KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/március
JANCSÓ MIKLÓS
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. rész
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Schreiber András: Két szűk esztendő Beszélgetés Havas Ágnessel
MELODRÁMA
• Pápai Zsolt: Pátosz és realizmus John Cassavetes modern melodrámái
• Kovács Ilona: Ha a botrány elmarad [RÉSZLET] Apácasors Diderot-tól napjainkig
LATIN BŰNÖK
• Géczi Zoltán: Latin bűn A latin-amerikai thriller evolúciója
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Czigány Tamás (1928-2014)
LATIN BŰNÖK
• Sepsi László: Foggal-körömmel Latin-amerikai horrorfilmek
VERHOEVEN
• Csiger Ádám: Hús + fém [RÉSZLET] Paul Verhoeven – 2. rész
• Andorka György: Engedelmes test Robotzsaru
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Csonka napok Új szerb film
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Ki ölte meg Bambit? Julien Temple Sex Pistols-filmjei
TELEVÍZÓ
• Gáncsos Kármen: Éjjel-nappal fikció Televíziós dokurealizmus
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Én és énke a filmvásznon Amszterdam
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: A börtönből jött királyfi Joyce Maynard: Nyárutó
• Baski Sándor: Családi pótlék Jason Reitman: Nyárutó
KRITIKA
• Pályi András: Kérdések a múlthoz Wałęsa – A remény embere
• Huber Zoltán: Variációk kanapéra Couch Surf
• Nagy V. Gergő: Vissza a kamaszkorba Megdönteni Hajnal Tímeát
• Muhi Klára: Azok a régi hengergőzések Szerelempatak
MOZI
• Csiger Ádám: A plebejus herceg
• Baski Sándor: A Grand Budapest Hotel
• Kránicz Bence: Prince Avalanche – Texas hercege
• Forgács Nóra Kinga: Vijay és én
• Sepsi László: Én, Frankenstein
• Andorka György: Téli mese
• Huber Zoltán: Herkules legendája
• Roboz Gábor: Nyomtalanul
• Varró Attila: Műkincsvadászok
• Horváth Eszter: Idegen a tónál
• Kovács Kata: Végtelen szerelem
DVD
• Pápai Zsolt: Meteo
• Csiger Ádám: Mozimaraton: Akciófilmek hétvégére díszdoboz
• Soós Tamás Dénes: Hamarosan…
• Tosoki Gyula: Félelmetes nap
• Soós Tamás Dénes: A folyosó túloldalán

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Gyarmathy Lívia: A tér

Történelem az ablakunk alatt

Zalán Vince

A tér az elmúlt tizenöt év egyik legszebb és legfontosabb magyar dokumentumfilmje.

„Hallgass a szívedre...” szólt, majd negyedszázaddal ezelőtt a Roxette választási nótává faragott slágere. Gyarmathy Lívia mintha megfogadta volna a tanácsot. Az 1980-as-1990-es évek fordulóján társával, Böszörményi Gézával a pokol legmélyebb s legkegyetlenebb bugyrainál kezdte: a recski titkos kényszermunka-tárbornál. Talán máig nem készült még egy dokumentumfilm, amely oly történészi pontossággal, nem egyszer maguknak a történészek is új momentumokkal szolgálva és oly roppant drámai erővel jelenítené meg a Rákosi-éra brutalitását és embertelenségét, mint a kétrészes Recsk s a hozzá kapcsolódó portrék (Faludy, „...ahol zsarnokság van...”). Talán nincs még egy dokumentumfilm (bár az utóbbi időben láthattunk néhány kísérletet), amelyben az elnyomó hatalom különféle rangú martalócai a szívós rendezői-riporteri munka eredményeként oly döbbenetesen le ne lepleződtek volna, mint Gyarmathy Lívia Böszörményi Géza filmjeiben. S végül: talán nincs még egy film, amelyet oly rendszeres és életveszélyes fenyegettetések között forgattak, mint a Recsk. Ez utóbbiak nemhogy eltérítették volna törekvéseitől, hanem épp ellenkezőleg, megerősítették belső hitében és igazságérzete iránti elkötelezettségében, hivatásának szolgálatában. Lírai hangvételű, emberi természetünk esendőségének és megnyugtató egyszerűségének plasztikus rajzaival (A mi gólyánk, Táncrend) és a rendszerváltozás utáni társadalom alávetettjeit és kiszolgáltatottjait a szolidaritás kamerájával bemutató portrékkal folytatta pályáját (A lépcső, Kishalak... nagyhalak...). S most itt A tér, az elmúlt tizenöt év legszebb s minden bizonnyal legfontosabb magyar dokumentumfilmje.

