Cybervilág

Ember/gép a Mátrixban

Neo és a hangyabolyok

Kömlődi Ferenc

Mesterséges intelligencia, cyborgok és virtuális valóság: az ezredfordulós tudományos fantasztikum jövővíziói.

Intelligens számítógépek, realitástól megkülönböztethetetlen virtuális valóság, emberi agyba letöltött információ – a Mátrix-sorozat készítői számos, korábban csak a sci-fi irodalomban, futurológiai elmélkedésekben, tudományos és áltudományos publikációkban felvetett jelenséget vittek filmvászonra. A Wachowski-testvérek sokrétű, több szinten működő munkái szilárd filozófiai alapokra épülnek, vallásos (főként buddhista és gnosztikus) szimbolikájuk közérthető, de nem szájbarágósan erőltetett. A hasonló tematikájú filmekre (A.I., A kocka, eXistenZ, Star Trek) rímelő technológiai spekulációk, előrejelzések (néhány, a fizika törvényeinek ellentmondó mozzanatot leszámítva) sem légből kapottak, nagyon is elképzelhetőek, mai tudásunk nem zárja ki az eshetőségüket.

Jövőkép

A Mátrix cyberpunk és transzhumanizmus különös elegye: árnyaltabb változatban, de Gibson és társai (a Szép új világig visszavezethető, részben abból eredeztethető) disztópiáiban mozgunk. Neo Zionba vezető útja Huxley-t idézi – elmélkedik a mesterséges intelligencia kivitelezhetetlenségének egyik szószólójaként ismert Hubert Dreyfus. Az angol „elemes ember”, a saját testén mechanikus (chip-)beültetésekkel kísérletező Kevin Warwick gépuralom-látomása pereg a mozivásznon. A pusztulást egyetlen stratégiával, a cyborggá válással kerülhetjük el – hirdeti a neves robotika-professzor. Morpheus, Neo és Trinity emberi irányítású embergép-rendszerek, míg homo sapiens-külsőt öltő ellenlábasaik Borg-szerű kollektív tudatú androidok csupán.

A tudományos-technológiai megalapozottság ugyanakkor túlmutat a Neuromancer-trilógián, sőt, Bruce Sterling regényein is. Cyber – punk nélkül. Légiesebb, kifinomultabb. Ha a cyberpunk „az utca és a sztráda találkozása” volt, akkor itt már nem ugyanaz az utca (hanem gigászi autópálya) találkozik a high tech-kel. Itt nincsenek se nanobotok, se kvantumszámítógépek, csak poszthumán entitások és körvonalazódó rajintelligenciák. Akik erőműbe zárják, és – ellentétbe kerülve az energia-megmaradás törvényével – bioelektromos áramforrásnak használják az emberiséget.

Virtuális valóság

Morpheus választás elé állítja Neót. A kék pirula folytonosságot, azaz a Mátrixban maradást jelenti. „Beveszed, és folytatódik a történet” – elmélkedik a bölcs. „Az ágyadban ébredsz, s abban hiszel, amiben hinni akarsz.”

Neo a piros, a tényleges valóság mellett dönt. E ponton mozi és technológia (látszatra) élesen elválnak egymástól: miként hathat az anyagi, fizikai agyra egy virtuális pirula? Hiszen a Mátrix csak az érzékelő és motorikus idegrostokkal áll interaktív viszonyban, s nem a – pszichoaktív szerekkel módosítható – központokkal. A fájdalomcsillapítók, például az aszpirin ebben a közegben is működőképesek. „Kiiktatják a fájdalom-bemenetet az avatár-szoftverből” – írja mélyenszántó elemzésében Peter B. Lloyd (Glitches in the Matrix… And How to Fix Them, 2003). Ha a virtuális aszpirin hatékony, akkor a szoftvermodulnak bármely – érzékelő input kikapcsolására adott – utasítást el kell fogadnia. Következmény: a piros pirula bevétele után Neo nem a Mátrix által belétáplált valóságot, hanem a ténylegeset érzékeli. Megvilágosodik előtte, hogy addig egy cseppfolyós világban leledzett, hogy oda merült alá. Mert a széria virtuális valósága (V.R.) már nem a kilencvenes évek eleji (adatkesztyűs, sisakos, szkafanderes) modell, hanem annak (nem hardveralapú) teljesen interaktív, abszolút telejelenlétet (tehát a techno-evangélisták, például Ray Kurzweil, vagy Hans Moravec által megálmodott telealámerülést [tele-immersion]) biztosító mesterséges valóság (Artificial Reality, A.R.). A V.R. esetében még tisztában vagyunk az illúzióval. Az A.R. azonban mindennemű valóságnál valósabb, több szimulációnál: emuláció. Valamennyi látszatvilágok legtökéletesebbike: a Mátrix. Lakói avatárok (megtestesülések) és az avatárok hús-vér modelljei – egy testben, egy lélekben.

