KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Hold

Az eltökélt rossz

Marx József

 

Van valami tiszteletre méltó következetesség abban, ahogy Bernardo Bertolucci utolsó két filmje a nagy olasz romantikus, Giuseppe Verdi szellemi örökségére kacsint. A kolosszális méretű Novecento éppenséggel azzal kezdődik – némileg jogosult szimbolikával –, hogy a maestro meghalt, azaz egy korszak lezárult, és jön-jön a „XX. század”. A Luna tovább megy: Verdi zenéi (többek között az isteni Callas hangján) – a Trubadur, az Álarcosbál jelenetei – színezik a mai történetet, sőt mi több, egy ráérős képsor erejéig a Sant’Agata-i Villa Verdi előtt is elidőz Jill Clayburgh, azaz Catarina Silveri, a New Yorkból hazatelepült énekesnő… De még ne merüljünk bele a sztoriba! Ízlelgessük tovább ezt a zenét, engedjük hatni ránk, és a filmtől függetlenül élvezzük a bel canto nagy mestereinek teljesítményét. A két terjedelmes operajelenetben a képek alig zavarnak, és ez a film egészéhez képest nagy eredmény.

Mert hamar megkeseredik a méz a szánkban. A film óhatatlanul fölidézi a nézőben egy másik film Verdi-zenéjét, a Senso indításának Traviata-részletét. A Hold egynémely kritikusa ugyanis nem átallotta a filmet Viscontihoz mérni. Ó, szent Visconti, vállalod-e követődnek Fra Bernardót? Vagy te is látod „onnan”, hogy Verdi zenéje a Sensótól a Holdig micsoda dekadencián ment át? És egyáltalán: ki ez a Fra Bernardo? Ugyanaz a rendező, aki 1964-ben a Forradalom előtt határozott hangütésével nemzetközi porondon, Cannes-ban jól rajtolt, aki 1970-ben az ismert Moravia-regény, a Megalkuvó adaptálásával egyértelműen azok közé a rendezők közé emelkedett, akikre „figyelni kell”, aki azonban két évre rá, az Utolsó tangó Párizsban botrányával „kasszát robbantott”, majd amerikai pénzen megcsinálta az emiliai agrárszocialista mozgalom szado-porno-blöff freskóját?

Vajon melyik az igazi Bertolucci? Az elkötelezettnek mondott baloldali művész vagy a XX. Century-Fox rakoncátlan, ám kedvelt háziszerzője? Aki azt vallja: „Különös dolog: minél sikeresebbek egy rendező filmjei, annál inkább kételkednek tudásában a kritikusok.” Okkal mondja ezt, mivel a XX. század után a nemzetközi kritika ugyancsak megoszlott a film értékeit illetően, s ez a megosztottság csak folytatódik A Hold 1979. szeptemberi velencei világpremierje után.

Tegyük mindehhez hozzá a magunk szerény voksát. Legelőször is azt, hogy Bernardo Bertolucci tudásában kételkedni nyilvánvaló szamárság. A Hold kifejezetten tud valamit… A történet például mellőzi a közvetlen irodalmi előzményeket. A két Bertolucci fivér, Bernardo és Giuseppe, valamint Clare Peploe sztorija eredeti filmtörténet. Illetve: mozi-történet, ahogy az a kulturális sznobéria Nagykönyvében „meg van írva”. Kiváló szakemberek készítették el ezt a sztorit, az új módi mozitörténet e példás receptkönyvét. Olyannyira példás, hogy okulásul érdemes néhány rétegét közelebbről szemügyre venni.

Először a lebilincselőnek szánt „kulturális légkört”, amit minden további nélkül az biztosít, hogy a főhős operaénekes, és a filmben többször is az énekelni vagy nem énekelni „művészvívódását” játssza ki aduként. Másodszor azt az „otthonosságot”, amelyben ez a légkör megjelenik. Vagyis az isten szerelméért, nehogy Adrian Leverkühn „művészvívódása” ömöljék rá a tiszta képekre, hanem – ha már énekesnő ez a derék Caterina! – egy Verdi-énekesé. A Verdi-muzsikának itt ugyanis csupán az a funkciója, hogy a néző kulturális ismeretei olcsón kielégüljenek a zene felismerhetőségének örömében. Harmadszor nézzük csak a „pszichológiai rejtélyt – de ne mélyen!” követelményét. A jó öreg Ödipusz-komplexus most is kézre áll. A vulgárfreudizinus vicclapok szintjére süllyesztett „mélylélektana”, amely az agyalmányos figurák mögé tételszerű „sorsot” hivatott fölrajzolni. De hogy ez a sors valamelyest hihető legyen, negyedszer, földereng mögöttük a „modern problematika” is. Így a fiatalkori kábítószerfogyasztás, a munkanélküliség, a heteroszexualitás. Mindaz, ami végül a „merészség” szintjén csapja arcul a nézőt. Persze, ez a merészség a film legkonvencionálisabb eleme. Az anya–fiú viszony felszélről „hú, de provokatív”, ám ugyanakkor oly sok indítékkal van körülbástyázva (a meghalt mostoha-apa hiánya, a fiú magányossága a „keletiesen” fényképezett Rómában, betegsége stb.), hogy az anya a heroines történetben az incesztus lehetőségének felvillantásával „heroinai” szerepet vállaljon, azaz erkölcsileg megingathatatlanná váljék. Ráadásul Bertolucci úgy játszik egy gyufaszál tüzével, hogy hatszáz tűzoltó áll mögötte fecskendővel készenlétben. A film végén ugyanis, ahogy a mesékben szokott, „minden jóra fordul”, mindegyik Jancsi megkapja a maga Juliskáját. S mindez a sztároperatőr (hódolói szerint egy modern Delacroix), Vittorio Storaro üresen esztétizáló kamerája előtt, s kellően fényűző belsőkben, a ravaszul anzixosított New York-i, római és pármai külsők vöröses ragyogásában, bizonyítandó, hogy a filmre szánt pénzt a stáb nem kocsmaasztalon verte el, hanem a harmadik Bertolucci, az unokafivér-gyártásvezető Giovanni szakértelmét is bizonyítandó, a vásznon láthatja viszont a XX. Century-Fox legvaskalaposabb könyvelője is.

