KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Marlene, stílus nélkül

Ardai Zoltán

 

Minden idők egyik legnagyobb filmdívája megelégelte életrajzíróinak impertinens ténykedését és hetvenegynéhány éves korában sajátkezűleg írta meg emlékezéseit. Ennek lassan már tíz éve, de a tavaly nálunk is megjelent könyvnek nem árthat ennyi idő: Marlene Dietrich élő halhatatlan, s ha ma nem is számít érdekesebb jelenségnek, mint egy évtizede, nem vált titoktalanabbá sem. Már csak az is izgató kérdés, miért és hogyan lelkesedett érte a harmincas-negyvenes években a legkülönbözőbb férfiak sokasága. A II. világháború idején és azóta született nemzedékeknek ugyanis nemcsak hogy a fiatal Marlene színészi nagysága nem evidencia, de női bűvereje – pontosabban: kivételes női bűvereje – sem nyilvánvaló, hiába koncentrálnak az áhítatos tévékonferansszal bevezetett Bizsura vagy más, Dietrich-fémjelezte filmkincsekre. A nőideál vagy a filmi játékstílus változásait félrevezető volna itt hangsúlyosan emlegetni. Asta Nielsen vagy Greta Garbo nagy szerepeikben – újabbkeletű komikumuk mellett is – szuggesztívebbek Dietrichnél, mivel inkább benne voltak – ők maguk – a szuggerált bálványképben. Dietrichnek a senkihez sem tartozó, vonzóan félvilági (olykor a démoni) tónusú nő alakját kellett filmre teremtenie – ebből még nem következik, hogy alakításait ma többnyire kimódolt attrakcióknak kell látnunk. Az persze, hogy Marlene Dietrichben „mégiscsak volt valami”, bizonyos, és nem a rendkívüli siker puszta ténye alapján. Ha mitikus német–amerikai színésznőként nem is, mitikus dalénekesnőként újabb generációk számára is meggyőző maradt: utóbbi minőségében mindig nagyszerűen össze tudta hangolni egyéniségét a Szereppel. Hatvan éves kora után is megőrizte nőiességét, nem „idős asszonyt” vagy holmi vén vampot mutatott a pódiumon, hanem valami mást, aminek valamiért még nincs neve. A nemzedéktársak közül a maga módján Katherine Hepburn is ilyenfajta öreg hölgy, de a mai nézőnek ő fiatalkori, mesterkélt szerepeiben is elemien sugározza, hogy mindig nő marad, szemben az áthatóan művi film-Marlenével. (A kései film-Marlene – például A vád tanúja-beli – már többet sejtet.) Rejlik talán valami a valódi Marlenében, ami annak idején túlságosan idegen volt a rászabott filmálarctól? A hangja megfelelt, az arca, alakja is, nyilván amúgy sem madonna-létre született. Élete legendásan önelvű, még kockáztatta is, amikor harctéri énekesnőnek csapott fel a szövetségesek oldalán, azóta kissé elgörbülnek rajta a népbarát úrinőknek kijáró élcek.

A Tiétek az életem szappansíkosságú memoár-cím. Mintha előre figyelmeztetne: aki azt reméli, hogy a csapongó szöveget fürkészve egyszercsak  majd ráérez Marlene bensőbb eredetiségére, annak csalódnia kell. Így is van: ha ennek a könyvnek a hangját közvetlennek tartanánk, azt kéne állítanunk, ami képtelenség, nevezetesen, hogy a szerző ízig-vérig kreatúra. Ha Dietrichnek csekélyebb az íráskultúrája, s nem bújhatna úgy mögéje, mint egy sűrű csipkefüggöny mögé, legalább azt megtudhatnánk, sajátmaga elől is bújik-e annyira, mint előlünk. Kedveli a kurtító-referatív caesari mondatformálást, de cicerói (vagy inkább XVIII–XIX. századi) prózazengzeteket csempész mondataiba; az eredmény: a goethei stílusképlet dermedten iskolás reprodukciója. Sokat „vall magáról”, de e vallomásokat tömény modorosságuk miatt lehetetlen komolyan venni (ha nem találnánk őket bombasztikusaknak, szinte folyton kiáltoznunk kéne a csodálattól, míg végül vak extázisban szorongatnánk a könyvet). Sokat bölcselkedik, nem teszi azonban felfoghatóvá, hogy bölcselmeit miképpen éli át. (De hagyjuk, hogyan szeretett és hogyan utált: hogy nemcsak ál-észrevételekre képes, még erre is csupán Jean Gabin portréja utal.) Tud a memoárírás néhány szküllájáról-kharübdiszéről, de mechanikusan teremti meg önportréja egyensúlyát. Gyakran magyarázza, hogy csak „egy nulla”, „tyúkocska” ő a „zsenikhez” képest (mindegyik alkotó ismerőse zseni), más helyeken annál gondtalanabbul fejti ki a maga emberi nagyságának alapvonalait, viszont nincs egyetlen mondata sem, amelyben igazán (vagyis egyszerre) érezhetnénk mondott esendőségét és nagyságát. (Pedig errefelé lehet a titok nyitja: Dietrich a kelleténél „tyúkabb” volt szerepeihez, ugyanakkor nem illett ezekhez az ő másfajta méltósága sem.) A rájátszottan társasági-felületes csevegések, a tárgyilagos, a mesélő és a fentebb stílű szövegrészek (így a kínosan üres, rajongó művészjellemzések), valamint a lucidus szándékú, olykor ugyan nyárspolgári színezetű társadalomkritikai betoldások együttesen és külön-külön egyaránt világnélküliek. Olyan gyanút ébresztenek a dietrichi életerő természete iránt, amely melankolizálja az olvasót. Hessegessük el ezt a benyomást, végtére is Dietrich nem láttató író, és talán alkatánál fogva rossz vallomástevő. Nyugodjunk bele: nem vált íróvá. Örök Művésznő marad, távoli tünemény.

 

Marlene Dietrich: Tiétek az életem. Zeneműkiadó, 1975. Sarlós Zsuzsa fordítása

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/04 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5866