Új raj

James Wan démonológiája

Taps a sötétben

Varga Zoltán

Család kontra démonok. A Fűrész rendezője ma már a nyílt erőszak látványa nélkül is képes brutális sokkhatásra.

Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy az Ausztráliában felnőtt, maláj-kínai James Wan eddigi munkásságát jelen pillanatban két horrorfilm-történeti jelentőségű alkotás keretezi. Igaz, társrendezőként Wan már 2000-ben is készített filmet (Stygian), s még idén bemutatják egyik opusza folytatását, az eddigi életművet mégis a 2004-es Fűrész és a friss Démonok között által határolt filmcsoporton keresztül érdemes fürkészni. Kilenc éve a Fűrész egyike volt a slasher-származékként is felfogható, az extrém kegyetlenkedéseket piedesztálra emelő úgynevezett torture porn horror-irányzat alapítóinak, s ez a trend nem utolsó sorban a Fűrész megannyi folytatása (róluk bővebben lásd Mezei Sarolta írását, Filmvilág 2011/10.) révén fajult el. Nem véletlen, hogy az ifjú direktort a kétes értékű „splat pack” címkéjével jegyzett (lesajnált?) alkotók között tartották számon, olyan figurák társaságában, mint Rob Zombie vagy Eli Roth. Legkésőbb azonban a Démonok között idejére teljesen egyértelmű, hogy Wan világát nem lehet leszűkíteni a pervertált vérontások iránti érdeklődésre, s ezt különösen jól szemléltetheti a Fűrésztől a Démonok közöttig bejárt út. A Fűrészt követő filmek ugyanis egyre árnyalják és szélesítik a rendező tematikai és stilisztikai palettáját, miközben olyan visszatérő jegyeket is kirajzolnak, amelyek alapján James Want akár a kortárs zsánerfilm egyik szerzői rendezőjeként is aposztrofálhatjuk.

Igen tanulságos lehet a Fűrész és a Démonok között összevetése, ha úgy közelítünk hozzájuk, hogy Wan útja fordított módon játssza újra azokat a változásokat, amelyek a horror ábrázolási tradícióiban, illetve hatáskeltő eszközeiben zajlottak le. Durva leegyszerűsítéssel szólva, a (főáramlatbeli) horrorfilm többnyire sokáig beérte a sejtetéssel, illetve az erőszakos mozzanatok visszafogott tálalásával, később azonban – kivált a ’60-as évektől – a kihagyást, az elleplezést, a sötétben hagyott szörnyeket anakronisztikusnak és nemkívánatosnak minősítette a zsáner, s a nyílt vérontás és a kegyetlenségek, borzalmak közvetlen bemutatására rendezkedett be. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi tendenciák gyümölcse a Fűrész is, jóllehet minden ízlésborzoló eleme ellenére erényektől sem mentes darab. Wan filmje ügyesen egyensúlyozik a véres effektusok és a klausztrofób alapszituáció (a piszkos raktárhelyiségbe zárt két férfi miként próbál megmenekülni, mielőtt lejárna az idejük – vagy szeretteik ideje) kibontakoztatása között, s a fő- és mellékszereplők visszaemlékezései izgalmas kirakósjátékká állnak össze. A Démonok között már egyáltalán nem tart igényt a Fűrész véres ábrázolásmódjára, s inkább az atmoszférateremtésben jeleskedő, a fenyegetettséget minimális eszközökkel maximálisan érzékeltetni képes rendezői tálentumra épít – a végletes kiszolgáltatottság megjelenítése azonban kétségkívül közös: a zárt szobát ezúttal méretes ház váltja fel, a Démonok között szereplőit nem láncok kötik helyhez, hanem a tehetetlenségre kárhoztató másvilági agresszió, s a – látszólag – biztos távolból szemlélődő, de hús-vér rém helyett démoni erők sanyargatják a védteleneket.

A két film között bontakozott ki James Wan rendkívül erős stílusérzéke, amely különösen a sokszor kifejezetten elcsépelt műfaji klisék újrahasznosításában, átlényegítésében hozott eredményeket. S ami még a Fűrészben mellékszálként jelentkezett – az ostromlott család témája –, időközben az alkotó legkövetkezetesebben kifejtett témájává érett. 

