Kísérleti moziSzáztíz év szubkultúraA föld alatti birodalomLichter Péter
A kísérleti film szubkultúrája állandóan változik. A határokat lebontó internetnek köszönhetően épp harmadik virágkorát éli. A
kísérleti (vagy avantgárd, netán underground) film hullámzó pályán lavírozott
végig az elmúlt száztíz év során: a kezdet kezdetén dominánssá váló történetmesélő
játékfilm kitagadott mostohatestvéreként a föld alá szorult és láthatatlan
szubkultúrát építve vészelte át a gyakran sivár évtizedeket. Az avantgárd első
fellendülésekor, a húszas években az akkor legprogresszívabb európai művészeti
csoportok dédelgették a filmet: a szürrealizmustól a dadaizmuson és
futurizmuson át az absztrakt művészekig mindenki a mozgóképpel kísérletezett.
Aztán jöttek a diktatúrák és velük a második világháború: a legnagyobb hatású
filmesek (Hans Richter, Oscar Fischinger, Luis Buñuel) mind Amerikába
emigráltak, ahol megteremtették az amerikai avantgárd film alapjait. Az igazi
aranykor ekkor kezdődött: a hatvanas évekre a kísérleti film komoly kulturális
tényezővé vált, az akkor pályakezdő új-hollywoodi rendezők (leginkább Scorsese,
George Lucas és Brian De Palma) legfontosabb inspirációs forrása volt. A
nemzetközi kísérleti film mai képét is nagyban meghatározó időszak a hetvenes
évek végéig tartott: ekkor kezdtek a radikális mozgóképek szép lassan az
egyetemi filmklubokból és füstös art-mozikból a galériákba vonulni: a filmeket
bekebelezte a képzőművészet világa, az Art World. Talán ekkor ütötte fel a
fejét a filmszakmai diskurzusok egyik máig élő, végtelenül elszomorító
félreértése, miszerint a kísérleti, vagy bárminemű radikális, nem-narratív
filmnek a „múzeumban van a helye.” (Az idézőjelet azért használom, mert ezt a
frázist már többször halottam olyan filmkritikusoktól, akik egyébként évtizedek
óta publikáló szakértői a filmtörténetnek. A magyar filmes újságírás, meg
általában a szakmai diskurzusok egyik nagy vesztese a kísérleti film: a
művészeti és filmtudományos oktatásból, a szakmai lapokból is hiányzott
évtizedeken keresztül, ami nem feltétlenül csak a nehéz hozzáférésnek volt
köszönhető: tíz éve könnyebben-nehezebben, de minden marginális műalkotás
elérhető a világhálón.)
A kísérleti filmek radikális formájuk, rövidségük és nem-narratív
dramaturgiájuk miatt értelemszerűen a hamar kiszorultak a domináns piacról,
filmklubokba, alternatív közösségi helyszínekre, kocsmák hátsó termeibe
vonultak. A hetvenes-nyolcvanas évektől az olcsóbb videótechnika megjelenésével
a képzőművészeti intézmények is elkezdtek komolyan foglalkozni a mozgóképpel:
mára a videóművészet kanonizálódott a művészettörténetben, a kortárs alkotók
anyanyelvként használják a kísérleti film hagyományát. Viszont a művészeti
piacon a mozgókép – főleg, ha celluloid szalagra forgatják, mint a legtöbb
kísérleti filmet –, nem tud igazán gyökeret verni, hiszen mint tárgy,
eladhatatlan: kivetítve kezd éni. Egy Pollock-képet bármikor ki lehet akasztani
a nappalink falára, egy Brakhage- vagy Bódy-filmet már kevésbé.
A képzőművészet intézményeibe költözés másik
problematikus része a múzeumi filmbefogadás. Nem minden kiállítótérben
megjelenő mozgókép működik jól, épp úgy, ahogy nem minden videómű (vagy
installáció) alkalmas moziban való vetítésre: képzeljük el, ahogy végig üljük
Douglas Gordon 24 órás Psycho című,
maratoni hosszúságú (valóban huszonnégy órás) videómunkáját.
A kísérleti filmek is filmek,
amik egy pörgős akciófilmhez vagy látványos sci-fihez hasonlóan még mindig a
moziban hatnak a legjobban. (Talán eretnekül hangzik, de az avantgárd film
vizuális attrakciója sokkal inkább a nyári blockbusterek és 3D filmek rokona,
mint mondjuk a konceptuális installációk vagy a Minimal Art plasztikák.) Egy
sétáló, a figyelmét értelemszerűen szétszóró múzeumlátogató nem ugyanúgy
fogyasztja a kísérleti filmeket, ahogy azt egy moziteremben tenné. Valószínűleg
a film közepén csatlakozik be, az is lehet, hogy meg sem várja a végét. A
múzeum nem képes az audiovizuális ingereket koncentráltan a nézőre küldeni. A
képzőművészeti intézményekbe került mozgókép, vagyis a képzőművészek által
kreált film a kiállító térbe helyezése által inkább hat körbejárható
plasztikaként, mint klasszikus filmként. Éppen a film idejének és formájának
koncentrált megtapasztalása vész el a térben, felszívódik a többi kiállított mű
között. (Ezt a koncentráltságot segítette az Antology Film Archives nevű
avantgárd moziban a nézők periférikus látómezejét is eltakaró ellenző, ahogy a
mellékelt képen is látható.) Attól még, hogy egy kísérleti film nem mesél
történetet, nem biztos, hogy nincsen dramaturgiája: a nem-narratív forma nem
zárja ki a linearitásban rejlő drámaiságot. Ebből a szempontból az avantgárd
film a zenével rokon: egy koncertet is csak a teljes odafigyeléssel,
ráhangolódással tudunk igazán élvezni.
