Ulrich Seidl

Beszélgetés Ulrich Seidllel

Köztük a kötél

Ruprech Dániel

Seidl a kortárs osztrák film legkeményebb társadalomkritikusa. Kíméletlenül őszinte trilógiája végre a magyar mozikban is látható.

Filmjeiben feltűnő, hogy bár negatív képet fest az emberről, empátiával ábrázolja őket. Mit gondol a saját hőseiről?

Ezek a figurák olyanok, mint maga vagy én. Saját magamat is látom legtöbbjükben, különben egyáltalán nem tudnék róluk mesélni. A filmjeim felelőssé teszik a nézőket. Egy olyan film, mint a Paradicsom: Szerelem megérinti a nőket. A férfiakat is, de őket máshogy. Ha elutasítják, akkor tudom, azzal van összefüggésben, hogy nem akarják elfogadni, hogy ezeknek a folyamatoknak mindannyiunkhoz köze van. Mindannyiunkban rejtőzik rasszizmus. Én nem értékelem az embereket, mert azt gondolom, hogy mindenki sokoldalú.De tény, hogy az ember elég gyakran magának teremti meg a poklot, vagy előkészíti más emberek számára, és nem tanulunk a történelmünkből.

Elég ezeket a dolgokat bemutatni, vagy megoldásokat is kellene rá találni?

Én nem találok. A művészetnek általában véve nem feladata megoldásokat találni.Mesél valamit az emberekről, viszonyokról, olyan dolgokról, amik mindannyiunk számára fontosak. Létezésünkmindig szerelemről, méltóságról, szexualitásról, születésről, halálrólszól. Nincsenek válaszok vagy megoldások. A művészet egy másfajta nézőpontját tudja ábrázolni egy meghatározott valóságnak. Ez a feladatom. Mindig olyan viszonyokról, állapotokról akartam valamit megmutatni, amiket változtatásra szorulónak találtam, szembefordulni a hamis tekintélyelvűséggel vagy az olyanfajta bánásmóddal, melyben az egyén elveszti a méltóságát. Filmet csinálni hatalmas kiváltság, mert rengeteg emberhez, rengeteg miliőbe eljutok és ezáltalmegismerek valamit, és ez nekemfontos, másrészről azonban nagyon megterhelő, mert lelkileg részt veszek abban, amit látok, hogy például hogyan kell embereknek átélniük a telet Ukrajnában.

Hogyan viselkedik az ember utána, miután visszatért Ausztriába?

A feladatom filmet forgatni arról, állapotokat bemutatni, emberekről mesélni. Fiatalként azt gondoltam, hogy egyfajta Sturm und Dranggal meg lehet változtatni a világot a filmeken keresztül. Természetesen nem lehet. De hozzá lehet járulni. Sok nézőm hálás, mert valamit felismertek, és akkor már sokat elértem.

Mennyi szerepe van egy-egy karakter kialakulásában a színésznek?

A szerepeket nem közösen, de közös úton járvafejlesztjük. Nagyon hosszan készülök elő, mielőtt bárkit is szerződtetek. Ha például a Paradicsom: Szerelem Sugar Mama szerepét vesszük, elég kevés színésznő jöhet szóba Ausztriában, mert a feltételek közt szerepel a kor, a túlsúly, valamint, hogy tudjon improvizálni - és erre képesek a legkevesebben - , hogy elfogadja, hogy a testével meg kell jelennie a kamera előtt, intim jelenetekben kell játszaniafekete férfiakkal. Hosszú időn keresztül kettő-három lehetséges színésznőt követtem, ami azt jelenti, hogy rendszeresen találkozom a színésszel, beszélgetünk, együtt kávézunk, együtt ebédelünk, azért, hogy megismerjük egymást. Az ismerkedés során a szerep változik, vagy bővül. Megpróbálom mindig belevinni a szerepbe azt is, amit a színész magával hoz. Margarete Tiesel esetében például a humort. A színészek egyáltalán nem kapnak forgatókönyvet, megpróbálok kronologikusan forgatni így könnyebb észben tartani, mit csináltunt tegnap, milyenek az eredmények. Ennek alapján látható, hogy jó úton járunk-e vagy sem.