Valamikor a Hegyvidék és a lankásabb budai részek metszéspontján, utcatorkolatok találkozásánál alakult ki a tér, Budapesten, a XII. kerületben. Autóbuszvonalak szelik, villamos vágány kanyarodik rajta, gyalogosok vágnak keresztül rajta, nincstelenek húzódnak meg bokrai alatt. Zajlik a normális mindennapi élet. Ám egy napon a kerület úgy határozott, hogy a Hegyvidék második világháborúban elpusztult ezeregyszázharminckét polgára emlékére egy szobrot emeltet a térre. Turul-szobrot. Dübörgő munkagépek lepik el a tér centrumát: irtják a növényzetet, rendezik a terepet, építik a szobor alapzatát és a környékét. Csattogó gépzajok ébresztik a film rendezőnőjét is, akinek lakásablakai történetesen erre a térre nyílnak. Valamiféle belső megérzéstől (?), sugallattól (?) vezérelve úgy dönt, hogy kamerájával rögzíti a történéseket a téren. Ekkor 2003-at írtunk. A film végleges formája 2013-ban döntően azokból a képsorokból formálódik, alakul ki – fényképekkel, rádió-közleményekkel, rádióriportokkal, híradó- és dokumentumfilm-felvételekkel kiegészítve – amelyeket tíz év alatt (!) maga Gyarmathy Lívia időnként Vékás Péter segítségével – készített szobájának franciaablakába állított kamerájával.

Nálunk, mint ez esetben is, a szobor-állítások rendszerint elvesztik az emlékezés és tiszteletadás méltóságát, azt a belsőleg megtámasztott emelkedettséget, amelyért eredetileg s valójában az egész aktus megtörténik.

Vajon azért történik így, mert ahogyan a film elgondolkodó-töprengő kommentár szövege is mondja: „ A szimbólumok nemcsak összetartanak, hanem meg is osztanak.”? A rendezőnőnek sincs válasza erre a kérdésre. Mindenesetre végzi a dolgát s konokul rögzíti az eseményeket, a lehető legpontosabb objektivitásra törekedve. Már a szoboravatás (2005. 10. 22.) előtt megindulnak az engedély-háborúk, bírósági eljárások, s az egymást gyalázó politikai nyilatkozatok sora. Az eddig békés tér különféle politikai összecsapások terepévé válik, a megszokott, békés mindennapokat heveny gyűlölködések váltják föl, amelyekbe bekapcsolódnak a „mezei seregek” is: beindulnak a szoborgyalázások. Festék-locsolással („Vérzik a turul” – adja hírül a rádió), wc-papírba „öltöztetéssel”, persze a sötétség leple alatt, feliratokkal: „Öld a magyart! Éljen Fico!”. Politikusok jelennek meg, beszédeket tartanak, sajtótájékoztatót, nyilatkozatot adnak, stb. Egyenruhában, zárt sorokban vonul a térre a Magyar Gárda, s a tömeg a focidrukkerek szokásos, ütemes hangsúlyozásával üvöltik orkánszerűen a tér levegőjébe: „Mocs-kos zsi-dók! Mocs-kos zsi-dók!” Hol vagyunk már 2003-tól, a második világháború halottairól való megemlékezéstől? A tér lakói és a környékbeli, hegyvidéki emberek talán úgy vélhették, hogy valamiféle irracionálisnak tetsző, agyament gyűlölet-cunami tört be otthonukba, a térre. Ha csak ennyi volna a film, rendezője akkor is elismerést érdemelne, mert a politikai eseményeinkről ma, filmes szemmel alig-alig készül felvétel (a tévéhíradó természetesen más műfaj), kivált az a mód, ahogyan teszi ezt Gyarmathy Lívia: minden harag és részrehajlás nélkül.