A kortárs kísérleti film
intézményeit a mozihoz való makacs ragaszkodás tartja életben, de éppen ez az
oka annak, hogy a szcéna a két szék között a pad alá került: a mozi tereiből a
piac logikája löki ki a kísérleti filmet, az Art World sajátos, önmagába záródó
elitizmusától pedig a fent vázolt okok miatt maguk a filmesek maradnak távol.
A radikális filmnyelv köré
organikusan kialakult szubkultúra gyökerei a második világháború utáni évekhez
nyúlnak vissza. A negyvenes évek végétől tíz éven keresztül a New York-i Cinema 16 jelentette a kísérleti film
legfontosabb bemutató helyét. A legendás intézményt Amos Vogel vezette,
extravagáns programjait művészi érzékkel válogatta össze, különféle bizarr és
lírai rövidfilmeket vetített az egzotikumra kiéhezett nagyvárosi fiataloknak. A
Cinema 16 rendkívül népszerűvé vált:
az ötvenes évek közepén több mint kétezer állandó bérletfizetője volt. Vogel
underground intézménye a hatvanas években megszűnt, ám 2010-ben egy fiatal
fotográfus, Molly Surno újraélesztette ugyanezen a néven: kortárs kísérleti
filmeket vetít élő, kifejezetten a filmhez komponált zenei aláfestéssel, olyan
nagy presztízsű intézmények vetítőtermeiben, mint a Museum of Modern Art vagy a The
Kitchen.
Az amerikai kísérleti film
egyszemélyes intézményépítője Jonas Mekas volt, aki kilencvenhárom évesen ma is
aktív művész. Mekas 1971-ben alapította az egész világon egyedülálló archívumot
és mozit, a New York-i Anthology Film
Archives-t, ami azóta is a kísérleti film alapintézményének számít:
rendszeres vetítéseket, fesztiválokat szerveznek, könyveket és folyóiratokat
adnak ki e marginális témában. Mekas szervezőzsenije rakta le a kísérleti film
nemzetközi közösségének alapjait: az ő példája nyomán alapították meg Londonban
(LUX) Párizsban (Light Cone) és Bécsben (Sixpack
Film) azokat a szervezeteket, amik a kísérleti film népszerűsítésén és
mozikba való eljuttatásán dolgoznak.
Ahogy tulajdonképpen minden
szubkultúrának, úgy a kísérleti filmnek is az Internet hozta el a megváltást:
az avantgárd filmtörténet harmadik felvirágzása a 2000-es években kezdődött és most
is tart. Az addig izolált, inkább regionális filmes csoportok és alkotók egyik
pillanatról a másikra egymásra találtak, még a nyelvi nehézségek sem jelentenek
feltétlenül nagy akadályt. Mindenki számára elérhetővé váltak a YouTube-on a
klasszikusok (például a legnagyobb nevek, mint Stan Brakhage, Bruce Baillie,
Hollis Frampton vagy Michael Snow csaknem teljes életműve megtekinthető). Ami
talán még izgalmasabb: a kortárs, fiatal kísérleti filmesek minimum kétharmada
elérhetővé teszi a filmjeit a Vimeón (ritkábban a YouTube-on) ezért könnyen
nyomon követhető a kortárs művészek életműve. A fesztiválok és filmklubok
válogatói is könnyen megnézhetik a földrajzilag vagy geopolitikailag
marginálisabb területeken élő filmesek munkáit. A diskurzus villámgyorsan beköltözött
a virtuális térbe: az addig nyomtatásban, kis példányszámban megjelenő
kísérleti filmes folyóiratok (Filmculture,
Millenium Film Journal) mellett
megjelentek a netes kiadványok, kísérleti filmes híroldalak, mint az Experimental Cinema (expcinema.com), az INCITE! (incite-online.net) az Underground Film Journal
(undergroundfilmjournal.com) vagy magyar nyelven a kontraCINEMA (kontracinema.com). A virtualitás eluralkodásával
megnőtt a jelentősége a moziban vetítésnek – hiszen a netes filmnézés kicsit a
múzeumi bámészkodásra hasonlít – ám ahhoz, hogy ismerjék a munkánkat, nem kell
feltétlenül fizikailag jelen lennünk az adott szubkultúra központjában, mint
mondjuk a múlt század elején Párizsban, vagy a hatvanas-hetvenes években New
Yorkban. A kísérleti filmnek nagyon jót tett a világháló által teremtett
decentralizáltság: a filmes közösség folyamatosan kapcsolatban lehet egymással.
A legnagyobb fesztiválok, mint a View from the Avant-Garde (New York) , az Ann
Arbor Film Festival, az Antimatter (Victoria, Kanada), a portlandi EFF, a
floridai FLEX vagy a San Franciscó-i Crossroads még mindig Észak-Amerikában
vannak, ám az elmúlt években nagyon fontossá váltak olyan fesztiválok is, amik
a nemzetközi művészeti világ térképén marginálisabb helyen találhatók, mint a
zágrábi 25 FPS, a belgrádi Alternative Film and Video Festival, a zürichi
VideoEX és a szöuli EXIS.
A kísérleti filmes
szubkultúra mára vált igazi közösséggé: a filmekről való párbeszéd lehetősége
nyitva áll mindenki számára, a Facebook is segíti a szcéna egyben tartását. A
technika és a filmek könnyű hozzáférése miatt az alkotások száma is
megsokszorozódott – sokak szerint a hígulás veszélyével együtt – de a
projektorok olcsósága miatt az alternatív vetítőhelyek száma is megnőtt, a
legtöbb világvárosban több olyan underground mozi üzemel, ami csak a marginális
filmekre specializálódott. Végső soron a cél még mindig ugyanaz, mint száz éve:
moziban nézni a filmeket.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 68 átlag: 5.75 |
 |
|