Tartanak próbákat a forgatás előtt?

Tulajdonképpen nem. A szereplőválogatásnál vannak olyan dolgok, amiket kipróbálok, de nem olyan jeleneteket, amelyek a filmben benne lesznek majd. Azt nézem, hogy milyen az illető a kamera előtt, másokkal konfliktushelyzetben, beszélgetésben. Ha egy jelenetben több karakter szerepel, a színészek egymástól külön, eltérő instrukciókat kapnak. Nem feltétlenül tudják, mit fog a másik csinálni, épp azért, hogy nyitva hagyjuk a lehetőségeket. Ezt a végtelenségig lehet csinálni, de jól működik. Könnyen bele lehet avatkozni. Amikor nők beszélgetnek, tudom, melyek azok a témák, amelyekhez hozzá tudnak szólni, és hagyom őket különböző témákról beszélni, a vágóasztalnál pedig majd kiderül, hogy melyikre van szükségem.

Többször említette már, hogy színészei tisztában vannak vele, miben vesznek részt. De hogyan működik ez a dokumentumfilmek esetében? A Házi kedvencek vagy a Jézus, tudod hogy van ez esetében rendkívül intim helyzeteket filmez.

Olyan emberekkel dolgozom együtt, akik együtt akarnak velem dolgozni, és akikről azt gondolom, hogy szándékaimnak megfelelnek. Van egy meghatározott elképzelésem arról, hogy mit szeretnék összességében, és mit bizonyos emberekről elmesélni. Soha nem várok el senkitől a kamera előtt olyat, amiről azt gondolnám, idegen neki, látom, hogy szívesen megteszi-e vagy sem.Pontosan a Házi kedvencek esetében, amikor valaki szextelefonál, vagy amikor a kutyájukkal az ágyba mennek, akkor tudom, hogy ők ezt egyébként is megteszik.De rendezőként természetesen keresztül kell vinnem az akaratomat. Szükség van a bizalomra, de olyanokkal dolgozom, akiket megértek. Nem tölteném olyan emberekkel az időmet, akiket nem szeretek.

A képei gyakran szinte festőiek, melyek szemben állnak a dokumentarista felvételekkel.

Ez ugyan ellentmondás, de kipróbáltam, és működik. A filmek egyszerre közvetlenek, realisztikusak, másrészről mégis nagyon mesterségesek. Mondhatnám, hogy kiveszem ezeket a képeket a valóságból, és megpróbálom ezt a valóságot leképezni. A strandkép Kenyában például, amelyen a napágyakkal szemben a feketék állnak, megfelel az ottani realitásnak. Ott vannak ezek az álldogáló kenyaiak a portékáikkal, velük szemben a turisták fekszenek fekvőágyakon, és ott van köztük a kötél. De természetesen nem úgy elrendezve, mint ahogy a filmben látjuk. Engem ez a lényegre fókuszáló redukálás érdekel.

Elképzelhető, hogy lesz olyan témája, amelyhez ez a forma már nem passzol?

Miért kellene másik formát választanom? Az ember úgyis minden filmnél megpróbálja a helyes formát megtalálni, valami újat kipróbálni. Újra és újra kétségbe vonok sok mindent, és megpróbálok valami mást, de aztán nem feltétlenül működik. Sokszor nem tudom, hogy mit szeretnék csinálni, csak azt, hogy mit nem. A Paradicsom-trilógia már a különböző helyszínek miatt is más és más lett, egy-egy történetet mesélnek el, ezt sem csináltam korábban, a korábbi filmek inkább epizódokból álltak.