Bábjátékok 

Már a Fűrészben egy magától mozogni látszó, hátborzongató bábu helyettesíti és szólaltatja meg Jigsaw-t (a gyilkost), s a horrorműfaj e megbecsült, de kissé divatjamúlt figurájának szentelte Wan a következő filmjét, a Halálos hallgatást (2007). A bábok kísértetiességére építő horrorhagyományok pazarul és nagy mesélőkedvvel kivitelezett variánsaként a film – eltekintve néhány beteges erőszakformától (a bábuvá alakított-csonkított áldozatoktól) – a műfaj romantikusabb világába kalauzol: átok sújtotta kisváros, ódon temető, kihantolt hasbeszélő-bábuk és egy szebb napokat látott, de mára elhagyatott-romos színház kedveskednek az effajta borzongatásért hálás híveknek. Feltűnik immár a Wan képzeletét fokozatosan a másvilági kérdések felé terelő problematika is: a gyermektelen hasbeszélő-asszony kísértete az egyik szereplőt megszállva már a démonfilm magját ülteti el a bábuhorrorban. Wan következő lépése azonban nem a természetfelettit, hanem az ostromlott család kérdését mélyíti el, a mai napig a legdrasztikusabban, mert itt a legdermesztőbbek a következmények s a legtragikusabb a végkifejlet. A hazánkban nem forgalmazott Death Sentence (Halálos ítélet, 2007) a bosszú- és önbíráskodás-thrillerek hagyományaihoz nyúl vissza, nyíltan idézve a klasszikusokat (Bosszúvágy, Taxisofőr) éppúgy, mint a műfaj B-kategóriás akciófilmekbe illő sablonjait és dramaturgiai buktatóit (lásd a félholtként magához térő, de csakhamar megállíthatatlan gyilkológéppé vedlő főhőst). A Death Sentence-ben a Kevin Bacon által megrendítően alakított családapa kénytelen a maga kezébe venni az igazságszolgáltatást, miután nagyobbik fia egy bandatag beavató gyilkosságának áldozataként végzi átvágott torokkal – a saját tetteitől is megrémülő férfi az önbíráskodással azonban nemcsak a saját, de felesége és kisebbik fia halálos ítélet is aláírja, s olyan erőszaklavinát provokál, amely végül mindenkit maga alá temet (pontosabban mindössze egy fiú marad hátra árván). Az indulatok torkon ragadnak, az erőszak mellbevágó, az érzelmi kötelékek megrajzolása – kivált az apa–fiú viszonyok hangsúlyozása – szívszorító. Wan stílusérzéke talán a Death Sentence-ben képes leginkább átnemesíteni a vitatható értékű alapanyagot, hála nagylátószögű fényképezésének, zenehasználatának, színszűrőinek, s különösen a lélegzetelállító intenzitású üldözésjelenetnek, amelyben egy bonyolultan komponált megszakítatlan hosszú beállítás makulátlan formanyelvi bravúrként is megállja a helyét.  

A nálunk ugyancsak nem forgalmazott Insidiousszal (Ólálkodó, 2010) Wan visszatér a természetfeletti birodalmába és kísértetek/démonok ütközőzónájává avatja a békésnek hitt családi fészket – vagyis legfőbb témájához végérvényesen megtalálja a legmegfelelőbb műfaji közeget, a démonhorrort, mint azt a legújabb opusz is bizonyítja. Az Insidiousban azonosítatlan beszédfoszlányok, ártatlannak tűnő neszezések, majd egyre sokkolóbb látomások riogatják a családanyát, s mindezek afelé mutatnak, hogy a megmagyarázhatatlan módon kómába esett kisfiún nem az orvostudomány segíthet, hanem – a parapszichológia és a démonológia. A rejtély kulcsa és a gyerekmentő vállalkozás sikere a vonakodó apafigurához köthető, aki szellemvadászok segítségével mégis nekivág, hogy visszahozza kisfia lelkét a túlvilágról – James Wan le sem tagadhatná, hogy meghatározó filmélménye a Poltergeist – Kopogó szellem, az Insidious akár egyenesen Tobe Hooper kísértet-alapműve újragondolásaként is felfogható, csak itt az apa indul útnak, s látjuk, mit él át (a démonok egy részét mi más is testesíthetné meg Wannél, mint próbababáknak tetsző figurák). Az Insidious bár happy enddel zár a mentőexpedíció célját illetően, nem várt mellékhatása olyan csattanót tartogat, ami a korábbi Wan-filmek nyomába lép: a rendező ugyanis szívesen zárja műveit megdöbbentő csavarokkal (lásd még a Fűrészt és a Halálos hallgatást).

Idén ősszel kerül a mozikba az Insidious második része is, így 2013-ban jóformán túladagolást kaphatunk Wan démonológiájából, az igazi figyelmet azonban a Démonok között érdemli, az Insidious ikerfilmje. Már csak azért is, mert bevételi mutatói (bőven átlépte az álomhatárnak tartott százmillió dollárt is) ritkának mondhatók e műfajban. A Démonok közöttet kétségkívül mégsem valamiféle újdonságérték tünteti ki, hiszen nemcsak a kísértet- és démonfilm számos klasszikusára vezethető vissza egyértelműen (Az ördögűző, A rettegés háza), hanem a kortárs szellemmozi trendjeivel (például a Parajelenségek-szériával) is harmonizál – a bukéját sokkal inkább az erőszakosságtól jobbára tartózkodó ódivatú fogalmazásmód és a Wan-féle stílusérzék szerencsés kombinációja adja. „Megtörtént eset alapján” – hitelesíti a közlés, később dokumentumfotók is láthatók: a 70-es években játszódó események nem csupán elmeszülemények. A démonológus házaspár, Ed és Lorraine Warren (Patrick Wilson és Vera Farmiga alakítják őket) valóban a túlvilági erők kutatásának és fenyegetésük elhárításának szentelték az életüket. A Démonok között a Perron-családot gyötrő árnyak elűzésének története, melynek kibontakoztatásában James Wan megduplázhatja az ostromlott család cselekményszálát – Warrenék kislánya sem marad érintetlen a természetfelettitől –, ezúttal inkább az anya–lánya kapcsolatokra fókuszál, s „Annabelle” mellékfigurájával a bizarr babák katalógusát is gyarapítja. Annabelle mellett mélyen a nézők emlékezetébe vésődhet az is, hogy a bújócskához használt tapsolás milyen hajmeresztővé válhat – ha a Poltergeist a bohócbábukat kompromittálta egy életre, úgy a Démonok között után a tapsoló kezektől ódzkodhatunk.

Démonok között (The Conjuring) – amerikai, 2013. Rendezte: James Wan. Írta: Chad és Carey Hayes. Kép: John R. Leonetti. Zene: Joseph Bishara. Szereplők: Vera Farminga (Lorraine), Patrick Wilson (Ed), Lili Taylor (Carolyn), Ron Livingston (Roger). Gyártó: New Line Cinema / The Safran Company. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 112 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 36-37. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11524

Cikk értékelése:

szavazat: 1781 átlag: 5.48