KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/szeptember
CASABLANCA
• Vincze Teréz: Utak Casablancába Casablanca: Humphrey Bogart
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Krónika
CASABLANCA
• Takács Ferenc: „You must remember this” Hetvenéves a Casablanca
• Varró Attila: Utak Casablancába Casablanca: Howard Koch
• Hubai Gergely: Utak Casablancába Casablanca: Max Steiner
• Hahner Péter: Rick háborúba megy A Casablanca és a politika
MAGYAR MŰHELY
• Orosz Anna Ida: Folyamatos jelenidő Varga Csaba (1945-2012)
• Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral
• Bilsiczky Balázs: Elvarázsolt lelkek Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Sepsi László: Kötött pálya Batman-legendárium
• Pápai Zsolt: Denevér a fényben A sötét lovag – Felemelkedés
AKCIÓHŐSÖK
• Varró Attila: Halálos iramban Az akciófilm útjai
• Géczi Zoltán: Született harcosok A thai és indonéz akciófilm felemelkedése
DÉLKELET-ÁZSIA
• Szalay Dorottya: Minden mehet? Fülöp-szigeteki újhullám
• Nánay Bence: A felszín alatt Hotel Mekong
DÉLSZLÁV FILM
• Forgács Iván: A prágaiak visszatérnek Belgrádba Délszláv filmek 2000-2012
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Családi szennyes A gyanú árnyékában
• Kovács Gellért: Jönnek a részletekkel Híradósok
KÖNYV
• Gervai András: Ó, testvér, merre visz az utad? Kimberly Potts: George Clooney. Az utolsó filmcsillag
• Gelencsér Gábor: Pénz és politika Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Nádas tavon Tüskevár
• Schubert Gusztáv: A remake bosszúja Az emlékmás
MOZI
• Margitházi Beja: Lazhar tanár úr
• Forgács Nóra Kinga: Havanna, szeretlek
• Kolozsi László: Párizs – Manhattan
• Varró Attila: Rómának szeretettel
• Zalán Márk: Titokzatos társulat
• Sepsi László: Babycall
• Roboz Gábor: Míg a világvége el nem választ
• Huber Zoltán: Édesnégyes
• Bayer Antal: Marsupilami nyomában
• Szabó Noémi: Amit még mindig tudni akarsz a szexről
• Horváth Eszter: Valaki más élete
• Baski Sándor: A Bourne-hagyaték
DVD
• Pápai Zsolt: A Pál utcai fiúk
• Tosoki Gyula: Tökéletlenek
• Sepsi László: Hírnök
• Géczi Zoltán: Pszichoszingli

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Puszta formalitás

Ázó tájon

Ardai Zoltán

Az új Tornatore-film nem Cinema Paradiso. Másvilág.

Első, egyben legviharzóbb kasszasikerét Giuseppe Tornatore a Cinema Paradisóval, ezzel a személyes emlékeket csillogtató, mégis sémaparádé-szerű filmmel aratta. (Kasszasiker és közönségsiker átfedő, de nem egybevágó fogalmak; bár Itáliában tömegek járultak Tornatore bemutatkozásához, de sokan inkább csak úgy, mint köpködnivaló gyalázatossághoz.) Vallomásos műformálás és másodlagos szemlélet még sohasem fonódott össze ilyen gondtalan, arrogáns és kéjes páros táncban, legalábbis ami (a filmező) Európát illeti. Az Oscar is méltán adatott tehát. Az alkotó valahai gyermek-alakját, a kisvárosi kölyköt, aki már oly korán a Mozi szerelmese lett, a Cinema Paradisóban egy pancslikőr-ízléssel kiválasztott, tudatos bájolgású csemeteszépség eleveníti meg. A minipozőr körül szavatoltan mélyolasz nép kavarog, és csak vibrál, vibrál a tömérdek ódon mozgókép vásznakon, falakon, testeken. Azokat a prototíp jellegű képzeteket, amelyeket sokakban már e film puszta címe is rögtön kiválthat, maga az elkészített mű dús színekkel, hiánytalanul visszaszórja a nézőkre, majd büszkén befejeződik.

