1895–1995Tod BrowningSzörnyek évadnyitójaKömlődi Ferenc
Tod Browning a harmincas évek egyik legizgalmasabb hollywoodi rendezője volt. Sötét zseni, különös cirkuszi Dosztojevszkij. Hősei mágusok, átváltozómesterek. David Lynch korai filmjei láttán a húszas és harmincas évek amerikai mozijának egyik legeredetibb, manapság szinte csak kritikusok és cinéphile-ek által ismert alkotója, a volt vándorcirkuszos Tod Browning jut eszünkbe. A képzettársítást leginkább a témaválasztás (a testi-lelki torzulások szinte patologikus pontosságú ábrázolása) és a képsorok gótikus regényeket idéző ködös atmoszférájának párhuzama indokolja.
Browning életműve melodráma, fantasztikum és bűnügyi történet keveréke. Pontosabban: e három műfaj sajátosságait magukon viselő gondolatilag szervesen egymáshoz kapcsolódó alkotások láncolata. Amennyiben melodráma, úgy semmi esetre sem a korabeli Borzage-filmekkel, sokkal inkább a XIX. századi angol regény hasonló törekvéseivel (Dickens, Emily Brontë) rokonítható. A fantasztikum Browning számára a létezés természetes állapota; a műveiben rendszeresen felbukkanó hipnotizőrök, mágusok, átváltozómesterek a mindennapi élet figurái. Krimiről csak a szó hitchcocki értelmében beszélhetünk: a vizsgálódás tárgya nem a nyomozás, hanem a bűn (leggyakrabban gyilkosság) a maga metafizikai valóságában. A szereplőket örökös tudatalatti félelmek, archetipikus misztériumok megfejtésének kimondatlan vágya űzi-hajtja a végzetes (és rendkívül brutális) konfrontáció felé. Minden illúzió, a vámpír csak egy szerep, az igazi szorongás máshonnan jön (A vámpír jele). A (bűn-)tettek elkövetésének valós mozgatórugói, olyan ősi szenvedélyek, mint a szerelmi féltékenység (Az ismeretlen), a bosszú (Zanzibártól nyugatra), az anyagi javak megszerzése (Szörnyszülöttek). Browning kamerájának hangulatteremtő ereje oly erős, hogy szinte az első képkockától érezzük: az elszabadult indulatok elkerülhetetlenül össze fognak ütközni. E drámaiságot a lélegzetelállító ritmusú párhuzamos montázs csak felerősíti (Szörnyszülöttek; Boldogtalan hármak).
E sajátos műfaj-keverék ideális cselekménytere (a legtöbb esetben) a cirkusz mágikus-misztikus világa. S mintha cirkuszsátrak félhomályából lépne elő Browning némafilmjeinek sztárszínésze is: a titokzatos Lon Chaney (1883–1930), a kaméleon. Nyugtalanító figura: egyszerre béna pap és minden skrupulust nélkülöző, gátlástalan atléta (A feketerigó), kíméletlen – bűneit leplezve saját kezének amputálására kényszerülő – és reményvesztetten szerelmes gyilkos (Az ismeretlen), brutális tigrisvadász (Ahol a kelet az kelet). Chaney „varázsát” a smink és az állandóan változó megvilágítás is fokozza: szinte percenként újabb és újabb (s mindeddig ismeretlen) arccal (maszkkal?) menekül, az őt is utolérő kérlelhetetlen végzet elől. (Browning filmjeiben a szereplők szinte dosztojevszkiji következetességgel ölnek: az őket körülvevő ellenséges világ létrehozta konfliktushelyzetből a gyilkosság az egyedüli kivezető út). Chaney játéka átmeneti állapot a színészet és cirkuszi álarcosbál között: nyilvánvalóan ő is és a rendező is ismerték a kor Hollywoodjának legnagyobb mágusát, „menekülőművészét”, a budapesti születésű Harry Houdinit. E színjátszóstílus némafilmes sajátosság: a Boldogtalan hármak hangosfilm-verziójában az „ezerarcú ember” lényegesen földközelibb (a harmincas évek rosszfiúját, a James Cagney alakította gengsztert előlegzi).
Lon Chaney, az egykori Quasimodo, az operaház néhai fantomja már nem érhette meg az 1931-es Draculát, így, a címszerepnek hála, Lugosi Béla lépett helyette Hollywood halhatatlanjainak sorába. A film roppant szikár, szinte végletesen leegyszerűsített feldolgozása a vámpírmítosznak, s e tény (is) ellentmond annak a kritikai állításnak, mely Browningot a „barokk” rendezők közé sorolja. E tévedés támpontjául Browning témaválasztása szolgált. Ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a kamera roppant keveset „bíbelődik” a helyszínek bemutatásával (az első, gyors plánok azonnal meghatározzák a színhelyet, hangsúlyozva annak drámai hatását), továbbá a viszonylag szegényes dekorativitást, úgy azonnal egyértelművé válik, mily távol is állt Browning például Joseph von Sternbergtől. Pedig főművének, a filmtörténet „legelátkozottabb” sorsú alkotásának, az 1932-es Szörnyszülötteknek (Freaks) díszlettervezője – a színpompás musicalekből ismert MGM-nagyság – Cedric Gibbons volt.