Van művészi oka annak, hogy két operatőrrel dolgozott együtt? Hogy került a stábba EdLachman?

Művészi oka nem volt. Ed Lachmant körülbelül tíz évvel ezelőtt ismertem meg. Érdeklődött a műveim iránt, itt volt Bécsben, és megismerkedtünk. Az Import/Export előkészületein dolgoztam és véletlenül megint találkoztam vele Amszterdamban. Hirtelen arra gondoltam, hogy megkérdem, nem akarja-e a filmet fényképezni, ő pedig rögtön igent mondott. Az teljesen világos volt, hogy az operatőrömnek, Wolfgang Thalernek kell a kamerát kezelnie (Lachman a fényekért felelős – R.D.). Most már négy filmet csináltam kettőjükkel, ami tulajdonképpen luxus. Ed Lachman nálam nem keres annyit, amennyit egyébként Hollywoodban, annyit kap, amennyit az operatőrök Ausztriában. De a közös munka nem ezen alapul, időközben jó barátok lettünk.

Az Import/Export és a Trilógia esetében is óriási anyaggal dolgozott. Ekkora mennyiség esetében felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e egyszerűbb digitális technikával forgatni.

Tévé számára forgattam már digitálisan, annak megfelel ez a formátum. De nincs meg a megfelelő minősége, érzékenysége. A digitális film simább, nem pulzál annyira. A vágóprogramoknak is megvan a hátrányuk. A rendkívül sok lehetőség végül is korlátozza a szabadságot. Én még vágtam analóg technikával, a manuális munkafolyamatoknak körülbelül olyan a sebessége, mint az együttgondolkodásé és együttérzésé. Hogy az anyagot kézzel újra visszaforgassuk, újra megvágjuk, eltart egy darabig. És erre egyszerűen szükségünk van. A számítógépnél nyomogatjuk a gombokat, minden rögtön történik, és fel sem tudjuk dolgozni.

Hogyan kezd el az ember 80-90 órányi anyagot vágni?

Van egy vágóm, akivel már húsz éve együtt dolgozom, és az anyagot részben át kell adnom neki. A probléma, ha az ember már nem látja a fától az erdőt. Ami nem sikerült, ki kell dobálni. Aztán megpróbálunk kisebb egységeket létrehozni. Ebből az anyagból készül majd el a film, nem pedig abból, amit korábban elképzeltem magamnak. Az ember a vágószobában újraírja a forgatókönyvet. Az anyag megítélése pedig egy tanulási folyamat.Amikor először láttam a Szerelem születésnapi parti jelenetét, arra gondoltam, hogy nem lesz benne a filmben, mert nem igazán sikerült. Sokkal később derült ki, hogy mennyire fontos helye van, és hogy mégis csak jó lett. A legszűkebb munkatársaim ítélték meg teljesen rosszul az anyagot, senki nem hitte, hogy ebből három film lehet. Tehát kis egységekben dolgozunk, és megpróbáljuk ezeket egyfajta sorrendbe állítani. A legtöbb jelenetnek nagy a mozgástere, nem tudjuk egyből, hogy hova tartoznak. Folytonosan ki kell próbálnunk, meg kell néznünk, hogy működnek-e. Ez egy türelemjáték. Olyan, mint egy puzzle, ahol látnunk kell, mi passzol össze. Részben izgalmas, részben viszont vannak benne olyan szakaszok, melyek során az ember csalódik. A filmkészítésben ez a legkínzóbb, szörnyen hosszan tart, számomra ez a legmegerőltetőbb.

És melyik a legérdekesebb része?

Valószínűleg engem maga a forgatás érdekel a legjobban, mert annyira izgalmas.Annyi ismeretlen tényezővel dolgozom, nincs minden a fejemben, aminek pontosan ugyanúgy meg is kell valósulnia, és az ember nem tudja, mi fog kisülni belőle.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 38-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11690

Cikk értékelése:

szavazat: 455 átlag: 5.41