E diadalmas szemtelenség óta Tornatore már finomított művészi habitusán, miközben azért utánérzésekkel átpreparált szívbéli hanghordozását mindmáig megtartotta. Tegyük hozzá, egyetlen filmje sem nélkülöz legalább valamicske tőkesúlyt; már a Cinema Paradisóba is beledúcolt egy erős, mert elemi módon érzelmes jelenetet (az ilyenek esetében szinte mindegy, hogy izolálhatunk-e giccses felhangokat, vagy sem). Legutóbbi megint saját szerzőségű munkájával, a Puszta formalitással más hangulati zóna felé fordult – hozzávetőlegesen Dino Buzzati világa, a feneketlenül melankolikus Tatárpuszta és a Képes poéma felé –, sokat leadva eddigi dolce modorából, de most is szívvel-lélekkel és rendületlenül másodlagosan. A borúsabb terepen előremozogva is újra generálni tudott néhány megragadó motívumot, de megint csak kevés állt elő ezekből, az ízetlen összetevők közéjük és fölébük puffadoznak. Pedig Tornatore nem kicsinyes kezű rendező; verítékes görcsök nélkül vállalja megannyiszor bombasztikus képsorok kockázatát is; e gyakorlatából elvileg sokkal több különleges levegőjű pillanat születhetett volna. Úgy hát várjunk.

Mérhetetlen éjszaka, hatalmas kertek, utak, hatalmas eső. Az esőben valamiféle hatóság foglyul ejti Onoffot, a nagytestű, zseniális írót (Depardieu). Hamarosan egy aktaszagú, hegyes orrú kis felügyelő elé kerül (Polanski), aki rajong regényeiért, de őt magát gyilkosnak tartja (végül be is bizonyosodik, hogy Onoff az éjjel csakugyan megölt valakit, nem is akárkit). Az amnéziás Onoff mosdási lehetőséget kap. Potrohos sziluettje a zuhany alatt óriás-ganajtúróként kapálódzik, illeg-billeg a szennyes fényben, kijjebb a hegyes orrú várakozik. Nagyon jó. Dosztojevszkiji ihletésű dialógusokra kezdünk számítani. Ez az egyfelől rútan baljós, másfelől rózsás esztétikai ígéretet hordozó jelenet azonban máris az abszolút csúcspontot jelenti. A mű ezután elhanyatlik, és csak a már epilógi külső felvételektől, a vizesszürke, lámpafények révén esteszerű hajnal képeitől illetődhetünk meg ismét. Most ránk lehelődik: nem a földi létben zajlanak itt az események, hanem a túlvilági portán. Ez ugyan már előbb is kikövetkeztethető volt, de akkor inkább a forgatókönyv látszott lelepleződni, mint valami más. Jelentékeny nyitány és jelentékeny kóda – a kettő közt szenvelgő, mondvacsinált játék folyik, a megváltás lehetetlenségét jelző patkányfutkosással, szobaárvízzel (A kastély egykori {ügyes, de minek”-moziadaptációját idézve), fogolyveréssel, magánfotó-gyűjtemény asztalra borításával (a tornatorei szív!), leszállított árú flashback-technikával, miegyebekkel. De: itt az első Tornatore-rendezés, amely érzékelhető módon igen jó film is lehetett volna. Türelem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=772


előző 1 következőúj komment

Frusciante#1 dátum: 2006-10-19 17:50Válasz
a kritika szerzőjét idézve, csak annyit fűznék az íráshoz, hogy itt az első Ardai-írás,amely érzékelhető módon igen jó írás is lehetett volna.
az igazi kritikus példáját olvashatjuk,aki jön és megmondja a tutit

miért került kiadásra,kérdem én?
köszi
üdv