KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/augusztus
KORTÁRSUNK, SHAKESPEARE
• Takács Ferenc: A zseni és a stróman Shakespeare a filmvásznon
• Schubert Gusztáv: Rögtön jövök S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve
• Varró Attila: Shakespeare-zsánerek
• Hubai Gergely: Shakespeare-zsánerek
• Szabó Noémi: Shakespeare-zsánerek
• Bocsor Péter: High-tech gyűlölet Coriolanus
MARSBÉLI KRÓNIKÁK
• Orosdy Dániel: „Mesemondó volt” Ray Bradbury
• Várkonyi Benedek: Földönkívüli képmásaink Beszélgetés Lukács Bélával
CHRISTOPHER NOLAN
• Huber Zoltán: Privát Batman Nolan avagy a szerzőiség
PUNKFILMEK
• Ardai Zoltán: Nyitott smink Last Call – Dresden Dolls
• Szőnyei Tamás: Pogo a könyvespolc előtt A film és a magyar punk
MAGYAR PANTHEON
• Kelecsényi László: Becs és dics Az Örkény-mozi
KÖNYV
• Forgách András: Visszaigazulás Kővári Orsolya: Árnyékvilág – Tarr Béla-retrospektív
FILMISKOLA
• Gelencsér Gábor: Az emlék: más Történelmi múlt idők
FRANCIA ÚJ RAJ
• Ruprech Dániel: Fáradhatatlan szerelmeskedők Az új francia film
• Horváth Eszter: Mintapolgárok és lázadók Titanic: Francia zátonyok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Szenvedély, gyengédség, unalom Beigbeder, a regényíró
• Sepsi László: Gyógyír szívfájdalomra Frédéric Beigbeder: A szerelem három évig tart
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Tengermelléki filmhelyzet Gdynia 2012
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Város a részletekben Beszélgetés Finta Sándor építésszel
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Ha nincs dráma, akkor csinálunk Foci EB
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Ámen

Keresztény szomorújáték

Takács Ferenc

Costa-Gavras és Rolf Hochhuth politikai moralitásdrámája Holocaustról és keresztény felelősségről.

 

Időutazásra visz bennünket az Ámen, múltidézésre és emlékezésre késztet. Egyrészt a rendező klasszikus korszakának munkáihoz terel vissza, a Z (1968), A vallomás (1970), az Ostromállapot (1972) idejébe. Ahhoz az agitatív célú és elkötelezett filmcsináláshoz, történelmi atrocitások és politikai botrányok publicisztikai hevületű játékfilmes megformálásához, amely oly természetesen csengett egybe a reménység korának, a hatvanas évek második felének és a hetvenes évek elejének uralkodó tónusával. Párizs és Prága, Cohn-Bendit és Allende, Living Theatre és Herbert Marcuse: akkoriban senki sem furcsálkodott Costa-Gavras filmjein. Éppen ellenkezőleg, ezeket a közéletbe markánsan baloldalról „beavatkozó” agitatív filmes vitairatokat még azok a nézők is jól fogadták, akik politikai célzatuk iránt közömbösek, sőt fanyalgóan ellenségesek voltak. Népszerűségük, sőt tömegsikerük magyarázata Costa-Gavras előadásmódjában rejlett: a rendező igen tudatosan, egyben fölényes technikai érzékkel alkalmazta a drámai hatás, izgalom és feszültség populáris eszközkészletét, a tömegfilm, főként a krimi és a thriller bevált effektjeit. (Első önálló munkája, az 1966-os Tökéletes bűntény, „szabvány” bűnügyi film volt, semmi politikai célzat nincs benne, viszont a krimi-műfaj remekműve.)

Időutazás a film egy másik értelemben is. Az Ámen adaptáció: Rolf Hochhuth A helytartó című drámájából készült. A darab 1963-ban, azaz közel negyven évvel ezelőtt jelent meg, s vihart vagy legalábbis vitát kavart Európa-szerte, így nálunk is az 1966-os magyar fordítás nyomán. Német-svájci szerzője „keresztény szomorújátéknak” nevezte alcímében A helytartót, melyben a katolikus egyházat, közelebbről XII. Pius pápát a náci népirtással való hallgatólagos cinkossággal vádolta: a pápa ugyanis – bár tudott a szörnyűségekről – mindvégig nem volt hajlandó felmondani a náci Németországgal kötött konkordátumot, és Krisztus földi helytartójaként felemelni szavát a zsidók legyilkolása ellen. Hochhuth színműve – mint ahogy Peter Weiss Auschwitz-drámája, az eredetileg 1965-ben, nálunk 1966-ban megjelent A vizsgálat is – része volt annak a számos más ügyet is érintő egyéni és kollektív lelkiismeret-vizsgálatnak, amely a hatvanas évek szabadabb vagy legalábbis őszintébb légkörében elindulhatott, hogy azután az évtized múltával el is akadjon.

Az időutazás végén egy klasszikus Costa-Gavras film vár bennünket: olyan munka, amely akár a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is születhetett volna, s akkor is nagyjából ugyanígy készült volna el. A rendező ismert stiláris és technikai erényei a régi fénnyel csillognak a nagytörténeti szélesvásznon, ahol a háborús Európa távoli helyszíneit, Berlint, Rómát és a „keleti térség” megsemmisítő táborait fűzi össze a cselekmény. A filmnek – szemben Costa-Gavras újabb keletű, technikailag fáradtabb munkáival, például az 1989-es Zenélődobozzal – lázas sodrása van, vizuális motívumainak ritmikus ismétlődése erőteljes drámai hatást kelt, s a közlendő publicisztikus sematizmusát is sikeresen emeli a moralitásjáték magasába a film érdekesen barokkos theatrum mundi-jellege: a jó megkísértésének és a jó elszalasztásának tragikus világszínházát nézzük.

Feszengve nézzük, s közben keserű íz gyűlik a szánkban. Ez a film jó harminc-harmincöt évet késett, azaz nagyon sokat, nem kellene törődni vele. Viszont így, késve is, kínosan aktuális, sokfelé, nálunk pedig különösképp. Azaz törődni kell vele.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2780