KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/január
JODOROWSKY
• Jankovics Márton: A világfi hazatérése Jodorowsky, a mágus
• Sepsi László: A próféta kudarca Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune
JAPÁN SZELLEM
• Varró Attila: Harcosok és hittérítők 47 rónin
• Csiger Ádám: Ház az erdő mélyén Hausu
FREARS
• Takács Ferenc: Itt és most Stephen Frears
• Vajda Judit: Nihil nimis Philomena – Határtalan szeretet
MISS HOLLYWOOD
• Kovács Kata: Neurózis és happy end Nicole Holofcener
• Baski Sándor: Hölgyválasz A korhatáros komédiák evolúciója
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 2. rész
• Kővári Orsolya: „Az oroszlán: asszimilált bárány” Filmszínpad: Rába Roland
QUEER FILMEK
• Kis Katalin: A bús heteroszexuális férfi panaszai Melegek a magyar filmben
• Harmat György: Ugyanaz a szerelem Budapest Pride LMBTQ Fesztivál
• Huber Zoltán: Másképpen más Coming Out
TEST ÉS LÉLEK
• Kovács Petra: Titkok a vásznon London: Európai Pszichoanalitikus Filmfesztivál
• Pintér Judit Nóra: A szenvedés képei Betegség a filmvásznon
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Béketeremtő filmes háború Bosnyák filmek
CAPA 100+
• Bácsvári Kornélia: A mexikói bőrönd Capa 100+
• Kolozsi László: Capa filmje Robert Capa/A Játékos
KÖNYV
• Kelecsényi László: A vér nem válik vízzé Inkey Alice: No de Alizka!
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: Fehéren feketén Solomon Northup: Twelve Years a Slave
• Roboz Gábor: Halványuló kézjegy Steve McQueen: 12 év rabszolgaság
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A ló másik oldala Overdose – Vágta egy álomért
• Bilsiczky Balázs: Határtalanul Háromkirályok
• Andorka György: A halhatatlanság halála A futurológiai kongresszus
MOZI
• Baski Sándor: Ezerízű szerelem
• Forgács Nóra Kinga: Csinibabák
• Alföldi Nóra: Joséphine
• Csiger Ádám: Csókok és gólok
• Kránicz Bence: Harcban élve
• Huber Zoltán: Behálózva
• Roboz Gábor: Kísértés
• Tüske Zsuzsanna: Dom Hemingway
• Parádi Orsolya: Belle és Sébastien
• Varró Attila: Csillaghercegnő
• Sepsi László: A hobbit: Smaug pusztasága
• Vajda Judit: Vágyak szerelmesei
DVD
• Pápai Zsolt: 80 huszár
• Soós Tamás Dénes: Amerikai vérbosszú
• Soós Tamás Dénes: Klein úr
• Tosoki Gyula: A bűn árnyékában
• Benke Attila: Vörös nap
• Varga Zoltán: Szellemes karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Belső tenger

Matracsír

Kolozsi László

A Nyisd ki a szemed! és a Más világ rendezője új filmje a bénultság horrorjáról.

 

