KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Harcosok klubja

Pápai Zsolt

 

Aligha készült mozi az elmúlt években, amely annyira megosztotta volna a kritikusokat és közönségét, mint a Harcosok klubja. Egyesek a mennybe emelik, mások kiátkozzák, akadnak, akik az évtized (és a századvég) filmjének, a ’90-es évek Gépnarancsának nevezik, akadnak, akik nem látnak benne egyebet, mint az öncélú brutalitás, az önmagáért való agresszió prófétálását.

A film alapjául szolgáló eredeti mű hat évvel ezelőtt jelent meg. Szerzője, Chuck Palahniuk részben a katalógusregény műfajától megihletve, elmekórtan-jelentések alaposságával, hol szikrázó dialógusokban, hol nagyívű belső monológokban, olykor szarkazmusig vitt érdes humorral énekelte meg a századvégi Amerikát. Könyvének filmre vitelét David Fincher rendező személyes ügynek tekintette. A befejezés kivételével precízen követi a regény cselekményét, s arra is kísérletet tesz, hogy a könyv gondolatritmussal tördelt, előre- és visszautalásokkal teli, elliptikus szerkezetét átmentse a film nyelvére. S mindezt sikerrel teszi. Már a főcím, azzal, hogy percekig tartó utazásra hív egy emberi agy belsejébe, felkészíti a nézőt, mire számíthat. Mert a film java részében nagy idő- és térbeli ugrások között rendre elbitangol a gondolat, hogy aztán kacskaringós vargabetűk után térjen vissza – a startpontra. A mozi mintha egy kusza, zaklatott, már-már irányíthatatlannak tetsző asszociációfolyam sokkoló képekben megfogalmazott (ki)vetítése lenne. Mintha mindaz, amit látunk, egyetlen ember fejében történne.

S hogy mi zajlik ebben a (beteg) koponyában? „Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás” – hangzik el egy helyütt a szentencia. Egy olyan kultúrában, amely a mindenáron győzni akarás tébolyában szenved, abból a dimenziók nélküli közegből, amelyben a jólét, az ezzel párban járó végtelen unalom és frusztráció elkényelmesíti, „feminizálja” a lelket, a test fetisizálásával kereshetjük a kitörési pontot, véli hősünk. A test test elleni küzdelem, a totális, szabályok nélküli full contact a „férfiasság” szakítópróbája lehet. A megoldás tehát, stílben maradva, pofonegyszerű, az önmegvalósítás útja: felélni tartalékainkat. Titkos harci klubok, önpusztítókörök szervezésével, ahol mindent lehet, ahol péppé zúzható a hús, porrá törhető a csont és darabokra szedhető az arc, ahol kizárólag a részvétel a fontos, hogy ki győz, mellékkörülmény. (Megérkeztünk, a kritikusok és a nézők egy részének aggályai a film e jeleneteivel kapcsolatosak. Tiltakoznom kell: nem arról van szó, hogy Fincher belenyomja a néző orrát a rettenetbe, majd magára hagyja közönségét, iszonyodjon kedvére. A harci jelenetek – elismerem – valóban gyomrot forgató és ideget borzoló hipernaturalizmusa, a vegytiszta agresszió szélsőségesen steril ábrázolása éles kontrasztban áll a film egyébként végletesen felstilizált, abszurdba hajló előadásmódjával, s ez a megoldás, amolyan ellensúlyként, az erőszakjeleneteket is más fénytörésbe helyezi.)

A Harcosok klubja, miként volt a közelmúltban például a Mátrix is, újabb jelentős állomása annak a folyamatnak, mely a filmnek fényképészeti médiumból digitális-elektronikus médiummá történő átalakulása irányába mutat. Ahhoz, hogy a főszereplő agyában lejátszódó történéseket minél láttatóbban jelenítsék meg, Fincher és csapata a Harcosok klubja több szekvenciáját is számítógéppel alkotta meg, olyan világot teremtve, amellyel korábban nemigen találkozhattunk a moziban. A „kamera” rakétaként száguldva betonfalakon fúrja át magát, zárt ajtókon örvénylik keresztül, olyan területekre libben, ahova eddig nem juthatott el. Rövid, alig néhány másodperces képsorok, melyek úgy születtek, hogy előbb fotósorozatokat készítettek az egyes helyszínekről, majd a felvételeket digitális úton, számítógép segítségével kötötték össze egymással, a jelenetekben lévő köztes helyek kitöltését, a fényképek mozgó-képekké alakítását a komputerre bízva. Ezek a jelenetek klasszikus módon nem leírhatóak. Új szótárra van szükség, fahrt, svenk, krán és a többi, a filmnyelv hagyományos terminusainak jó részét lassan elfelejthetjük. A századvég filmje egyben a következő század mozija is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2813