TársasutazásBaleset AuschwitzbanSzékely Gabriella
Kellemes kirándulás. Ikarusz autóbuszokon, rokonszenves kísérőkkel, ebéd a behavazott Magas-Tátrában, a patinás Hotel Prága terített asztalánál. Utazhatunk hát kényelmesen is Auschwitzba, a Coopturist mindenről gondoskodik.
A dokumentarista Gazdag Gyulának, úgy látszik, könnyű dolga van. Nem kell megszállottan kutatnia a valóság megannyi bonyodalmát, az élet maga kínálja saját abszurditásait. Elegendő, ha a rendező csak kinyitja az újságot, bekapcsolja a rádiót, elolvassa a hirdetéseket, és operatőrjének társaságában nyomába szegődik például egy beatzenekar válogatásának, egy amatőr futóbajnok új „világcsúcskísérletének” vagy egy negyven évvel ezelőtti „magánköztársaságra” emlékező bankett eseményeinek, és utána stílusteremtő dokumentumokat produkál. Gazdag Gyula a kínálkozó alkalmak kapcsán lefilmezi hőseit. Mulatságos dolgokat rendez. A válogatás vagy a Hosszú futásodra mindig számíthatunk nyomán a tévéképernyőn és a Balázs Béla Stúdió vetítővásznán sorakozó dokumentumfilmek alkotói is úgy gondolhatták, a siker egyszerű. A vizslató kamera objektívje bárkiből kabarészereplőt formálhat, még rosszul beszélő funkcionáriusnak sem kell lennie hozzá.
Pedig Gazdag nem viccelődik a moziban. A filmjeiből áradó természetes irónia sosem hőseit gúnyolja, hanem azt az élethelyzetet rajzolja, melyben akarva-akaratlanul is résztvevők a szereplők. Hogy ez a valóság abszurdnak vagy groteszknek tetszik a vásznon – a dolgok természetét felismerő és felmutató alkotói képességét bizonyítja.
A Társasutazásban feltárulkozó dolgok természete meglehetősen különös. Kiváló alkalom a dokumentarista képesség bizonyítására.
Négy autóbusznyi középkorú vagy inkább idős ember fizetett be a Coopturist morbidnak tetsző ajánlatára: utazás az egykori haláltáborba. A rendező és az operatőr, Ragályi Elemér kamerája is furcsán-zavartan forgolódik a buszpályaudvar zsongásában, a részvételi jegyeket lobogtató utasok és idegenvezetők között. Egy SZOT-üdülés előre kiszámíthatatlan izgalmaira készülődnek így a ritkán kimozdulok, a kispárna és a csomagolt hazai hiányzik a kezükből, persze lehet, hogy a bőröndökbe rejtették, hátha soványka lesz a koszt, kényelmetlen az ágy, meg aztán sosem lehet tudni, mi minden történik, ha az ember kiteszi a lábát otthonról. A Gazdag-filmek ismerős színei csillannak meg a vásznon, és aztán elindulnak az autóbuszok. Elhagyjuk Rétságot meg Parassapusztát, Auschwitzig most rövid, alig egy nap az út. A film mégis hosszú utazást kínál nézőinek, zaklatott tájakon, negyven éven át koptatott emlékeken, a múltba, és onnan vissza a jelen hétköznapjaiba.
Az emlékezők, gondolatban ki tudja hányadszor, a valóságban többségükben legalább egyszer már jártak errefelé, persze nem a Coopturist, hanem a történelem szervezésében. Az izgatott SZOT-beutaltak mesélni kezdenek. Nem a kamerának, egymásnak elevenítik fel az eseményeket, az Auschwitzra felkészítő hatvani gettót, a marhavagonokat, a barakkokat, a lekopaszítást, Mengelét, az elgázosított fürdőket, a füstölő krematórium-kéményeket. Az egymás szavába vágó emlékezők nem dramatizálják az eseményeket. Majdhogynem szenvtelenül sorolják a történteket, össze-összevitatkoznak, vajon jobbra, vagy balra állították a gázkamrába, illetve a munkára indulókat. Egy régebbi társasutazás közös élményeit idézik, osztják meg egymással, fehér abrosz mellett.
