KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

A nemzeti érzületről

Fáy Miklós

India zenéje csapda. Európaizált változatával nem érdemes foglalkozni.

 

Kis nép vagy nagy nép – egyre megy. Vagy mondjuk inkább így: nem a lélekszámtól függ, hogy mit kezd velük (velünk) a nemzetközi filmipar. A kis nép örüljön, ha észreveszik, ha legalább egzotikumnak beveszik a buliba. Mert hiába vet szét bennünket a nemzeti büszkeség, hogy Sebestyén Márta énekel Az angol beteg főcíme alatt, ha kiderül, hogy azért választották a Szerelem, szerelem kezdetű dalt, mert a rendező, a zeneszerző és minden bizonnyal az átlagos néző számára is olyan, mintha arabul volna. Micsoda szimbólum, mondják, az angol betegről kiderül, hogy magyar, és a fájdalmas sivatagi gajdolásról is az derül ki, hogy magyar.

Na jó, mit akarunk a magunk tízmilliójával. De ott van a sokszázmilliós India, a Káma Szútra címet viselő idegenforgalmi fogantatású filmalkotásban. India a színes ruhák, turbánok, pödrött bajszok, kékesfekete hajú, szőrös férfiak, elomló húsú nők országa.

Kő, selyem, víz, csillogás, festett elefántok és Michael Danna filmzenéje.

Michael Danna menjen a fenébe! Ha ismeretterjesztésnek szánta munkáját, hogy bebizonyítsa, India önálló, izgalmas világ, saját zenekultúrával, amelynek könnyített változatát a Nyugat is meghallgathatná, akkor elkésett huszonöt évet. Akkoriban zajlott a Koncert Bangladesért, akkoriban készült el egy ideig oly népszerű Kelet-Nyugat találkozója lemez, jó szándékú horizontszélesítésnek szánt igazi szörnyszülött produkció, Yehudi Menuhin és Ravi Shankar játszott rajta együtt. Ábrándos lelkűeknek való muzsika, akik időnként összetévesztik a bambulást a meditációval. India zenéje csapda. A könnyített változattal nem érdemes foglalkozni, az eredeti zene befogadása viszont egy európai számára szinte reménytelen feladat.

Egyszerűen szólva: nem rendes dolog, ami a Káma Szútra alatt hallható. India zenéje nem hangulatfestő elem – sőt, éppen nem az. Pontosan azzal nem foglalkozik, amivel a nyugati zene, ha nem is elsősorban, de mégis nagyon szívesen: soha nem ábrázol, nem utal ismert zajokra, egy éjszakai ragában nincs csönd, elmélyültség, lágyság – vagy legalábbis mindez nem hangerővel, hangszínekkel fejeződik ki. Egy raga elkezdődik az alaap-pal, mondjuk így: a bevezetéssel, ahol a szólista vagy az énekes kíséret nélkül meghatározza magát a ragát, bemutatja a hangokat, amelyből a téma áll. Már maga az alaap nehezen érthető a nyugati zenén nevelkedettnek, hiszen eltarthat akár negyed óráig is. Egészen másfajta zenei gondolkodásmóddal állunk szemben, szabályokkal, amelyek a nyugati fül számára érthetetlenek, mint például a hangnemváltás tilalma egy ragán belül, az emelkedő és ereszkedő hangsorok bonyodalmas kombinációs lehetőségeivel, eleven hagyományokkal, gurukkal és tanítványokkal, csoportos improvizációkkal, amelyek az indiai zenét lejegyezhetetlenné teszik.

Azt gondolom, már ahhoz is tisztes erőfeszítésre van szükség, hogy a hallgató rájöjjön: ebből a zenéből soha egy kukkot nem fog érteni. A Káma Szútrában azonban jönnek az indiai hangszerekkel, pöntyögnek rajtuk kicsit, hogy aláfessék a szerelmi jelenetet vagy a tisztálkodást a szent folyóban, az egészhez hozzácsapnak mandolint és basszusgitárt, összekeverik az ismert és ismeretlen hangszereket és hangzásokat, a lényeg pedig egyre távolabbra kerül. Becsapnak, átvernek, megtévesztenek. Most, hogy újra elővettem klasszikus indiai lemezeimet, az egyikben találtam egy idézetet. „Nincs szükség arra, hogy keveredjen India és a nyugati világ zenéje, hiszen Indiának gyönyörű saját klasszikus zenei hagyományai vannak, ez a kevert zene pedig egyszerűen nem ér semmit.” Zubin Mehta mondta, az indiai karmester.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1497