KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/február
MAÁR GYULA
• Harmat György: Kizökkentek az időből Maár Gyula első alkotói korszakáról
• Báron György: Töltőtolltól kameráig A fiatal Maár kritikái
MAGYAR MŰHELY
• Gervai András: Hét szűk esztendő Magyar filmesek és a hatalom (1947-1953)
• Mészáros Márton: „Csatázom tovább!” Beszélgetés Rófusz Ferenccel
• Huber Zoltán: „Leszálltam a magas lóról” Beszélgetés Antal Nimróddal
NAGYMENŐK ÉS LÚZEREK
• Baski Sándor: Az élet császárai Amerikai rémálom
• Huber Zoltán: A látszat hatalma Jordan Belfort: A Wall Street farkasa
• Pápai Zsolt: Szex, drogok és bázispontok Martin Scorsese: A Wall Street farkasa
• Varró Attila: A túlélés művészete David O. Russell: Amerikai botrány
• Szabó Ádám: A vágóhíd felé Kortárs gengszterfilm: az elveszett férfiasság
• Benke Attila: Zongoralecke vesztes gengsztereknek James Toback: Ujjak
VERHOEVEN
• Csiger Ádám: Hús + vér Paul Verhoeven – 1. rész
• Csala Borbála: Provokatőrből próféta Verhoeven Hollandiája
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: A periféria reménytelensége Albán filmek
FESZTIVÁL
• Mátyás Győző: A szabadság fényében Stockholm
• Orosz Anna Ida: A valóságon túl Anilogue
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: A pilóta fia Hőskeresők
• Kovács Kata: Kockázat nélkül A legyőzhetetlenek
• Roboz Gábor: Technofília Fekete tükör
KRITIKA
• Varga Balázs: Egy meg egy nem megy A nimfomániás
• Zsubori Anna: Apám, Disney Banks úr megmentése
• Árva Márton: Az orvos ártó keze A német doktor
MOZI
• Baski Sándor: Mielőtt meghaltam
• Vajda Judit: Augusztus Oklahomában
• Huber Zoltán: A könyvtolvaj
• Kovács Kata: Kertvárosi bordély
• Forgács Nóra Kinga: Walter Mitty titkos élete
• Margitházi Beja: Apáim története
• Kovács Marcell: A túlélő
• Géczi Zoltán: A háború angyalai
• Andorka György: Jack Ryan: Árnyékügynök
• Sepsi László: Bűbáj és kéjelgés
• Tüske Zsuzsanna: A nő
• Varró Attila: Eltűnő hullámok
DVD
• Győrffy Iván: Noé bárkái
• Czirják Pál: Stanley Kubrick korai filmjei
• Pápai Zsolt: Öngyilkos bevetés
• Soós Tamás Dénes: Női fény
• Pápai Zsolt: Az Európa-rejtély
• Ardai Zoltán: Gyöngyvirágtól lombhullásig
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Philip Glass Kundunja

Csöndet! Csöndet!

Fáy Miklós

Nyugati tibetolás. Philip Glass az indiai zene helyett Scorsese kedvéért most a tibetihez fordult ihletért.

 

A hangszórók kínai csasztuskákat bömbölnek, fülrepesztő fémhangzatok hasogatják a levegőt. A dalai láma mélabús szemekkel azt mondja: elvették tőlünk már a csöndet is. De kedves dalai láma, illetve dalai lámát játszó színész, nem tűnt fel önnek, hogy milyen filmben játszik, itt eddig is szólt valami, nem volt csönd, amit el lehetett volna venni, teletömték a fülünket tibeti minimalizmussal. Van olyan rossz is a világban, amit nem a kínaiak okoznak. Ezt a filmzenét például Philip Glass írta. Még kitüntetéseket is kapott érte Los Angeles filmkritikusaitól, és nevezték Golden Globe-ra is. Glass hatvanegy éves korában élete legsikeresebb filmzenéjét hozta össze. Hivatalosan.