Ramón Sampedro – Alejandro Amenebár Belső tenger című filmjének hőse – harminc éve mozdulatlanul fekszik egy hatalmas ágyban. A gyönyörű vidéki ház, amiben a rokonaival él, nincs messze a tengertől. Ramón akkor látta utoljára a tengert, amikor tizenkilenc éves korában egy sziklaszirtről fejest ugrott a sekély hullámok közé, és a nyakát szegte. Azóta csak a tenger illatát érzi, ha a tenger felől fúj a szél. Ablakából a domboldalon hullámzó erdőre lát. Ramón harminc éve harcol azért, hogy megkapja a vízumot a túlvilágra. A tisztességes végért. Azért, hogy ne büntessék meg azokat, akik a halálba segítik őt. Ramón saját testének cellájában él, és csak a halálos ítéletben reménykedik, a szabadulásban már nem: a reményt, hogy meggyógyuljon, és újra lábra álljon, már elveszítette. Saját halálra vágyik, olyan halálra, „mely kín, gond, szerelem közt önsorsából nő ki lassúdan” (Rilke). Halála abban a makulátlanul tiszta szobában érik, amelyből harminc éve nem léphetett ki. Ramón élete java részét ebben a szobában töltötte; itt élt meg kínt, gondot, és szerelmet. Ramón testének élete eseménytelen, de a lelki élete, eltekintve attól, hogy egyetlen és legfőbb vágya az, hogy meghaljon, alig különbözik egy testének nem kiszolgáltatott ember lelki életétől. Ramónt két nő látogatja rendszeresen. A két nő – Amenebár filmje nem szűkölködik hevesen lobogtatott szimbólumokban, és nagyon kitalált karakterekben – Ég és Föld: Júlia, az ügyvédnő, a szellem és a légies báj megtestesítője, Rosa, a parasztlány, egyszerű, de tiszta lélek. Mindketten szeretik a magatehetetlen férfit, aki még így – ágyhoz kötve is – képes arra, hogy kegyetlen és lenyűgöző férfi legyen. Mivel Ramónt Javier Bardem alakítja: ez nem is lehet másképpen. Javier Bardemet nehéz elképzelni, mint megtört, alamuszi, határozatlan férfit. Bardem Jean Gabin állításának, miszerint csak színésznők vannak, női színésznők és férfiszínésznők, legsúlyosabb cáfolata. Amenábar filmje, ha azt nem is bizonyítja meggyőzően, hogy a magatehetetlen embereknek joguk van a halálra, azt mindenképpen, hogy Bardem még kikötözve, egy ágyhoz szögezve is az egyik legnagyobb férfiszínész. Amenábar filmjéről Klaus Emmerich Galilei-rendezése jutott az eszembe: a félmeztelen Galilei nem mozdul el a székéről, mégis olyan súllyal ül a színpad közepén, hogy szinte beszakad alatta a deszka. Igaz a Galileit alakító (másik) színészóriás – Volker Spengler – leginkább egy bálnához hasonlít, ezzel szemben Bardem – még tonzúrás hajjal, őszen és eltorzult testtel is: lenyűgöző férfiszépség. Ugyanolyan hiteles tizenkilenc évesnek, mint ötvenévesnek. Minden szerepét olyan mély belső átéléssel alakítja, annyira felkészülten és átgondoltan, hogy saját személyisége szinte észrevétlen marad: nem állapítható meg, hogy valójában hány éves. Nem eljátssza Ramón szerepét, hanem megéli a férfi szenvedését és vágyait. Ilyen jelentős színészt színpadon ma már alig látni (az előbb említettem egy kivételt), ilyen akrobatikus lelki képességekkel rajta kívül alig rendelkezik színész. A Belső tenger egyértelműen neki készült, számára íródott. Ha nem ő alakítaná Ramónt, a Belső tenger valószínűleg egyetlen díjat sem kapott volna a filmfesztiválokon.

Bardem érdemei azonban nem változtathatnak a film alapvetően fals szemléletén. Azok a mozgássérültek, akiket én ismerek, egytől-egyig akarnak és szeretnek élni, olyannyira, hogy szinte szégyellem apró-cseprő bajaimat, problémáimat a társaságukban; szégyellem előttük a rosszkedvemet. Egytől-egyig foggal-körömmel ragaszkodnak az életükhöz, és nem csak a gyógyulás reménye miatt. Az őket körülvevő tér minimális változásait, az ablak elé húzódó őszt, odalenn a női cipők kopogását is csodálattal veszik tudomásul; magatehetetlen jogász barátom tanít, és Ramónhoz hasonlóan verseket ír, P. G. pedig egy rokkantak foglalkoztatásával foglalkozó irodát vezet. A méltóságért folytatott küzdelemben a pelenkázás, és a szinte az őrületig fokozódó vágyak ellenére sem maradtak alul. Nem irdatlan erőfeszítés számukra az élet. Mindemellett egyéb okokból is kifogásolni lehet Amenábar állásfoglalását: az aktív eutanáziát nehéz elhatárolni a szándékos emberöléstől; lényegét tekintve az. A sorsát, rokkantságát elfogadni nem tudó Ramón elszántan harcol a halálért. Elmagyarázza Rosának: Julia az, aki igazán szereti, mert ő megteszi neki azt a szívességet, hogy átsegíti a halálba. Rosa gyötrődése valóban megindító. Bardem halála fojtogató, és megrendítő. De ez sem segít ezen a jó szándékú filmen, ami körülbelül úgy jó szándékú, ahogy egy gazda, aki nem bírja már nézni szenvedését, becsukott szemmel lelövi a beteg jószágot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4850