KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Carlito útja

Báron György

Brian De Palmának a hatvanas években Godard és a nouvelle vague volt a példaképe, akárcsak Új-Hollywood minden jelentős alkotójának. A többiekkel együtt De Palma is otthagyta a nouvelle vague vezérlő csillagát, majd újabb példaképet talált magának: az újhullámosok mesterét, Alfred Hitchcockot. S ha Godard nem, Sir Alfred eladhatónak bizonyult Hollywoodban. A tékozló fiúk gyűrűjében De Palma hű örökösnek mutatkozott: Hitchcock halála után ő lett a suspense első számú mestere. Igaz, műveiből hiányzott a Mester angolos visszafogottsága, understatmentje, száraz akasztófahumora. Tombolt az erőszak, patakzott a vér a filmvásznon, csak éppen másképp volt, vagyis olyasvalamit birtokolt, ami igazi hiánycikk a hollywoodi stúdióiparban. Az utóbbi időben azonban elfeledni látszik a gazdag és nagyvonalú örökhagyót. Talán a producerek tömték tele a fejét: „Hagyd az öreget, fiam”, mondták. „Megállsz te a saját lábadon is. Kinek kell ma Hitchcock, suspense, osztott képmező, ilyesmi. Lám, Coppola is milyen önálló, s hogy bejött neki.” Gyönge maffiafilm lett a hűtlenségből, az Aki legyőzte Al Caponét, melynek csak néhány jelenetében villan meg a De Palma-stíl, aztán Vietnam-film, A háború áldozatai, jobb volt persze Oliver Stone-nál, de nem ért föl Brian De Palmáig, s most ismét egy maffia-történet, a Carlito útja. Már megint egy film, amelyben nem értjük, a szereplők miért közlik velünk, amit közölnek, miért teszik – közszemlére téve –, amit tesznek, mi közünk hozzájuk, miért kéne lassúdad történetüket – reményeik szerint érdeklődéssel – végignéznünk. Ilyenekkel vannak tele mostanában a mozik, álsorsokkal és áltörténetekkel, nagyszabásúvá fölfújva, színesben, szélesben, szagosban, sztárral a főszerepben. Lassanként megszokjuk őket, s elhisszük, hogy közünk van hozzájuk. Pedig miért izgulnánk akción, üldözésen, lövöldözésen, hallon, ha érdektelen, akivel megtörténik? Kínunkban legfeljebb azon álmélkodhatunk, Sean Penn az ügyvéd szerepében milyen lazán lejátssza az amúgy kitűnő Al Pacinót. Aztán van még a filmben kétszer két perc De Palmától, s a végén, a New York-i Central Station vad üldözési jelenetében egy idézet, szintén tőle, az Aki legyőzte Al Caponét, című filmjéből, amelyben ugyanitt – meghökkentő stílusficammal – a Patyomkint idézte. Nagyvonalúan számolva tíz perc: villanásnyi ecsetvonás a valamikori elegáns mozdulattal.

A film bő kétórás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1080