KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Dunai exodus: film és kiállítás

Kétszer lépni egy folyóba

Bori Erzsébet

Forgács Péter 1939-40-es privátfilmekből idézi elénk pozsonyi zsidók és besszarábiai németek párhuzamos exodusát.

 

A történet azzal kezdődött, hogy Forgács Péter rátalált Andrásovits Nándor hajóskapitányra, aki nemcsak hogy a XX. század legsötétebb évtizedében járt fel-alá a Dunán – egészen 1948-ig, amikor a kommunisták lapátra tették –, de még szenvedélyes amatőrfilmes is volt. Már az ő anyaga elég lett volna az üdvösséghez, de Forgács még kapott hozzá egy 49 perces filmet, ami a pozsonyi zsidók Palesztináig vezető útját dokumentálja.

Az „Erzsébet királyné” nevezetű tetszetős gőzös többnyire az úri közönséget sétahajókáztatta, vagy Pozsonyba, Bécsbe vitt utasokat, de 1939-ben és 1940-ben történelmi jelentőségű utakra is vállalkozott. Az Anschlusst és fél Csehszlovákia annektálását követően akut veszélybe kerültek az osztrák és a felvidéki zsidók, ami új lendületet adott a cionisták alija-programjának. Aron Grünhut két hajót bérelt, hogy Pozsonyból a Fekete-tengerig vigye az osztrák, szlovák és magyar zsidókat, ahonnét tengerjárón mennek tovább Palesztinába. Andrásovits „Erzsébet királyné”-ja és a jugoszláv „Cár Dusán” 1939. július 3-án indult el közel 900 zsidóval a fedélzetén; menet közben is vettek fel menekülteket, például 350 olyan embert, akit egy délvidéki munkatáborból váltott ki a pozsonyi hitközség. Eleinte sima útjuk volt – Magyarországon jelentős segítséget kaptak Antall József menekültügyi biztostól –, és hat nap múlva már el is érték a bulgáriai Ruszét. Itt azonban vesztegzár alá kerültek: a bolgárok nem engedték tovább őket, megrekedtek a folyó közepén, víz- és élelmiszerkészletük kimerült, és múltak a hetek... A háttérben a britek álltak, akik tartva az arab tiltakozástól, erősen korlátozták a zsidók Palesztinába települését. Július 21-én megszületett a verdikt: a hajóknak vissza kell menniük, különben elkobozzák őket. Az „Erzsébet királyné” tessék-lássék megindult a bolgár és román hatóságok vigyázó szeme előtt, s innentől némiképp zavaros a kép... Grünhut állítólag revolvert szögezett a kapitányra, hogy megakadályozza a visszatérésben. A körülményeket mérlegelve ez alighanem közös megegyezéssel született mese, arra az esetre, ha elkapják őket. Ugyanis közvetlenül az incidens után Grünhut Bukarestbe sietett, ahol egy tudományosabb összeg segítségével elintézte a továbbhaladást. Az „Erzsébet királyné” augusztus 2-án megérkezett a Duna-deltába. Az volt a kikötés, hogy az utasok nem léphetnek partra, hanem a tengeren kell átszállniuk egyik hajóról a másikra. Tengerjárójuk az a kalandos életű és színes legénységű „Noemi Julia” volt, amely lengyel zsidókat menekített volna, ha a britek nyomására Románia vissza nem fordítja őket (a biztos halálba). Várnából a fáradhatatlan Grünhut visszasietett Pozsonyba, a „Noemi Julia” pedig szeptember elsején a berakodást félbehagyva, menekülésszerűen hajózott ki a háború kitörésének hírére. A zsidók rendben megérkeztek Haifába, ahol egy hónap internálás után a britek szabadon engedték őket. A cionistáknak mindössze 76 ezer embert sikerült Palesztinába menekíteniük. Az „Erzsébet királyné” utasai szerencsésnek mondhatták magukat.

