KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Senkiföldje

Kovács András Bálint

Igazi kifinomult film Alain Tanneré. Egy bizonyos szóhasználatban a polgári dekadencia tipikus termékének is nevezhetnénk, de mondjuk inkább úgy, hogy az újhullámos dekadencia nyilatkozik meg benne. Nem stílusában, hanem szentimentalizmusában, és így épp a szikárság hiányzik belőle, ami elődeit megvédte az érzelgős elomlástól. Szereplőit ugyanaz a világgal szembeni érzelmi lázadás fűti, mint Michel Poiccard-t és társait, ugyanolyan üresnek érzik a körülöttük lévő polgári világot, mint ők, csak éppen lázadó tetteik nem olyan vadak, erőtől duzzadók, hanem reménytelenséggel teliek, polgárian megfontoltak. Ők ugyanis egyszerű csempészek a francia–svájci határ mellett. Igazi profik – persze nem gengszterfilmbe illően –, és miközben embert, pénzt, kábítószert szállítanak át a gyönyörű alpesi tájakon, arról ábrándoznak, hogy megkeresett pénzükön elutaznak Párizsba, Kanadába, szóval máshová. Közben persze kiderül, hogy mindenki másutt szeretne lenni, mint ahol van, például az általuk átcsempészett arabok éppen Svájcban, és hirtelen az egész világ túl kicsi lesz. A film szereplői közül a tehenészfiú az egyetlen, aki nem akar elmenni, de ragaszkodása teheneihez ugyanabból a népi keserűségből fakad, amelynek urbánus változata otthontalanságra kényszeríti társait.

Tanner képeiben mindvégig hangsúlyozza a gyönyörű svájci tájat, mintegy érzékeltetve hősei kínlódásának irracionalizmusát, de végül ez az ellenpont ócska szentimentalizmusba fullad, midőn a film második felében már csak a kiinduló helyzet érzelmi fokozását találjuk, s végül a főhősök – újhullámos dramaturgiának megfelelő, de unalmasan érzelgős – pusztulását. Ám e hősöknek már az álmaival sem tudunk azonosulni, nemhogy az életükkel. Kár tehát elsiratni ezeket a szép, unalmas és kisstílű embereket. Michel Poiccard-ral az utolsó nagyszerű, romantikus balek pusztult el a filmművészetből. Nála jelentéktelenebb figuráknál érdemesebb a táj szépségében gyönyörködni, mint szánni való ártalmatlanságuk fölött keseregni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4868