Freaks: szörnyszülöttek. A korabeli Amerikában – Barnum cirkuszának jóvoltából – szokás volt a színpadi mutatványokkal egyidőben, ám azoktól gondosan elkülönítve, szerencsétlen torzszülöttek (lárvaember, élő csontváz) mutogatása is. A korai harmincas évek divatjának – Drakula, Frankenstein – eleget téve az MGM (és nagyhatalmú producere, Irving Thalberg) is el akarta készíteni a maga fantasztikus moziját. Mégpedig úgy, hogy a fantasztikum ne valóságidegen álomvilágot, hanem az igazi élet valamely meghökkentő – és kellően hátborzongató – mozzanatát ábrázolja. Ismerve Browning múltját, egyáltalán nem meglepő a témaválasztás. A valósághűséget illetően a Szörnyszülöttek telitalálat: a nyilvános bemutatón többen rosszul lettek. A filmet később durván megvágták, majd – például Nagy-Britanniában egészen a hatvanas évek elejéig – nem engedték vetíteni. Browning „vétkéért” karrierjével fizetett. A Freaks után már csak négyszer forgathatott.
A – Franciaországban játszódó – film elején egy cirkuszi kikiáltó nem mindennapi látványosságra hívja fel az egybegyűltek figyelmét: egy gödör mélyén megpillantjuk az emberarcú, madártestű Tyúk-asszonyt. „Azt mondják, valaha egy herceg öngyilkosságot követett el érte. Ő volt a Lég Királynője.” Áttűnés: máskor, máshol – Cleopátra, a gyönyörű légtornász (Olga Baklanova). A fiatal nő, akárcsak a törpe műlovarnő Frieda, az ugyancsak lilliputi méretű Hans, továbbá Vénus, az állatidomár (Lela Hyams; a szerepet eredetileg Harlow-nak szánták), Herkules, az izompacsirta és a bohóc Phroso Madame Tetrallini vándorcirkuszának tagja. A társulathoz tartoznak a „szörnyek” is. Az első képsorokban a mindennapi lét apró-cseprő eseményeit látjuk: Herkules szakít Vénusszal, Hans ajándékokkal kedveskedik Cleónak. Cleo kettős csábításba kezd: cselekedeteit egyrészt a haszonszerzés vágya (a gazdag Hans), másrészt a szexualitás (Herkules) motiválja, az izompacsirta a fiatal nő szeretője lesz. Phroso Vénusznak udvarol. Frieda rossz szemmel nézi Hans Cléo iránti vonzalmát… Eközben megismerkedünk a társulat többi tagjával, a „szörnyekkel” is: androginok, különös törpék, kar nélküli szépségek… Browning voyeur-kamerája hosszan időzik a végtagok nélküli lárvaemberen (Prince Radian), miközben a szájával cigarettára gyújt.
A rendező szokásos dramaturgiai fogása: a két érdekcsoport (egyrészt Cleo és Herkules, másrészt Phroso, Vénus, Hans), továbbá az elkövetendő bűnök motívumainak (Cleo és Herkules kapzsisága) ábrázolása. A szörnyszülöttek egyelőre nem többek néma statisztáknál… E hétköznapi világot látszatra véletlen események (Frieda elszólja Cleónak, hogy Hansra gazdag örökség vár) drámai feszültséggel töltik meg. Szinte hitchcocki suspense-állapot sűrűsödik, melyet intermezzóként morbid humorú jelenetek szakítanak félbe (a sziámi ikrek szerelmi élete, a szakállas asszony gyereket szül). Az események felgyorsulnak: Hans feleségül veszi Cleót, aki Herkulessel egyetértésben lassan ölő méreggel gyilkolja a törpét. Az esküvői jelenet (cirkuszi specialitások, kard és tűznyelők kavalkádja) csúcspontján Cleo visszautasítja a torzszülöttek felkínálta kelyhet. E gesztussal automatikusan kizárja magát a (szimbolikus) közösségből. Cleo sorsa eldőlt: ha nem vállalja a jelképes együvétartozást, úgy fizikailag hasonuljon a többiekhez... A nászt követően beindul a végzetes mechanizmus: Vénusnak és a törpéknek nincs illúziója Cleót illetően. A végső összecsapás szinte apokaliptikus méreteket ölt: világvégi viharban útnak indulnak a cirkuszi kocsik. Herkules végezni akar Vénusszal, Cleo gyilkos terve napvilágra kerül. A Vénust utolsó pillanatban megmentő Phroso és a gonosz Herkules ádáz tusájának döntőbírái – a díszletből fokozatosan főszereplőkké előlépő – szörnyek: az alsó gépállású kamera az ő nézőpontjukból „rögzíti” az eseményeket. Hátborzongató látvány, ahogy csapatostul, felfegyverkezve, csúszva-mászva közelednek a verekedők felé. Szájában kést tartva, a lárvaembert is viszontlátjuk. Herkulest utoléri végzete… Sajnos a leszámolás képeit a cenzúra kivágta: az óriást megfosztják férfiasságától. Egyidőben a szörnyszülöttek egy másik csoportja Cleót veszi üldözőbe. A film végén a cirkuszi kikiáltó a Tyúk-asszony Cleóra mutat. A békés szörnyecskék démoni igazságszolgáltatókká váltak: a csonkítás logikus következménye annak, hogy Cleo elutasította az esküvői kelyhet, és hogy elárulta Hansot. A szép (ám a társulatban legtorzabb jellemű) trapéztáncosnőből mindegyiküknél borzalmasabb „freak” lesz.
A film hatalmas anyagi csőd, a közönség elfordul tőle. Az elutasítás alighanem azzal magyarázható, hogy a tulajdonképpeni hősök maguk a „szörnyek”, az átlagos mozinéző mégsem azonosíthatja magát egy „lárvaemberrel”. A történet ugyan idegenben játszódik, e világ mégis otthona lehet bárkinek (így a harmincas évek amerikai kispolgárának is). Végtére az angolok is magukra ismertek Swift törpéiben. Browning szakított korábbi filmjeinek individualista szemléletével: a Szörnyszülöttek cinikusan gyilkos parabola. A kollektív tudatalatti sötét és kiszámíthatatlan oldala. Edgar Poe-i világ.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1227 átlag: 5.55 |
 |
|
