Televízó

A kritika ártalmasságáról

Császár István

Most veszem a fűrészt, amit számomra élesre fentek, és elkezdem szépen fűrészelni magam alatt a fát. Le fogok pottyanni, vagy hogy érzékletesebben fejezzem ki: jól pofára fogok esni, ha nem tudom befogni a számat, illetve, ha nem találok a közelemben életerős ágat, amiben megkapaszkodom, vagy ami majd felfogja zuhanásomat.

A fenti bekezdést csak afféle mottónak írtam. Nem „rejtjeles üzenet” ez (az idézőjelbe tett kifejezést is az ÉS-ben valamikor megjelent Üzenet című jegyzetemből vettem), – megmondom világosan: a rendezőktől, illetve sokkal inkább a mögöttük álló filmgyártól és televíziótól íróként függő helyzetben vagyok, amikor velük vagy nekik dolgozom. Ez a függés kölcsönös és jogi egyezményen alapuló, de hát...

Inkább elmesélek egy anekdotát, hogy érthető legyen, mire gondolok. Ugye, azt lehet? Azért kérdezem meg előbb, mert a kritikusoktól elvárható bátorság hiányzik belőlem. Ha ritkán kritikát írok, eszembe sem jut a bátorság, valószínűleg azért, mert teljesen lefoglal olyankor a véleményem megfogalmazása. Nem akarok én senkit bántani: mihez kezdenék hát a bátorsággal? Jól néznénk ki, ha nálunk az önálló véleményhez bátorság kellene. És azok a kritikusok sem gyávák, akiknek nincs véleményük, mert ilyenek is akadnak. De tulajdonképpen ahhoz kell bátorság, hogy valaki véleményt mondjon, amikor nincs is neki. Nos, az anekdota... Nagyon régen egy írásomban többek között a művészet és a tömeg kapcsolatáról elmélkedve, hirtelen felindulva, mellékesen, de a lehető legelfogultabban, durván elmondtam a véleményemet a tévé művészi műsorairól, elsősorban a tévéjátékokról; ha jól emlékszem, a név megjelölése nélkül még céloztam is egy már akkor nagy hírű rendezőre, akinek akkoriban közvetítették az azóta bukottságában legendássá vált sorozatát. Ma már készséggel elismerem, hogy igazságtalan voltam, sőt ezt akkor is tudtam, és szándékosan voltam az. Ismétlem, régen történt mindez, abban az időben, amikor ugyanazok a kritikusok, akik ma türelmetlenek és fanyalgók, még annak bűvöletében írták... zengték jegyzeteiket, hogy a tévének ötmilliós nézőtábora van. Akkor még alig-alig készült eredeti tévéjáték, rendezők sikeres vagy annak tartott irodalmi műveket alkalmaztak tévére, a mozgó illusztrációk színvonalán. Akiben csak egy kevés eredetiség volt, azt rögtön kikiáltották zseninek. Ezek a rendezők nem voltak zsenik, és ma sem azok, de kerestek valamit, és nekik köszönhető, hogy ma már a tévéjátéknak saját helye van a művészetek között, és hogy ma már önálló jelenségként – szidják. Na, de régen annyira áradoztak arról, hogy hetenként eljut egy-egy klasszikus irodalmi mű a sokmilliós nézőtáborhoz, hogy közben észre sem vették, a nézőtábor még annyit sem kap a klasszikusokból, mintha a „100 híres regény” című kétkötetes zanza-gyűjteményt olvasná. A zanza az egykori dél-amerikai indiánok által zsugorított emberfej volt. Az egykori tévések viszont nem zsugorították, hanem felhígították az irodalmat. Amikor nekimentem a tévének, igazából az egyszólamú kritikára voltam dühös, ezért mondtam ki a magam eltérő véleményét olyan végletes formában, hogy azt már ne lehessen szó nélkül hagyni. Én ártatlan, valószínűleg olyasmit képzeltem, hogy ha már a kritikusok birkanyájként bégetnek, talán a tévések kiállnak önmagukért, és végre megszólalnak. Visszagondolva az idei tévészemlére, elég sokáig kellett erre várnom. Akkor, régen, amennyire tudom, összesen két kritikus reagált. Az egyik igen helyesen és jóindulatúan megírta, hogy miben és miért tart igazságtalannak. Igaza volt. A másik azt állította rólam, hogy a „kultúrsznobok” képviselője vagyok. Vita nem kerekedett, ennyiben maradt az egész... Ja igen, most jut eszembe: véletlenül éppen azután, hogy az írásom megjelent, műsorra volt tűzve egy tévéjáték, aminek én írtam a forgatókönyvét, hát ezt nem tudom miért, levették a műsorról; elvileg már elfogadták forgatásra egy másik novellámat, valamiért visszautasították; ugyanakkor szóbeli üzenetet kaptam: néhány évre felejtsem el a tévéjátékírást. És nehogy azt higgye valaki, hogy ezek itt bennfenteskedően kiteregetett intimitások. Nem. Azok most következnek. Abban a régi világban a tévé műsoros bált rendezett a művészklubban. A pódiumon egy bemondónő és egy szegény, azóta fiatalon elhunyt népszerű humorista felelgetős játék keretében idézgetett az írásomnak a tévére vonatkozó mellékes részéből. Állítólag nagyon mulatságos volt, én csak másoktól hallottam, mert sajnos nem voltam ott, pedig jókat nevethettem volna, nekem is van humorérzékem. Többek között az is elhangzott, hogy netalántán azért haragszom, mert elutasították egy tévéjátékomat. Azóta sem tudom, honnan tudhatta ezt a szöveget író humorista... Vagy kicsoda rendelhette meg nála? Én az akkor még kezdő, mindenesetre nagyon örültem, hogy a nevemet ilyen válogatott közönség előtt többször is kimondták. Ennél könnyebben sohasem hajhásztam a hírnevet.

Biztosra veszem, hogy akad olvasóim között olyan, aki szerint én itten az egyéni sérelmeimet teszem közszemlére. Ez tévedés. Ez az anekdota heppi end-del végződik. Néhány év múlva titkos diplomáciai tárgyaláson megegyeztünk a tévé megbízottjával abban, hogy soha nem volt köztünk harag – ne is legyen –, ezután bemutatták a régen elkészült tévéjátékomat, írtam egy másikat, azt is bemutatták – Veszprémben a tévészemlén még díjat is nyert. Nálunk mindenkinél jobban szeretik a megtérő bűnösöket. Néha évekig töröm a fejem, hogy milyen módon is bűnözzek, mert arra a szeretetre, elismerésre, hírnévre, amivel egy kicsit később elhalmoznak – nekem, esendő embernek – nagyon nagy szükségem van.

Én a mostani tévét – nem úgy, mint azt a régit – szeretem. Ez késztet arra, hogy olykor írjak is róla. Szeretem a tévét, különösen a tévéjátékokat, és ezért bosszant, ha olykor összecsapott, vagy ostobán kontár munkát látok.

Az anekdota pedig csak azért jutott eszembe, mert nem szeretném, ha a tévéjátékok rendezői közül némelyek úgy vélekednének, és úgy lépnének fel, mintha a televízió egészét és közvetve magát a rendszert bántaná az, aki csak személy szerint őket kritizálja.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8072

Cikk értékelése:

szavazat: 1212 átlag: 5.58