A rendező az asztal végéről figyeli az eseményeket, körbepásztázza az arcokat, nem is mindig a beszélőt mutatja, ismerkedik útitársaival. Filmjének néma hőse egy hajlotthátú, magányos öregúr, aki szótlanul cipeli magával saját személyes történelmét, az iskolások tananyagát. Ám ahogyan közeledünk az emlékek színteréhez, ez a társasági csevelytől „csak” témájában különböző társalgási hangnem szép lassan megváltozik. Az iszonyat leveti magáról a mesélhető élmények kedélyét, ott áll előttük hatalmas kapujával, barakkjaival, krematóriumával. Testvérek, anyák, rokonok, vőlegények, barátok tűntek el benne, emberi méltóságok aláztattak meg. Egy életre szólóan beleitta magát az idegrendszerekbe, makacsul befészkelte magát az agyakba, és mérgezi a lelkeket. Negyven év után is fogva tartja nemcsak egykori rabjait, a túlélőket, az új nemzedékek tudatát is. Kárpótlást és bűntudatot követel. Hasztalan jóvátételeket. Emlékezést és felejtést. Megzavarja a gondolatokat és a tetteket. Szégyent ébreszt gyász helyett, és megkülönböztet. Nem lehet vele élni, és nem lehet tőle szabadulni.
Az álmatlan éjszakákon forgolódók elmondhatatlan, ám mégis elmesélendő emlékei céljukhoz érkeztek. Az utazók elnémulnak, keresik az ismerős köveket, szeretteik nevét a falra vésett áldozatok listáján. Felnőtt férfiak sírva fakadnak, mások tétován, bénultan téblábolnak. És egyszercsak mintha egy gondosan előre kitalált, pontosan megírt történet dramaturgiai csúcspontjához érkeznénk: egy idősebb asszony elesik, jajveszékel, nem tud felállni. Jönnek a mentők, elszállítják egy ismeretlen nyelvű ország ismeretlen autóján, egy ismeretlen kórházba, egyedül, betegen, kiszolgáltatottan.
A múlt nem ereszt. Görög sorsdrámákból másolt olcsó hatásvadászat, mondhatnánk, ha egy játékfilm kockáin látnánk a néni rémült arcát a hordágyon, búcsúzkodó tekintetét a mentőautó ablakából. A Társasutazás dokumentumai azonban különös fényben világítják meg ezt az auschwitzi balesetet, amely tükörként vetíti vissza, újra felidézi a hosszú utazás eseményeit, a részvételi jegyeket lobogtató SZOT-beutaltak izgatottságát, a közös élményeket megosztok emlékezéseit, az auschwitzi kapunál megdermedt arcokat.
Gazdag Gyula dokumentumfilmje nemcsak a múltba utaztatja nézőit. Keserűen fogalmazó hősei a jelenben élnek. Az egyik csak árnyékban engedi fényképezni az arcát, mert „tartózkodik attól, hogy lássák, kicsoda”, hiszen egyszer egy kórteremben el kellett viselnie, amint valaki így dicsőítette Hitlert: „Egyetlen bűne az, hogy nem fejezte be a művét.” Egy iskoláslányról szülei panaszolják: elbújik a film elől, nem szeretné, hogy kiderüljön a származása, mert akkor esetleg kiveti magából régi társasága. A harmadik máig is a felelősöket keresi. A negyediket negyven év óta szégyenteljes önvád kínozza: hogyan mehetett annak idején lehajtott fejjel, engedelmesen a vágóhídra. Az ötödik a világtól kéri számon, miért tűrte el a történteket, miért nem bombázták a deportáltakat szállító vonatok útvonalát.
A múltból a jelenbe és onnan visszacikázó vádak és önvádak, félelmek és szégyenérzetek éles kanyarjai mellett a rendező egy másik utat is bejár filmjében, és bennünket is élményeinek részesévé avat. A megismerés és megértés szép és tanulságos ívét futja be a Társasutazás.
Gazdag Gyula a dokumentumfilmezés munkafolyamatát tárja nézői elé úgy, hogy közben egy megformált műalkotás élvezői lehetünk. Filmjének dramaturgiáját a valóság egymást követő eseményei határozzák meg. Kezdeti elfogultságait vagy elfogulatlanságát a körülötte, szeme előtt zajló történések módosítják. Az autóbusz-pályaudvaron gyülekezők groteszk képe újabb és más színekkel telítődik, az alaptónus fokozatosan elhomályosul. Ragályi Elemér operatőri lehetőségei ezúttal persze kevésbé látványosak, nem világíthat sejtelmes szobabelsőket, nem stilizálhatja át maga körül a világot, hiszen éppen e világ megismerésére és láttatására törekszik, ám teljesítménye sok-sok fényképészeti bravúrnál bravúrosabb. Kívülálló dokumentátorként kell szemlélnie a rendezővel együtt a feltárulkozó emberi belsőket, láthatóvá tennie a láthatatlan folyamatokat, „rendezői utasítások” nélkül felfedeznie a szereplők arcán a dráma megnyilvánulásait. És különös módon, képei mégis pontosak, megkomponáltak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1321 átlag: 5.54 |
 |
|
