KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/október
HATÁRSÁV
• Baski Sándor: „Hamarosan a könyvesboltokban” Irodalmi trailerek
FILMKÁNON
• Varga Balázs: Csak egy lista A 10 legjobb film
• Schubert Gusztáv: Mozimatek Mire jó a filmlista?
ANTONIONI
• Báron György: Michelangelo tekintete Antonioni töredékek
• Kelecsényi László: Magyar kapcsolat [JANUÁRTÓL] Antonioni Pesten
GENGSZTER-KÓD
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
• Varró Attila: Vad bandák [JANUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe – 1. rész
NABOKOV
• Kulcsár Géza: A Nabokov-négyszög H. és H. – bűn és kétségbeesés
• Ardai Zoltán: Utazás a nimfával Lolita-adaptációk
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: 738 perc Déry Tibor életéből Egy film-nagyregény lapjai
• Bán Zsófia: A jó banalitása Amerikai monográfia Forgács Péterről
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Pest nagytotálban Beszélgetés Nagy Bálinttal
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Forró szék Enyedi Ildikó – Gigor Attila: Terápia-sorozat
• Kovács Kata: Lelki Columbo Beszélgetés Gigor Attilával
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Betyár, becsület Don Winslow: Barbár állatok
• Sepsi László: Zöld MacGuffin Oliver Stone: Vadállatok
KRITIKA
• Kovács Kata: Sosem fogok a hajamon lógni Deák Krisztina: Aglaja
• Kovács Marcell: Szemtanú nélkül Peter Strickland: Berberian Sound Studio
MOZI
• Pápai Zsolt: Temetésem szervezem
• Baski Sándor: Szesztolvajok
• Roboz Gábor: Pardon
• Forgács Nóra Kinga: Toszkán szépség
• Kovács Kata: Hétszer lenn, nyolcszor fenn
• Csiger Ádám: Gázos
• Huber Zoltán: Kertvárosi kommandó
• Varga Zoltán: Lorax
• Barkóczi Janka: A második feleség
• Sepsi László: Démoni doboz
• Varró Attila: Üss vagy fuss
DVD
• Pápai Zsolt: Barátom, Harvey
• Sepsi László: Ház az erdő mélyén
• Varga Zoltán: Top Secret!
• Tosoki Gyula: Vad évad
• Géczi Zoltán: Lockout – A titok nyitja
• Bata Norbert: Maraton életre-halálra
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Visszafordíthatatlan

Párizsi neolit

Ardai Zoltán

Gaspar Noé botrányfilmjében a visszafordíthatatlan idő a legnagyobb skandalum: mindent lerombol.

 

Maga a történet – Gaspar Noé filmes gyakorlatában nem először – elemien egyszerű. Nem mintha alig hordozna mozzanatokat, hanem mert egyvonalú, egyetlen lélegzettel felvázolható: valakinek egy eleinte szép menetű napon minden összeállni látszik, de még a holnap előtt élete és a hozzá legközelebb állóké véres káoszba vész. A kezdet (a puszta történeté, nem a filmé): magának a Párizsi Szerelmespárnak idilli eszmélése a helyi lírakincs szellemében, amelyben a test veszélyes módon két fejjel ébred és négy lábbal nyúlik el. Kívül a lakáson már a szerelem bomlékonysága is felrémlik. A középszakaszt jelentő esemény: a Katasztrófa. Két, egymástól idegen vonal metszéspontja ez, de a másik vonalat csupán e pontban és tájékán, szakasznyira látni meg. Az történik, hogy a Lányt hosszú idő óta az első olyan negyedórában, amikor nincs a közelében ismerős, ronccsá teszi az Aluljáró-beli Idegen. Ha azt mondjuk, „megerőszakolja”, vagy hogy „megöli”, vagy mindkettőt, keveset mondtunk. A történtek nyomán a Lányt szerető két férfinak a város a Kétségbeesés színterévé lényegül, majd egészen a Bosszú Őrületéé lesz (már az Idegent is efféle vágy hajtotta, ha nem is személyre szólóan). Újabb borzalmak következnek a Rectum nevű éjjeli bulihelyen, vagyis immár a Segglyuk lokálban. A végső állomás a Csend: lebbenetlen, tompán izzó cella-láng, sötétség és por.

