KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/március
TERRORMOZI
• Géczi Zoltán: Az amazon háborúi Kathryn Bigelow
• Baski Sándor: Az elnök sorozata Homeland – A belső ellenség
FRIEDKIN
• Csiger Ádám: Portyán Hollywoodban William Friedkin
• Orosdy Dániel: Az elveszett cirkálás Kultmozi: Portyán
GÖRÖG ÚJ HULLÁM
• Pálos Máté: Idomított kutyák A görög újfilm
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: Chytilová „százszorszép” filmjei – 2. rész A harmadik jelentés
G-MAN FILMEK
• Pápai Zsolt: Szolgáló és védő gengszterek Klasszikus G-Man-filmek
• Varró Attila: Kész mozi Paul Lieberman: Gengszterosztag
• Sepsi László: Felnőni a feladathoz Gengszterosztag
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Önismereti tréningek Tévéhősök identitásválságban – 2. rész
KÖNYV
• Kelecsényi László: Godard – mindörökké JLG – Jean-Luc Godard dicsérete…
MOZIPEST
• Kolozsi László: Nekünk legyen mondva Nekem Budapest
HATÁRSÁV
• Nagy V. Gergő: Jeremy Deller – Mike Figgis: Az orgreave-i csata Gyógyhatás
KRITIKA
• Margitházi Beja: Az Ördög háta mögött Dombokon túl
• Horváth Eszter: A lét kerekén Horváth Eszter
• Margitházi Beja: Közel, Európában Agnieszka Holland: Olthatatlan; A város alatt
• Varró Attila: De, leányálom Spring Breakers – Csajok szabadon
• Huber Zoltán: Szép remények Tollbamondás
MOZI
• Baski Sándor: Az ígéret földje
• Forgács Nóra Kinga: Megtalált emlékek
• Tüske Zsuzsanna: Megtört város
• Árva Márton: Felhők felett
• Kovács Kata: Lenyűgöző teremtmények
• Huber Zoltán: Boszorkányvadászok
• Csiger Ádám: Erőnek erejével
• Vincze Teréz: A házban
• Roboz Gábor: Parker
• Géczi Zoltán: Született gengszterek
• Sepsi László: Die Hard – Drágább, mint az életed
• Vajda Judit: Személyiségtolvaj
• Varró Attila: Croodék
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
DVD
• Sepsi László: Batman: A sötét lovag visszatér 1–2.
• Pápai Zsolt: A robot és Frank
• Benke Attila: Hétköznapi emberek
• Géczi Zoltán: Az utolsó csavar
TERRORMOZI
• Barotányi Zoltán: Sötét helyek Amerika háborúban a terror ellen

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Sylvain Chomet: Az illuzionista

Animáció, nem imitáció

Margitházi Beja

A Belleville randevú rendezője Tati fiókban maradt forgatókönyvéből rendezett animációval tiszteleg fanyar humorú mestere előtt.

Meleg színeivel, édesbús zenéjével, költői 2D-képeivel és ötvenes évek végi miliőjével nemcsak a 2010-es Anilogue mezőnyéből tűnt ki Sylvain Chomet három évig készülő, megaköltségvetésű animációja, de a kiemelt nemzetközi sajtófigyelemmel kísért opusz végül európai filmdíjra jelölését is beváltotta. Az alkalmazott technikájában és témájában is old school, múltidéző darab egy lejárt korszak és benne egy kiszolgált bűvész hattyúdala, utolsó nagy, elmesélésre érdemes „mutatványának”, az egyetlen rajongóként hozzácsapódó, vidéki bakfis cselédlány, Alice felnevelésének története. A lemondásról, naivitásról, hiúságról és félreértésekről is szóló mese nem mellőzi a keserűséget és iróniát sem, Chomet mégis elsősorban a líraiságát erősíti fel, és a mutatványos figurája mellett érezhetően az atmoszféra megteremtésében látja a kihívást.

De nosztalgikus hangoltság járja át már az eredeti könyvet is, hiszen az 1956-ban, a Nagybácsim és a Playtime előkészítése közben papírra vetett forgatókönyv nem véletlenül maradt fiókban. Több jel is arra mutat, hogy Tati szokatlanul személyes vonatkozású történetét korán elhagyott, törvénytelen lánya emléke ihlette, akivel ráadásul közös forgatást tervezett. Az alapvetően kivitelezhetetlen projekt talán éppen így, öt évtized múltán, adaptációként és animációként érhette a legszerencsésebb véget: Chomet, aki a forgatókönyvben eleve egy karikírozott apafigurát és komikusi önarcképet kapott kézhez, csak kevés részleten változtat (például az eredeti prágai helyszínt Edinburgh-ra); szerzősége nem az alapanyag át-, hanem megformálásában, a figurák, a gesztusok, a helyszínek, a miliő kitalálásában és animálásában áll.

És a Belleville randevú rendezője, akitől sosem állt távol a Tati-féle fanyar, profán humor, érthető élvezettel veti bele magát ennek az univerzumnak a benépesítésébe. Főszereplőjét, a lejárt garanciájú, újítani és változni már képtelen, talpig úriember illuzionistát Tati polgári nevén (Tatischeff) szerepelteti, gondosan eltávolítja Hulot úrtól, de gesztusaiban továbbra is szellemesen megidézi; kopottan is elegáns figuráját pedig egy vadócra animált fehér nyúl előadópartnerrel kontrasztosítja. Minden szereplő, legyen szimpatikus vagy antipatikus, többé-kevésbé elrajzolt, karikaturisztikus. Chomet gondos és gyöngéd könyörtelenséggel húzza bele a kontúrokba, tervezi bele a testtartásokba, viseletekbe, szögletes mozdulatokba a valódi természetet; legyen szó pipogya rocksztárról, koros sanzonénekesnőről, orosz hasbeszélőről vagy kiöregedett bohócról, általában mindenki kívül hordja a jellemét. A végeredményen hiába is kérnénk számon a Tati-filmek világát: ez az animáció színhasználatában élénkebb, játékosabb, meseibb, a vizuális gegek gyakoriságában és minőségében viszont visszafogottabb, a hangpoénok helyét pedig gyakran az atmoszférikus, franciás harmonikazene veszi át. Mintha Chomet szándékosan (és szerencsére) nem akarná Tatit imitálni, csupán – hangsúlyozottan az animáció eszközeivel – tisztelettudóan megidézni a néma komikus szellemét.

A bűvész pedig, miközben kitartóan ismételgetett, anakronisztikus trükkjeivel makacsul megmarad egy darab itt felejtett múltnak, mégsem válik nevetségessé; unalmánál csak fáradtsága nagyobb. Szinte semmin sem lepődik meg és nem omlik össze, némán teszi a dolgát, Alice előtt is elhallgatva nevetséges pénzszerzési erőfeszítéseit. Chomet végeredményben épp ezt a némaságot adaptálja és animálja: szavak helyett apró megfigyelések, finom gesztusok, ismétlődések és variációk kapnak főszerepet, ahogy az animáció teljes vizuális vértezetében tündökléséhez az szükséges.

Az illuzionista legelbűvölőbb vonása talán mégis az, ahogyan a gegparádéról lemondva, lassú, komótos ritmusban, filmként is főszereplője régimódiságát és eleganciáját reprodukálja. Igaz, közben időtlenné lényegül, mert Tati tétovasága mellett Chaplin szentimentalizmusát és Buster Keaton szomorúságát is megidézi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 37-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10497