A történet két óra húsz percen át „bontakozik” ki, míg a meglehetősen naiv „rejtély” mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, s amelynek a realitása – egy pillanatig sem kétséges – tipikusan „mozirealitás”. Vagyis aminek érvényessége a mozi kapuján túl szertefoszlik… De hátha ez a cél. A közönség andalítása a jó minőségű filmipari termék révén. Ha mindaz a sok nagyképű nyilatkozat, ami Bernardo Bertolucci nevéhez tapad A Hold kapcsán csupáncsak a művészi látszat érdekében történt, leplezendő a kellemesség (és kasszasiker) mentén tett „felfedező útját”. Ha a legőszintébb vallomás A Holdról a Cinéma hasábjain így hangzott: „Ez a film a gyönyör keresésére indul. A film igazi üzenete ez a gyönyör; azé, aki adja, és azé, aki kapja. Ebben a kérdésben nincs hamis kibúvó. Ha egy utazás gyönyörködtet, megvalósítom” – akkor nyilvánvaló, amiről most szó van, az nem egyéb, mint a művészet és a közönség kérdésének újabb cifrázata – Bernardo Bertolucci bőrén. Az imént idézett mondatok őszinteségéhez egyébként nem fér kétség. A Holdról adott egyik későbbi interjújának (Süddeutsche Zeitung) slusszpoénja éppenséggel rímel rá. A negyvennyolc éves „öreg” mester a fiatal rendezőket óvni akarja attól a „kereszteshadjárattól”, hogy „a közönség ellen csináljanak filmeket, olyan filmeket, amiktől a néző szenved”. Ez – Bernardo Bertolucci szerint – a hatvanas évek programja volt; most más szelek fújdogálnak: „Ma föl kell tenni a kérdést: kicsoda a közönség, hol van a közönség, mi a kommunikáció és hogyan működik?”

A Hold eltökélten hirdeti: a közönségnek művészet helyett elegendő a pótlék, a művészies giccs. Amikor is a valóság igazsága helyett elegendő a „mű immanens igazsága”; amikor is a művészet autonómiája helyett teret enged – a közönségre való hivatkozás látszatdemokratizmusa mellett – a kellemesség, a „gyönyör” terrorjának.

Felmerülhet azonban az olvasóban a gyanú, vajon nem „értékeljük túl” A Holdat azáltal, hogy ilyen szándékot tulajdonítunk rendezőjének. Vajon nem egyszerűen egy rossz filmről van-e szó (amint azt a nemzetközi, kiváltképp az olasz kritika egy része tartja), vagy netán a kritikus ízlése csorbult ki, hiszen – mint lenni szokott – a lelkesült sajtó kiállt a film mellett, mondván, hogy „öntörvényű, dús és egyes pillanataiban grandiózus” alkotásról (Urs Jenny a Spiegelben) van szó.

Úgy gondoljuk, semmiképpen sem aránytévesztés A Hold esetében felvetni a filmművészet „elárulásának” kérdését. A film ugyanis eltökélten rossz, mivel a megvalósításának programja tartalmaz olyan kompromisszumot (az esztétikában oly kevéssé kutatott fontos pillanat: az alkotás-előtt ködös időszakában), amely kiváltképp művészetellenes. A Hold esetében egyáltalán nem arról a „normális” megalkuvásról van szó, amit például Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat mesterembere vállalt (a példa nem erőszakolt: a C’era una volta il west forgatókönyvének egyik társírója Bertolucci volt), hanem arról a mélységes cinizmusról, amely a művészet horizontját a fogyasztás up to date szintjére „állítja be”. Amely szinten már logikus következmény, hogy a baloldali hírében álló rendező egy olyan ütődött kommunista szerepeltetését engedi meg magának (Renato Salvatori kínosan „markáns” alakításával), ami az antiszemita zsidóviccek színvonalán teszi nevetségessé a polgári néző számára az elkötelezettséget.

A Hold: az eltökélt rossz gazdagon előadott melodrámája. Kitűnő szakemberek szélsőséges szövetsége a művészet mezében a közízlés kiszolgálására. De ha szélsőségről van szó, akkor inkább vállaljuk Majakovszkij avantgardizmusát, a „közízlés pofonütését”; ha azonban erre erőnkből nem telik, legyünk szerények. Törekedjünk a használati érték növelésére, és ne éljünk vissza a művészet látszatával.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7064