De nem elégszik meg a krónikás szereppel. A szobor felállításának-avatásának, meggyalázásának és ezekhez kapcsolódó hisztéria képeit a mindennapi élet tereibe helyezi. (Ettől kap aztán finom szimbolikus töltést is a film.) E „kétpólusú” világ megteremtésében mutatkozik meg igazán Gyarmathy Líviai igazi rendezői tehetsége. Eddig dokumentumfilmjei fényesen bizonyították, hogy milyen hallatlan érzéke van a mindennapi élet rezdüléseinek „semmi-eseményeinek” poétikus megörökítésére. Empátiával és ritka türelemmel figyeli maga körül a világot, jelen esetben a teret, az ablaka előtt. Határozottan szeretném kijelenteni, hogy nem „kandi-kameráról” van szó, avagy az egykor oly divattá vált „ellesett” percekről. Nem. Másról: a megfigyelés méltóságáról és a türelem ajándékairól. Mert a téren élet zajlik. A mi életünk. Fiatal lányok vidám csoportja fényképezkedik a szobor talapzata előtt. Arrébb, kisebb csődületet okozva, elszóródott szatyrai mellett középkorú nő fekszik a földön. Többen segítenek neki. Biciklisek szelik az utakat, odébb jól ötözött urak és hölgyek illegetik magukat. Hirtelen elered az eső, majd zuhogni kezd. Ki így, ki úgy próbál fedett helyre menekülni. Csak egyetlen kamasz fiú áll rendületlenül a zuhogásban, szemben Gyarmathy Lívia ablakával, rendületlenül vár valakit. Később a fák alatt két nincstelen asszony tépi egymás haját, ruháját; földre huppanva is folytatják a különös dulakodást. Aztán megérkeznek tél képei, hóeséssel. A szobor tövében szakadt férfi ücsörög, iszogat, majd almát eszik hozzá. Odébb hóember készül. Csendben, békében. S szinte a végtelenségig sorolhatnák a minden nap megélt élet képeit, amelyeket, de csak ezeket – hogy jobban értsük a filmet – egymásra rímelő, oldottabb zene kísér. A rendezés nem egy folyamba állítja ezeket a képsorokat, hanem az eseményeket rögzítő képekkel kialakított ritmusos, „párbeszédes” szerkezetbe, amelynek kialakításához Gyarmathy Líviának titkos tehetsége van. Ebben a szerkezetben rejlik ugyanis a film egyik legfontosabb gondolata: a dokumentum-felvételeken megjelenő kétféle világ totális idegensége egymástól. Persze tudjuk az eszünkkel, hogy ez a két világ nem elválasztható egymástól, s hogy hány és hány millió szállal kötődnek egymáshoz – és mégis: idegenek egymás számára. A magyar társadalomban naponta tapasztalható – talán régi kifejezéssel – belső elidegenedés ritka lenyomata A tér. Hozzá tehetném még, hogy „szótlan” dokumentum, mert nem ítélkezik, s nem hadakozik senkivel és semmivel. Szenvedélye így lesz erősebb s mélyre hatóbb.

Időnként maga a rendezőnő is föltűnik a filmben. Nos, bevallom, nem szeretem azt az újmódit, hogy a filmrendezők beleforgatják magukat a dokumentumfilmjükbe s biztos, ami biztos elmondják a filmjük „mondanivalóját.”

A térben egy töprengő ember (ha tetszik: állampolgár) szerepel, akit egyre jobban felzaklatnak az ablaka alatt történő események, az ablakból és a televízióból-rádióból szobájába ömlő agresszív „idegenség”, s róla készült híradások. Tanácstalan. De nem tehetetlen. Hisz ott a kamera. S a szakmai elhivatottság ritka példájaként Gyarmathy Lívia a szobanövények helyébe nem habozik felállítani a kameraállványt a térre néző ablakkeretbe, s éjjel-nappal készen állni arra, hogy rögzítse-megörökítse az eseményeket. Talán nem haragszik meg, ha elárulom, hogy elmúlt már hetvenéves, amikor az első felvételeket készíti, és túl van a nyolcvanon is, amikor befejezi. Tisztelet a filmrendezőnőknek?! Honnan ez az elapadhatatlan erő? Honnan ez a csillapíthatatlan szenvedély a(z objektív) tanúságtételre? Nem tudom, hányan figyelnek majd föl a film nézői közül a befejező beállításra.

Felső gépállásból (az ablakból) készült. Bal felsősarkába belóg a turul szobor sötétlő szárnydarabja. A szobor körüli kőépítmény magas peremén aprócska lány. Velünk szemben az édesanyja, kitárt karokkal, várja, hogy lány a nyakába-ölébe ugorjon. A nekünk háttal álló lány elrugaszkodik a talapzatról, és felemelt karjaival repül az anyja felé. Az élet szárnyaival. 

 

A tér – magyar dokumentumfilm, 2003-2013. Rendezte : Gyarmathy Lívia. Írta: Kai Salminen és Böszörményi Zsuzsa. Kép: Gyarmathy Lívia és Vékás Péter. Vágó: Eszlári Beáta. Producer: Böszörményi Zsuzsa (BGB). Az MTVA bemutatója. 2013.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11525