A jelek nem jutnak el központi idegrendszerükig. Azt hiszik, sült csirkét esznek, holott csak a virtuális mást lakmározzák. Nyelv- és orridegeiket a Mátrix aktiválja, az agy meg valós érzetként értelmezi az illúziót.

Neo ebből a „paradicsomi” közegből menekül.

Lloyd említi, Morpheus utal rá: létezik még egy kivezető út, a tudat és tudatalatti határait felszámoló meditáció. Az adeptus – hosszú évek fáradtságos gyakorlata után – felfedezi a Mátrix elektródái és az agy közötti interfészt. Így győzedelmeskedik az elméjét, személyiségét fogva tartó, a homo sapiens-t öntudatlan (de látszat-boldog) bábuvá alacsonyító gépek felett.

Morpheus azonban a leggyorsabb megoldást kínálja fel Neónak.

Cyborgok

A cyborg, a kibernetikus organizmus az ember-gép rendszerek emblematikus modellje. Metaforikusan értelmezve, szinte az összes mesterséges beültetéssel (kalózkampóval, porcelánfoggal, pacemakerrel) rendelkező lényt ide sorolhatnánk. Valójában azonban e kifejezés csak a gépi vezérlésű organikus-mechanikus entitásokra áll. Hiába ketyegnek a kütyük, hiába közelítenek központi idegrendszerünk felé, agyunk szerves anyagokból tevődik össze, mi navigálunk.

A Mátrix alkotói ezt a – hagyományos – cyborg-képet vázolják fel. Pedig felvázolhatták volna a másikat, a nem fémből, huzalokból, szögecsekből álló tömör acélkonstrukcióként, hanem biológiai rendszerként felfogott gép és az ember szimbiózisából elénk pattanó hibridet. A bio- és a nanotechnológiai fejlesztések, trendek, prognózisok egyértelműen az utóbbival kecsegtetnek. A miniatürizálódás szintén ebbe az irányba, láthatatlan organikus szerkezetek felé mutat.

A Mátrix-lakók agyához mégis egy – (Cronenberg kevésbé látványos, ám nem kevésbé futurisztikus V.R.-modellt felvázoló eXistenZében hasonlóképpen „megcsodált”, elektróda-erdőben végződő) biokapun keresztül csatlakoztatott – vastag kábel segítségével férnek hozzá az álmot nem ismerő, mindenütt jelenlévő kompjuterek. A kaput azonban más, a készítőkével ellentétes célokra használják fel: a lázadók új képességeket töltenek elvbarátaikba. Neóba kung-fu tudományt, Trinity-be utánozhatatlan helikoptervezetői talentumot.

Hatásos és teljesen felesleges képek… Kurzweil szerint már 2030 körül mikroszkopikus méretű nanobotok pásztázzák, fürkészik, szkennelik szürkeállományunkat. Vezetékek nélkül, egymással kommunikálva, fájdalommentesen. Semmit nem érzékelünk belőlük. Nem úgy, mint Trinity a Neo testébe csempészett, túl nagyra sikerült kémrobotból (bugbot).

Az amerikai hadügyminisztérium Smart Dust projektje némileg alátámasztja Kurzweil elhamarkodottnak látszó jóslatát. Parányi robotokat fejlesztenek (a jelenlegi generáció egy-milliméteres méretével még túl nagynak számít), melyeket láthatatlan kémekként alkalmaznának a felderítendő terepen. Helyi hálózataikat kábelek és csatlakozók nélkül hozzák létre. Az egymással kommunikáló, mozgásukat összekoordináló gépecskék nemcsak fotókat készítenek, vagy üzeneteket küldenek a hátországba, de bonyolultabb hadászati célok kivitelezésében is segédkeznek majd.

Mesterséges intelligencia

A Mátrix felveti az immár több mint ötévtizedes múlttal bíró, Alan Turing klasszikus dolgozatáig, az M.I.-tesztet (Turing-tesztet) felvázoló Computing Machinery and Intelligence-ig (1950) visszavezethető „mesterséges intelligencia”-kutatás egyik alapdilemmáját: létezhet-e, elképzelhető-e gépi tudatosság? S, amennyiben igen, mi tekinthető annak, mi nem? Mit nevezünk egyáltalán mesterséges intelligenciának?

Stuart J. Russell és Peter Norvig négy kategóriába gyűjtik az M.I.-definíciókat: emberi módra gondolkodó, emberi módra cselekvő, racionálisan gondolkodó, racionálisan cselekvő rendszerek (Mesterséges intelligencia – modern megközelítésben, 1995).

Lloyd felhívja a figyelmet – a sokak, így Turing által is azonos tulajdonságokként kezelt – intelligencia és tudatosság közti különbségre. „Az intelligencia a problémamegoldás, míg a tudatosság a minőségek szubjektív megélésének a képessége” – írja. Egy digitális számítógép (még csak a sakkvilágbajnokokat próbára tevő Deep Blue-nak, vagy Deep Juniornak sem kell lennie) tudatosság nélkül végrehajthat intelligens feladatokat. Lényeg, hogy megfelelően programozzák. Ugyanakkor egy „kevésbé intelligens”, sőt kifejezetten ostoba ember – folyamatos szubjektív élményeket élve át – érzékeli a színeket, az ízeket, a szagokat.