Andrásovits kapitány a következő évben is teljesítette, amit vállalt: a népi németek szállítását Besszarábiából. A hírhedt MolotovRibbentrop-paktum titkos záradékában más országok területeit osztották fel egymás közt az új urak. A szovjetek így vették vissza Romániától Besszarábiát, amit az első világháború után elveszítettek. Bevonulásuk után előbb kifosztották, majd deportálták a zsidókat, s ugyanezt tették a módosabb ukránokkal és bolgárokkal is. A németek a paktum alapján szabad elvonulást kaptak. Parasztok voltak, akiket még I. Sándor cár telepített be a XIX. században, és nem hiába: megművelték a sztyeppei földeket, 150 falut építettek iskolával, templommal, s most mindent hátra kellett hagyniuk: a házakat, a tengerparti üdülőket, a termést, az állatállományt. Azt ígérték nekik, hogy Németországban ugyanilyen értékű földet és ingatlant kapnak. 1940. június és november között 27 hajó ingázott a Dunán Galac és Zimony között, összesen 90 ezer embert telepítettek át. Lengyelországba. Sokaknak úgy csináltak helyet, hogy a lengyeleket egyszerűen kikergették a házukból. A besszarábiai svábok azt hitték, hogy a Harmadik Birodalom maga lesz a paradicsom. De mire kiheverték volna veszteségeiket és belakták volna új helyüket, már menekülhettek is tovább az oroszok elől. Kivéve az apákat és a fiúkat, mert őket mind egy szálig a frontra vitték hősi halottnak.

Ezt a két, önmagában is vérfagylalóan izgalmas, sokágú történetet fűzi egy szálra Andrásovits kapitány hajója és kamerája. Meg a folyó. De ez annyira kézenfekvő, hogy fel kellett találni. Forgács ennek a „feltalálásnak” ad formát – képmontázzsal, szerkesztéssel, feliratokkal, narrációval és Szemző Tibor zenéjével – a Dunai exodusban. És ezt a formát nagyítja föl, nyitja tágasabbra A folyó beszédes áramlatai alcímű, interaktív videóinstalláció. A Ludwig Múzeumban rendezett kiállítás első két terme a „rávezetés”: ábrák, metszetek, térképek, dokumentumok igazítanak el a földrajzi és történelmi háttérben, köztük Marsigli gróf XVIII. századi enciklopédiájának Dunára vonatkozó ismeretanyaga. Hogy azután az elsötétített főteremben szinte magához rántsanak az egész falat beborító képek. Öt kivetítő van egymás mellett, amelyeken párhuzamosan, egymást értelmezve vagy egymással feleselve futnak a történet képei Szemző zenéjére. Már a film is minden eszközt bevetett arra, hogy a néző fölismerje a zsidók és a németek utaztatásának hasonló, térben és időben összerímelő mozzanatait, végső soron lényegi azonosságát. A sorsközösséget, ha úgy tetszik.

A dunai exodus narratívája sokat nyert azzal, hogy Forgács felkutatta az „Erzsébet királyné” egykori utasainak személyes élményeit dokumentáló naplókat, visszaemlékezéseket, interjúkat. A kiállítás látogatói választhatnak, hogy mennyire akarnak a közelükbe férkőzni: egy érintőképernyőn többféle verzióban játszható le az öt kivetítőre komponált történet, míg különálló számítógépes állomásokon az utasok személyes történetével kerülhetünk kapcsolatba.

Jelen időt használok, mert a kiállítás ugyan bezárt a Ludwig Múzeumban, de a projektnek van egy nagyszerű honlapja (http://www.danube-exodus.hu), ami sok tekintetben felér a tárlattal. Több mint egy órát töltöttem el csak azzal, hogy egy régi német térkép kinagyítható tábláin végigkövettem a Dunát a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, olyan mágikus hangzású, utoljára Jókainál olvasott helységneveket böngészve, mint Orsova, Turnu Severin, Gyurgyevó, Braila, Galac.

 

A dunai exodusA folyó beszédes áramlatai. Forgács Péter és a Labyrinth Project kiállítása.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8602