Terrormozi

Homeland – A belső ellenség

Az elnök sorozata

Baski Sándor

George W. Bush elnökségével párhuzamosan futott a szintúgy nyolc évadot megért 24, amely a korszak talán leghűbb popkulturális leképeződése volt. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen Jack Bauer a legdrasztikusabb eszközök bevetésétől sem riadt vissza, hogy megvédje hazáját az elvetemült terroristáktól. Mint utólag kiderült, maga Bush is a széria rajongói közé tartozott, ami aligha meglepő, tekintve, hogy a 24 konklúziója tökéletesen rímelt a terror ellen globális háborút indító kormányzat ki nem mondott, de következetesen képviselt alapelvére – a cél szentesíti az eszközt.

Az immár második ciklusát töltő Barack Obama is megtalálta a saját sorozatát. Az ő abszolút kedvence a Homeland, amelyet – az anekdota szerint – meg is vásárolt DVD-n, majd a színészekkel dedikáltatta a lemezt. A férfi főszerepet alakító Damian Lewis az alábbi ajánlás kíséretében szignózta a kiadványt: „Egyik muszlimtól a másiknak”, utalva ezzel arra, hogy míg a színész a fikció világában egy muszlim hitre áttért hazaárulót játszik, addig Obamát a kevésbé iskolázott amerikaiak jelentős része máig egy magát kereszténynek hazudó muszlimnak tartja. Ez a pikáns áthallás egyben rá is világít arra, miért aratott a Homeland – A belső ellenség eddigi két évada osztatlan nézői és kritikai sikert.

A sorozat alapötlete elviekben nem túl korszerű. A hidegháborús paranoiával együtt a kémthrillerek alvó ügynökei is kimentek a divatból. Ami A mandzsúriai jelöltben még ijesztően reális szcenáriónak tűnt, az ma a legkevésbé sem hiteles – arab ügyért harcoló fehérbőrű terroristák csak a politikai korrektségre kínosan ügyelő produkciókban léteznek. Az Obama személyét – és az amerikai muszlimokat – övező bizalmatlanság azonban azt tanúsítja, hogy ha nincsenek is belső ellenségek, igény azért lenne rájuk.

A Homeland alapszituációja mégsem az újraéledni látszó kollektív paranoia kielégítése miatt működik igazán, hanem mert az alkotók komolyan vették a ponyvaregények lapjaira kívánkozó ötletet, és papírmasé figurák helyett többdimenziós karaktereket teremtettek. Az iraki fogságból 8 év után hazatérő Nicholas Brody őrmester nem a 24 kérlelhetetlen terroristáinak rokona, hanem egy traumatizált hús-vér alak, aki legalább annyira össze van zavarodva, mint az őt halottnak hívő családja. Ellenlábasa, a rá kezdettől gyanakvó CIA-ügynök sem éppen egy Jack Bauer: míg a 24 főhősét soha nem kínozták morális dilemmák, és mindig pontosan tudta, ki az ellensége, addig Carrie Mathison (Claire Danes) folyamatosan vívódik, olyannyira, hogy végül szó szerint beleőrül a nyomozásba.

A sorozat realizmusa persze viszonylagos. Az izraeli Hatufim, amelyről mintázták, sokkal inkább eleget tesz ennek a követelménynek. Az eredeti változatban nem egy, hanem két fogságba esett katona tér vissza a családjához 17 évnyi távollét után. Az amerikai helyzettel ellentétben Izraelben a hasonló esetek meglehetősen gyakoriak – nagyjából 1500 egykori hadifogoly él az országban – a sorozat pedig a jelenség súlyához mérten foglalkozik mind a hazatérők visszailleszkedési nehézségeivel, mind a családtagok gyökerestől felforgatott életével; a hétköznapi drámák mellett a thriller szál gyakorlatilag háttérbe szorul. Bár a Homeland is érinti ezeket a problémákat, a legalább tíz karaktert mozgató Hatufimmal szemben inkább Brody és Carrie figurájára fókuszál, a drámai feszültséget így elsősorban kettejük állandóan változó kapcsolata biztosítja.

A sorozat írói nehezen tagadhatnák le, hogy korábban a 24 stábjában dolgoztak – a dramaturgiai fordulatok helyenként Jack Bauer kalandjait idézik –, egyelőre azonban sikerült megtalálniuk a thriller és a pszichológiai dráma közti megfelelő egyensúlyt. Míg a 24 formátumából fakadóan minden epizódban prezentálniuk kellett több bombasztikus csavart, ami hosszútávon komolytalanná tette a sorozatot, addig a Homeland jóval ráérősebb tempója mellett a szereplők elmélyítésére is jut idő, ennélfogva a cselekmény fordulatai sem tűnnek annyira abszurdnak. Jótékony hatással van a széria hitelességére az is, hogy az alkotók láthatólag nem időhúzásra építenek, nem akarják hosszú évadokon át önmagukat ismételni. Inkább a nézői elvárásokkal játszanak: előbb felmutatják, majd – rendszerint a következő epizódban – félredobják a kínálkozó kliséket, így szinte lehetetlen kiszámítani, milyen irányba görgetik tovább a történetet.

A lényeget lecsupaszítva persze a Homeland is arról a kérdésről szól, amiről a 24: hogyan és milyen áldozatok árán tudja megvédeni magát Amerika a terrortól? A két sorozat között „mindössze” annyi a különbség, amennyi a Bush-korszak és az Obama-éra közt: míg előbbi fekete-fehérben láttatta a világot és egyszerű válaszokat kínált, addigi utóbbi ugyanazokat a célokat jóval kifinomultabb eszközökkel próbálja elérni.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 15-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11368

Cikk értékelése:

szavazat: 913 átlag: 5.51