|
|
|
MoziHoldKovács Marcell
Moon – brit, 2009. Rendezte: Duncan Jones. Írta: Duncan Jones és Nathan Parker. Kép: Gary Shaw. Zene: Clint Mansell. Szereplők: Sam Rockwell (Sam Bell), Kevin Spacey (GERTY hangja), Matt Berry (Overmeyers), Robin Chalk (Sam), Dominique McElligott (Tess Bell). Gyártó: Liberty Films UK / Lunar Industries / Xingu. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 97 perc.
„Planet Earth is blue and there’s nothing I can do.” Duncan Jones bánatos sci-fijéhez ugyan Aronofsky házi muzsikusa, Clint Mansell írt finom instrumentális kísérőzenét, mégis végig a Space Oddityt éneklő Bowie hangja búg az ember fülében. Biztosan közrejátszik ebben a lépten-nyomon felemlegetett rokoni kapcsolat is (Jones David Bowie fia), de mindenképpen zavarba ejtő a tematikus és a hangulati egyezés. Jones bemutatkozó filmje is a mindentől távol érzéséről, a fojtogató egyedüllétről és a végtelen tehetetlenségről szól, és ugyanúgy Kubrick Űrodüsszeiája (valamint a nyomában sarjadó spirituális sci-fi-vonulat) ihlette, mint Bowie csillagközi magányról szóló örökzöldjét negyven évvel korábban.
Csendes, meditatív film a Hold. Egyetlen szereplője Sam, a földi otthonától távol szolgálatot teljesítő munkafelügyelő, aki intelligens robotalkalmazottjával osztozik az egyhangú mindennapokon, mígnem egy balesetből felépülve visszatér holdjárója roncsához, és abban váratlanul sebesült önmagára bukkan. Tudathasadásos monodrámát látunk a technikai haladás veszteséről, a szavatosság lejárta után újra cserélhető klón-dolgozóról. A sorozatgyártott személyiségnek a filmben felvetett problémája nem annyira új és eredeti, mint azt Jones gondolja, és a Holdra semmiképpen sem a műfaj megújítójaként fogunk emlékezni. Sokkal inkább mint emberi léptékű, érzékeny hangvételű sci-fire, tetszetős, régi vágású makett-trükkökkel. A fehér plasztikfalra ragasztott családi fotókra emlékszünk majd, a hajszárításra is programozható háztartási robotra és a Sam Rockwell zombiarcában felcsillanó szemekre, ahogy a feleségétől kapott videóüzenetet figyelik. Hasonló ez a nyomott, tompa hangulat olyan Solaris-leszármazott kortárs brit sci-fikéhez, mint a Halálhajó vagy a Napfény, de a Hold érzelmesebb azoknál, akár szerelmes filmnek is hívhatjuk – elvégre Tarkovszkij filmje is az.
Jones nem bírálja a rendszert, amely manipulált érzelmekkel rendelkező, eldobható klón-rabszolgákkal tartatja fenn magát. Adottságnak tekinti a körülményeket, figyelme másra koncentrál. A Hold a hamis, beprogramozott életével szembesülő klón személyes drámája, tulajdonosairól, fejlesztőiről nem sokat tudunk meg, de perverz cinizmusról árulkodik, hogy a Sam(ek)et ébresztő vekker minden reggel Chesney Hawkes hurráoptimista slágerét harsogja: „I am the one and only…”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2584 átlag: 5.53 |
 |
|
|
|