De minek tekintendő a Star Trek Data-ja, vagy David, az A.I. szerencsétlen sorsú, többre hivatott főhőse? A fájdalmat, s a szeretetet mindketten átérzik. Intelligensek, tudatosak, mégis androidok. Nemcsak emberi módra gondolkodó és cselekvő, hanem emberi módra érző rendszerek.

Ők szemléltetnék a transzhumanista körökben népszerű tételt, mely szerint a közeljövőben eltűnnek az ember és a gép közötti különbségek? Kurzweil előrejelzését, miszerint századunk végéhez araszolva képtelenek leszünk meghatározni, mi a homo sapiens? Vagy Kevin Kelly egyre életszerűbb rendszerekből és a mind jobban megtervezett életből levezetett bionikus konvergenciáját?

Talán. De még inkább azt, hogy ember és gép éles szembeállítása kizárólag akkor lehetséges, amennyiben az élet nem bonyolult biokémiai folyamatok összessége. Megfordítva a kérdést: gépnek tekinthető-e az ember? A modern természettudományokból – és a még modernebb emergencia-elméletből – kiindulva, mechanikus részecskékből tevődünk össze, ám az organikus egész túlmutat a részek összegén. Ugyanez a tétel érvényes Data-ra és David-re: gépi elemeik interakciója embert eredményez. „Nem számít, hogy az adott teremtmény, szerv szénalapú organikus anyagból, szilíciumból, vagy más, nem organikus matériából áll.” – véli Max More, a kaliforniai extrópiánusok programadója. „Fontosabb az eredmény komplexitása, hogy a szerkezet képes-e tanulni, változtatni önmagán, dinamikusan reagálni a módosuló inputra.” (More gyakran hivatkozik az agyat tudatlan, pirinyó részecskék rendszereként, „elmék társadalmaként” elénk táró veterán M.I.-kutató Marvin Minskyre.)

Smith ügynök a negatív példa. Lloyd „emberszerű viselkedést mutató gépként” írja le, csakhogy túlságosan, gyanúsan emberszerű az a viselkedés. Dacára android-létének, Borg-szerű tudatának. Agyszöveteibe mintha az emberit a legtökéletesebb mesterséges agytól megkülönböztető, nem-determinisztikus kvantummechanikai jegyeket is beépítették volna. Pedig a Mátrixban nincsenek kvantumszámítógépek!

Ágensek, rajok

Agent Smith – csábítóan kettős értelmű elnevezés. Ügynök és/vagy ágens. Aligha véletlen az utalás: az ágensalapú megközelítés az M.I. jelenleg legelfogadottabb iskolája. „Egy ágens bármi lehet, amit úgy tekinthetünk, mint ami az érzékelői segítségével érzékeli a környezetét, és beavatkozó szervei segítségével megváltoztatja azt.” – definiál Russell és Norvig. „Az emberi ágensnek van szeme, füle és egyéb szervei az érzékelésre, és keze, lába és egyéb testrészei a beavatkozásra. A robot ágens kamerákat és infravörös távolsági keresőket használ érzékelőként, és különféle motorokat beavatkozó szervekként. A szoftverágensnek kódolt bitsorozatok jelentik az érzékelést és a beavatkozást.” Sokan csak szoftvertervezési paradigmát, mások az emberi társadalom megértésének egyik eszközét látják a multiágens rendszerekben. Egy intelligens ágens érzékeli környezetét, reagál az onnan érkező ingerekre. Célirányult viselkedést tanúsít, s ha kell, kezdeményezőként lép fel. Nagyfokú interaktivitás jellemzi a közte és ágenstársai közötti viszonyt. Mint a – Lloyd szerint – szoftvermodulokként értelmezendő intelligens, de lelketlen automatákként viselkedő Mátrix-ágenseket. Akik néha, A kocka túlélőihez hasonlóan (általában hangyákkal, méhekkel, vagy halakkal modellált) rajintelligenciát tanúsítanak. A csoport összességében az alkotórészek, az egyes ágensek képességeit meghaladó, emergens magatartásformákat produkál. Pedig a multiágens rendszerek és a rajintelligencia közötti különbség, hogy míg az előbbiben az egész mechanizmus az egyes ágensek viselkedésének az összessége, addig az utóbbiban a globális magatartásforma emergens módon, az egyedek részleges interakcióiból, a részek összegét meghaladva fejlődik ki. Például az MIT robotikaguru, Rodney Brooks kísérleti masinái már rajoknak tekinthetők, a nanobotok is azok lesznek, a többiek viszont „csak” ágensekből kerekednek ki.

Lehet, hogy Agent Smith nem is ágens?

Lehet. A legtipikusabb emergens jelenség azonban maga az élet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 14-17. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2371

Cikk értékelése:

szavazat: 1954 átlag: 5.12