A sikerre Philip Glass éppen nagyon rá is szorult. Glass csillaga leáldozóban van. Annyira, hogy nekem még az is meglepő, hogy Scorsese éppen őt találta meg a felkéréssel. Semmi sem szólt Glass mellett, sem a régi sikerek, sem a filmzeneszerzői gyakorlat, csak a buddhista hit. És a végeredmény nem is igazolja Scorsesét.

Illetve: talán érdemes különbséget tenni. Glass és Scorsese közös munkája számomra elviselhetetlen. Nyugati tibetolás, angolul csevegő földművelők a világ tetején, repetitiv zene a Gyuto szerzetesekkel vegyítve, free Tibet és állítsátok meg a környezetszennyezést. Glass önmagában, csak a lemezt hallgatva ravaszabb dolog. Ravasz, mint maga a Glass-jelenség. Pedig milyen jó lenne, ha jó lenne! Glass története gyönyörű. A kisfiú, akinek az apja rádiószerelő, és mellékesen lemezekkel is kereskedik, és hazaviszi azokat a lemezeket, amelyek végképp eladhatatlannak bizonyulnak. Ennek köszönhető, hogy Glass előbb ismeri meg Beethoven késői vonósnégyeseit a napi slágereknél, emiatt akar zenész lenni, zongorista, majd fuvolista, végül zeneszerző, aztán a keresés évei: először úgy komponál, mint Schönberg, aztán úgy, mint Charles Ives, végül Párizsban megismerkedik Ravi Shankarral, amikor azt a feladatot kapja, hogy próbálja meg európaiak számára rögzíteni az indiai népzenét. Ez a végső ihlet. Philip Glass nemsokára úgy komponál, mint Philip Glass. Megszületik a minimalizmus.

És a döbbenet: bejön a siker. Minden téren. Szakmai elismerések és a közönség rajongása. Mind többen írnak repetitiv darabokat, a koncertre járók és lemezvásárlók pedig kábult csodálattal hallgatják a visszatérő zenei sejteket, az ismétlődés varázsát, a monotónia időtlenségét. És a Robert Wilsonnal közösen alkotott operát, az Einstein on the Beachet a század meghatározó művének képzelik, az opera megújulásának. Egy ideig. Aztán kiderül, hogy minimalista műveket alkotni nem olyan ördöngös dolog, hallgatni viszont embert próbáló feladat. A hetvenes évek közepén már maga Glass is ráun a dologra, egyre ritkább majd teljesen eltűnik a tiszta minimalista alkotás. A legutóbbi szimfóniája, a David Bowie és Brian Eno szerzeményei alapján megalkotott Heroes szimfónia már minimalizmus nélkül is rossz. És azt mondogatják, hogy a régi darabok élettelenek, sápatagok, bár a fülnek kétségkívül kellemesek, és az egész csupán koncerttermi techno-zene. Ez utóbbi egyébként nem igaz, egy Glass-műnek nincs olyan elementáris, gyomorbavágó hatása, mint egy sikeres partynak.

Glass elég jól viseli a dolgokat. Nem marad munka nélkül, neve továbbra is vonzó marad, stúdiója van New Yorkban, hanglemezeknél producer, de a filmzenére szóló felkérés talán még őt is meglepi. Visszatér a gyökerekhez, csak ezek a gyökerek meglehetősen elszáradtak az évek során. Visszatér a minimalizmushoz, csak indiai zene helyett most tibeti adja az ihletet. A Kundun a jelek szerint egyértelmű siker, még ha rejtély is, hogy egy ember, ha mást is tehet szabadidejében, akkor harminc perc után miért hallgatja még mindig ezt a zenét. Valami azt súgja, hogy ez a siker nem lesz átütő. Philip Glass tovább ízlelgetheti a régi igazságot: aki divattal él, divattal vész el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3782