőjelezi az egyéni sors és a történelmi folyamatok kontrollálhatóságát is. Bár a sivataglakó követői közt Muad’Dibnek keresztelt herceg elér ugyan egy magasabb szintű tudatállapotot, ez szükségszerűen együtt jár fokozatos elidegenedésével, miközben hívei az intrikus Harkonnenek legyőzése után a próféta akarata ellenére hadat üzennek az egész galaxisnak.

A regény első folytatása (A Dűne messiása) után Herbert még további négy kötetben bővítette a mitológiát, és a hamarosan franchise-zá terebélyesedő Dűne-univerzum már a hetvenes évek elején felkeltette a producer Arthur P. Jacobs figyelmét. A David Lean rendezővel elkezdett preprodukciós munkálatok Jacobs halála miatt megszakadtak, így kerültek a jogok Jean-Paul Gibon francia producerhez, aki az El Topo és a Holy Mountain után a New York-i művészcénában éppen sztárrendezőnek számító Alejandro Jodorowskyt bízta meg az adaptáció elkészítésével. Ezzel kezdődött Jodorowsky Dűnéjének évtizedes kálváriája, aminek sorsát az 1984-es Lynch-verzió pecsételte meg – miután Gibon pénzügyi okokból továbbadta a projektet a Laurentiis-klánnak –, és amely a maga szintén hányattatott sorsával a nyolcvanas évek egyik leghírhedtebb gigaprodukciójává vált. Frank Pavich idei dokumentumfilmje a Jodorowsky-projekt hátteréről, amiben a nyolcvannégy éves rendező egyszerre tűnik délibábokat hajszoló szent őrültnek és partvonalra szorított géniusznak, részint igazságot szolgáltat a gigantikus szerzői ambíciók közt darabjaira hullott filmtervnek: az előkészületek során felhalmozott bizarr és megalomán ötletek a leendő stáb szétszéledése után a következő évtized számos hollywoodi produkciójában feltűntek, afféle kreatív spórákként szóródva szét Alientől Terminátorig.

A Jean „Moebius” Giraud-val közösen megírt forgatókönyvhöz a francia grafikus mintegy háromezer rajzot készített – jelenleg ez a vaskos storyboard a projekt egyetlen kézzelfogható manifesztuma –, és HR Giger, Dan O’Bannon és Chris Foss látványtervei már idejekorán egyértelművé tették, hogy a monumentális űropera Jodorowsky kezei közt leginkább szürrealista tudatfilmmé kezdett átalakulni, aminek pszichedeliáját később David Lynch is átörökítette a saját verziójába. Ahogy az a visszaemlékezésekből kiderül, Jodorowsky a regény komplex és mindvégig racionális világteremtése helyett – mint az az El Topo rendezőjétől várható is volt – a Dűne spirituális vonatkozásaira helyezte volna a hangsúlyt, a filmnézésre reflektáló metaforát kerekítve a hallucinogén fűszerből és univerzális megvilágosodás-történetet Paul Atreides eredetileg jóval ambivalensebb eszméléséből. A valahol egy LSD-trip és egy harmincas évekbeli sci-fi ponyva közé pozícionált Jodorowsky-féle Dűne Pavich dokumentumfilmje alapján elhagyta volna Herbert erőteljes valláskritikáját, hogy ehelyett éppen a módosult tudatállapot transzcendens élményével ajándékozza meg nézőjét. Míg a rendező friss nyilatkozataiból is őszinte lelkesedés árad, a Lynch által megvalósított – majd később megtagadott – 1984-es verzió harsány önparódiába fordította át Jodorowsky fenségesnek szánt spirituális utazását: habár számos vizuális ötletet átvesz a korábbi vázlatokból, a camppel és az undorkeltő, groteszk humorral Lynch Dűnéje épp Jodorowsky terveinek emelkedettségét iktatja ki. A kultuszregény első filmváltozatának tanulsága szerint a spirituális élmény átadhatatlan, hiába köszönnek vissza a vászonról Giger és O’Bannon ötletei, a színkavalkád és az átszellemült narráció minduntalan hamar gunyoros komikumba fordul.

A témájához mindvégig távolságtartó tisztelettel viszonyuló Jodorowsky’s Dune talán legizgalmasabb ötlete, hogy az álomprojekt előkészületeit elegánsan egy küldetés-narratívára húzza fel. Alejandro Jodorowsky összegyűjti korának „szent harcosait” – ők volnának a felkeresett művészek, Gigertől Orson Welles-ig – akik a készülő magnum opus segítségével utat nyitnak a közönség számára a megvilágosodás és egy jobb világ felé. A fantasy-hagyományokra rezonáló „quest” és annak kudarca az elkészült adaptációknál – ide értve a tévére gyártott, meglehetősen földhözragadt minisorozatot is – is hűségesebben örökíti át Frank Herbert kritikai attitűdjét, anélkül, hogy Lynchhez hasonlóan tolakodó ironizálásba fullasztaná az alapanyagot. A szent küldetés kudarca, ami után a művészek szétszéledtek és széthordták eredményeik morzsáit az Álomgyárban, Paul Atreidis tragédiáját idézi, aki minden jobbító szándéka ellenére végül csak újabb háborúkat szabadított a galaxisra és a Dűne zárlatára lényegében magára maradt a tudásával. Jodorowsky és prófétái megteremtették ugyan a huszadik század végének egyik legtöbbet hivatkozott filmes mítoszát, de üzenetüket végül mégsem tudták átadni – „a film, amely megváltoztatja a világot” csak töredékekben, szóbeszédekben és a David Lynch által elkészített saját paródiájában létezik. Frank Herbert regényének ismeretében valószínűleg jobb is így, hiszen a Dűne sivatagbolygóján a homokférgeknél csak a valóra vált próféciák veszélyesebbek. 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11563