Alig néhány tagból álló, kortalan história, magában véve kissé kong. Mindent áthárít az egyes jelenetekhez rendelhető egyéni víziókra és/vagy elgondolásokra, illetve az átfogó komponálásra. Ha egy történet darabjait összekeverik, a részekből rejtett energiák szabadulván fel, különös tartalmakra láttató mese-képlet születhet, de Noé nem így járt el. A tucatnyi huzamra metélt történésfolyam szakaszait visszafelől – különben az eredeti sorrend pontos betartásával – adagolja. Mindegyik huzam cselekménye előrehalad az időben, ám a rákövetkező mindig korábbi történéseket mutat a megelőzőnél. Eszmei mivoltában ez a formaelv is régóta adott, csak éppen sohasem számított egyenértékűnek az idősíkokkal való kártyázás lehetőségével; eddig nem találkozott kellő súlyú indítékkal. A kész látványosság nem árulja el, hogy Noé a sztorit, annak egyik-másik jelenetét vagy az átfogó szerkezet ideáját dédelgette-e előbb; hogy melyikük hívta elő a másikat. Az igazi kérdés azonban nem is ez, hanem hogy miből adódik a Visszafordíthatatlan löketszerűen erős, de durvaságában is elegáns-emelkedett összhatása, mintha egy barbár dísztárgyat, netán fegyverművet szemlélnénk. Magába szédít a kiáltó ellentmondás a film menete és címe között. Szemünk láttára sorjázik visszafelé mindaz, ami különben visszafordíthatatlan (bár színészekkel játszatott fikció az egész). Noé előző művének főhőse (Egy mindenki ellen) csak élénk képzeletében mészárol. A most elővezetett rémtetteket viszont utólag sem élhetjük át másnak, mint zajlásuk közben. Ennek éppen az átfogó forma művisége adja a garanciáját: a visszafordíthatatlanság élményét maga a konceptuális visszaforgatás nyomtatja belénk. Nem következik már semmi a katasztrófa után, csak olyasmi, ami korábban volt. Ha a szakaszok norma szerint sorjáznának, a mű egyfajta komor életlátás együgyűen nagyzoló manifesztumaként hatna. A képeket követő zárófelirat – „Az idő mindent lerombol” – nevetséges kommentárként jelenne meg olyan gyilkosságokhoz, amelyeknek csak szende velejárója időbeliségük. A tényleges elbeszélés azonban a Segglyuk bár örvénye felől a felső fényig jut. A szent család ábrándjáig, ahol más a forgás, zöldfüves mennybolton gyereknépség ugrál vízsugarakon át, és a pöfögő locsológép vizének minden színt egybeolvasztó szürke villódzása megmutatja egymásban az alfát és az ómegát. Mindez ugyan mit sem érne a fekete-piros és narancsvörös jelenetek forró belseje nélkül. Ott benn dokumentarista formaelv érvényesül (még ha a Lány mintha a hatvanas évek Godard-jától keveredett volna is ide), a látószögek dinamikai expresszionizmusával ötvözve. Nincs vágás; a kép olykor negyedórán át kerül-fordul. Az „egy jelenet – egy felvétel” forgatási sokkja ijesztően tanulságos reál-koreográfiákat gerjeszt.

Noé két primitív holmit csiszolt ki klasszikus gonddal, egy borús mesét meg egy bizonyos felülszerkesztési módot (ehhez betűeffektus-tartozékokat is faragva, zenei elemeket is illesztve hozzá). Tárgyához azzal jutott, hogy egybeütötte őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2155